Sok minden átértékelődött bennem az elmúlt három-négy hónapban. Helyükre kerültek dolgok, emberek, értékek. Mintha élesebben látnék, hallanék, jobban venném észre a fontosat. Mintha jobban idegesítene az emberi hülyeség, meg a magamé. Fogy, tűnik a fölösleges tolerancia, mi eddig megvolt. A türelmem is. Anyámmal együtt veszni látszanak becsontosodott szokásaim, gondolataim, érzéseim. Helyüket valami új veszi át. Még nem tudom rendesen megfogalmazni miben létét, biztosnak látszik, hogy gyökeresen más.
Ebben a kiélezett érzelmi, agyi állatpotban veszem élesebben észre az emberi apróbb nagyságokat. Ilyen volt pénteken az üres fagyis dobozom, amelyet csak azért vittem el magammal az ebédlőbe, hogy majd beleteszem a második fogást, ami majd nem fér a leves után belém. Erre azon veszem észre magam, hogy úgy borítom be a gyümölcslevest és a mustáros szeletet, mintha ott sem lettek volna, elpusztítottam mindent, egy morzsa sem maradt, mégsem éreztem a jól ismert telítettséget. Odaálltam Anikó elé, hogy megmondjam, mindkettő fogás egyformán volt finom, azonban mielőtt bármit is mondhattam volna, Anikó kiszúrja az üres dobozt a kezemben.
- Miért hoztad?
- Azt hittem, hogy elviszem a másodikat, de aztán úgy megettem, mint a pinty.
- Add ide.
Ami utána történt, azt már csak a verebek csiripelhetik, akik ott jártukban látták. Mert én csak álltam ott, mint a bálám szamara, néztem, tátottam a szám és közben azt mondtam magamban:
- Látod, azért van olyan olyan jóság, kedvesség, figyelmesség, amire nem is számítottál és veled történik meg.
Beleborzongtam gyönyörűségemben, kellenek ezek a szívmelengető érzések a téli mínuszokban, de a nyári pluszokban sem ártanak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése