2016. december 10., szombat

A vadászat

Láttam egy dán filmet. Már egy jó ideje kis népek nagy vagy átlagos filmjeit kedvelem. Nem biztos, hogy kiemelkedőek ezek a filmek, de mások, és jó, hogy mások, és annyiszor, de annyiszor ugyanolyanok, mint amilyenek mi magunk is vagyunk. Hiába Európa északi és fejlettebb fele, a dánok is felülnek annak, ha egy lánygyermek elejti az óvóbácsijáról, hogy meztelenül mutogatta magát neki, nem is akármelyik testrészét. Tette ezt egyfajta ösztönszerű, tudatalatti bosszúból, amikor az óvóbácsi a neki szánt komoly ajándékára azt tanácsolta, hogy ezzel inkább a szüleit, testvérét lepje meg. Egyfajta öt éves kori sértődöttség mondatta ki a kislánnyal a súlyos vádat, amelyet a felnőttvilág azon nyomban elhitt, hiszen egy kisgyermek mindig igazat mond.
Ami ezután következett megaláztatásban, megcsúfolásban, kirekesztésben, megverésben, arra mi kívülállók, a filmbéli sztorit csak átélők sem lehetünk büszkék. Pedig mindössze az emberi gyengeség, hiszékenység, az ab start rossz feltételezése a másikról működött a maga valóságában.
Egy dán kisvárosban jó, ha egy-két embert nem tévesztette meg az általános feltételezés, kábé pont ennyien gondolták úgy, hogy ilyet az ő rokonuk, barátjuk végképp nem tehetett meg.
Mikor vége lett A vadászat c. dán filmnek, minden bajom volt. Rohangásztam a lakásban, vakaróztam, nem találtam a helyemet. Mintha telibe talált volna a történet, benne az el nem ítélhető, mégis borzongató magatartásformákkal, fülledt viszonyokkal, az állandósuló, kívülről érkező veszélyérzettel, amelyek mind-mind képesek egy ember addigi kiegyensúlyozott életét a feje tetejére állítani, bennünket, szemben állókat, a másikat meg- és elítélőket önmagunkból kifordítani.
Vajon ilyenek volnánk adott esetben mi magunk is? Nem hagy nyugodni a kérdés. Sajnos tudom rá a választ...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése