Anyám tizenhetedikén huszonkét óra tizenöt és harminc perc között ment el. Hónapok óta vágyta ezt a pillanatot. Már jóval régebb óta. Mikor megtudta, hogy gyógyíthatatlan gyomorrákban szenved, eldöntötte, hogy nem él tovább. Az összes többi - haladás, megállók, tovább haladás voltak ezen az úton. A betegséggel nem látta értelmét az életének. Ő, aki többek között a konyhában érezte a legjobban magát finom ételek készítése közben. Vegyész lévén az arányok, a keverés-kavarás, ételek létrehozása, amelyek másoknak is örömet okoztak, nem jelentett gondot. Életének ez a sarkalatos pontja látszott kifordulni önmagából a megkapott betegséggel. És az evés maga, amely nagy örömet jelentett számára. Nem önmagáért az evésért lelkesedett, hanem a finom ételekért, amelyeket vagy ő készített el, vagy elment értük a "világ végére" is. Tudta, hol van az országban a legjobb bárány, a legjobb rántott ponty, amely persze, hogy nem lehetett pocsolya ízű. Éttermekben, vendéglőkben általában ezt a két ételt rendelte fölváltva. Éppen a gyomra, az öröm és örömöt adó forrása lett megtámadva ezzel az alattomosan pusztító betegséggel, amely fokozatosan veszi el az étvágyadat, vele együtt az életkedvedet. De anyám már az elején döntött. Eldöntötte, hogy neki ez nem élet, nem reménykedik, nem él tovább. Az elmúlt két hónap erről szólt. Ezen az úton voltunk útitársai, közvetlen kísérői anyánknak Kati húgommal. Nem volt rajta fény, sem tömeg, és csinnadratta sem kísérte. Csöndes, önpusztító menetelés volt a halálba. Mert az életnek négy négyzetméteren nem volt számára értelme. Csak nyűg volt és teher, ágyhoz való odakötöttség, lepedőnyire zsugorodott világ, amelyben utolsó heteit töltötte. Evett, majd alig, a legvégén pedig egyáltalán nem. És fogyott, egyre fogyott, lett árnyéka önmagának, szó szerint csont és bőr. Választhattál. Amikor puszit adtál neki, akkor kiugró pofacsontjával, vagy beesett orcájával érintkezzen ajkad. Amikor a párnára húztad föl és a hóna alá nyúltán, aszott, petyhüdt karjainál fogva húztad magasabbra. Nem volt így sem könnyű, a negyven kiló, az mégis maga tehetetlen negyven kiló. És csillogó szelleme, humora még pillanatokra meg-megcsillant, majd észrevétlenül hunyt ki, lekorlátozódva a legszükségesebb kérő szavakra, kézzel, fejfordítással való mutogatásokra. Beszélgetéseink egyoldalúvá silányultak, az élet híreit meghallgatta, de egyáltalan nem érdekelte. Magába fordultan élt. Itt volt testileg és mégsem. Szelleme, az a világító, senkivel össze nem téveszthető, kivételes szelleme kilépett testi burkából és máshol járt. Néha visszatért, megmutatta önmagát, hogy azután, hussss, itt se legyen. A nevetés eltűnt, a mosoly megfáradt, összesett arcán keserűnek látszott és fájdalmasnak mélyen ülő, lázas csillogású szemében. Elengedte a világot, miközben a világ egyre kapaszkodott belé. És ragaszkodott. És vágyta hallani a hangját még egyszer, legalább utoljára. És nem hitte el, hogy anyám nem akar vele beszélni. Vele, mással sem, senkivel sem. Anyámmal az életkedvével együtt ment el az érdeklődése mások iránt, hagyta el hangja, amely egyre halkabbá és rekedtessé vált. Kati nem is értette meg a legutolsó napon, amikor többször is mondta:
- Holodno.
Megismételtette vele újra meg újra és közel kellett hajolnia a szájához, hogy kivegye az oroszul mondott szót:
- Fázom.
Anyám vagy fázott vagy melege volt. A takaró folyamatos táncot járt a testén.
Az utolsó nap még egy új, oroszul mondott fohász jelent meg anyám ajakán:
- Mámá, Mámá.
Visszaváltozott csecsemővé, aki anyjának fizikai közelségét vágyja, hozzá akar visszatérni.
Azon a napon, december tizenhetedikén este tíz óra tizenöt és harminc perc között eljött ez is. Az egyik pillanatban anyám még lélegzett, a másikban pedig nem. Ahogy mondta, úgy is lett. "Nem kell félni a haláltól, hiszen nem bánt. Az egyik pillanatban még lélegzel, a következőben már nem".
Jaaaaajjjjj.
Istenem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése