Sándor Erzsi: Levélváltás

Bevallom, mikor először olvastam és csak pár bekezdést, kicsit értelmetlennek tűnt. Abba is hagytam, ott maradt az írás a képernyőn nyitottan, gondoltam, másnap..., másnap újra megpróbálom. Ma hajnalban elolvastam az egészet egy szuszra és minden a helyére került. Kerek lett a történet és megérte "megküzdenem" érte.

"A levelezőlap, egy cukorspárgával összekötözött Stühmer bonbonosdobozból került elő. Jól olvasható. A golyóstoll tintáját nem szívták magukba ötven év alatt a papír rostjai. A feladó neve nem mond semmit, ismeretlen: A. Wecera, Wien, 4, Gold… valami, mert a folytatást végképpen elfedi az önmagát reklámozó osztrák posta bélyegzőfelirata. December 14-én 145 groschenért vitte a posta Bécsből Budapestre a levelezőlapot 1956-ban. A címzett: Tóth Lászlóné.

Egyelőre még néhány napig itt – majd 18-án indulunk tovább, igen messzire. Ha
végleges címem meglesz, meg fogom írni, egyébként a megadott címen mindig tudnak
rólam. 3-án hirtelen indulnunk kellett, kénytelen voltam eljönni, saját
érdekemben. Nem volt könnyű utunk, de a sártól eltekintve nehéz sem. E miatt
részben mezítláb – miután a cipőm lemaradt. Ez……(a bélyegző miatt
olvashatalan)… lényegtelen. Remélem, már jól van – nekem se könnyű. Kézcsók –
Larry

A fentebb és alább közölt leveleknek egyetlen érdekességük, hogy a hirtelen
események, amelyekről szólnak, egy napon: 1956. december 3-án történtek.

(A dátum nem látható, a megszólítás elmosódott.)

Írja, hogy 18-án indulnak tovább, igen messzire. Sajnálom magát. Hogy utál
utazni! Nekem sokkal jobb, nem kell innen messzire mennem. Ha a villamosok
járnak, akkor csak 5 megálló és otthon vagyok.

Írja, hogy hirtelen kellett indulniuk. Rémes lehetett, tudom, mennyire nem
bírja a váratlan helyzeteket. Nekem szerencsém volt. Bár hirtelen kellett
indulnom, december 3-án, nekem legalább volt bőven időm fölkészülni az
indulásra.

Írja – szegénykém -, hogy kénytelen volt eljönni, és nem csak a saját
érdekében. Látja, pont így voltam ezzel én is. Azt hittem, már megszoktam a
folyamatos ágyúszót a Kálvin tér felől, amikor a magam számára is váratlanul
összepisiltem magam. Az első gondolatom az volt, hogy összetakarítom, de akkor
megláttam, hogy egy vértócsa közepén állok. Most mit mondjak magának? Maga
orvos, tudja, ilyenkor mentőt hív az ember, összeszedetten cselekszik, de nekem
tényleg csak a felmosófa és a rongy jutott az eszembe.

Azt írja: ha lesz végleges címe, megadja. Látja nekem, abban a pillanatban,
csak a maga véglegesnek tűnő telefonszáma jutott az eszembe. Segítséget akartam
kérni. Nagy szerencse, hogy olyan hosszasan és hiába csengett ki a telefonja,
mert ettől eszembe jutott, hogy mit mondanék a feleségének, ha mégis ő venné
fel. Hogy – most ne szarakodjunk édesem, ne csináljunk úgy, mintha nem tudnál
mindent évek óta, akár ne is küldd Lacit a telefonhoz, hanem szólj neki és
jöjjön azonnal, lehetőleg egy mentővel.

Mázli, hogy maguk hamarabb elindultak, mert látja, jól összekuszáltam volna a
dolgokat. Maga mindig mondta, hogy nagy érzékem van a teatralitáshoz. Na most
aztán igaza lett volna! Egy utolsóórás terhes nő, a konyha közepén, vértócsában,
egy felmosóronggyal, a maga feleségével telefonálva… igaza van! Tényleg képes
vagyok mindent elkövetni, valami jó kis jelenetért.

Írja, hogy nem volt könnyű útjuk. Hát, el sem akarom képzelni! Nekem minden
ment simán. Bár a mentősök nagyon nehezen értették meg, hogy nem lelőttek, hanem
szülni fogok, és nincsen körülöttem senki, aki segíthetne. Azt kérdezték, miért
nem orvos hívja őket, vagy miért nem a “kedves apuka”, mondtam, hogy azért, mert
magának ez talán kényelmetlen lenne. Hiszen urológus. Azt nem mondtam, hogy
egész másnak a férje – ne aggódjon. A végén aztán komolyan vettek, meg is
érkeztek. A kocsiban két hordágyon már feküdt egy-egy lőtt sérült. Nekem csak a
sofőr mellett jutott hely. Elindultunk az István Kórházba, mert elhitték nekem
Isten bizonyra, hogy ott tud rólam a főorvos. Igazán sajnálom magát a nehéz –
mint írja: nem könnyű – útjáért. Nekünk kényelmes utunk volt, mert a Kálvin
térről folyamatosan ágyúzó tank éppen égett, és az Üllői úton is simán
kikerültük a keresztbe fektetett 63-as villamost. Hallottam ugyan lövéseket, de
az egyik sebesült, aki a hordágyon feküdt előreszólt és megnyugtatott, hogy nem
minket lőnek. Megnyugodtam.

Írja, hogy nagy volt a sár. Sajnálom magát, igazán. Rémes lehetett. Mi gond
nélkül megérkeztünk a kórházba, és a mentőautós megvigasztalt, hogy a vér náluk
nem számít, majd letörli az ülésről. Ott akartam hagyni a kabátomat, de nem
engedte. A nővérek kedvesek voltak, azonnal hordágyra raktak és vittek a műtőbe.
A professzor azzal fogadott, hogy aggódott, és reggel óta hívja magát telefonon,
de maga nincsen otthon. Mondtam, hogy disszidált, erre odaintett a madame-nak:
nem érdekes, nem vagyok magamnál. Pedig ott voltam.

Írja, hogy elveszett a cipője. Borzasztó, mik történnek magával! Látja, nálam
semmi érdekes. Amikor fölébresztettek a műtét után, homokzsákokat raktak a
hasamra. Aludni nem tudtam tőlük, de azzal biztattak, hogy ettől szép sima lesz
a hasam, ami amúgy is szép sima volt. Tudja, rajtam szinte nem is látszott a
terhesség. Ez a jó, az elölfekvő méhlepényben. Nem torzul el az ember és tudja
azt is az első perctől, hogy császáros lesz, és úgy készül. Bár őszintén, én úgy
készültem, hogy maga majd időben bevisz engem a kórházba, megvárja, amíg
megműtenek, és ott lesz az ágyamnál, amikor fölébredek. De ha arra gondolok,
hogy maga ezenközben éppen a sarat dagasztotta a zoknis lábával Ausztria felé, a
szívem szakad meg. Ugye, hamar segítettek magának, kapott cipőt, és nem fázott
meg? Sokat hallok mostanában az osztrák parasztok segítőkészségéről, ugye
magának is jutott belőle? Tudom, milyen rosszul bírja a hideget…

Írja, hogy valami lényegtelen. Ez nem látszik a bélyegző miatt. Ne higgye,
hogy bármi, ami magával kapcsolatos, nekem lényegtelen lehet. Itt a kórházban
bezzeg csupa lényegtelen dolog történik. Ki kellett üríteni a kórtermet,
lementünk a pincébe, mert a kórházat lőtték az oroszok. Valahogy rosszul bírom a
helyváltoztatást, mert elapadt a tejem, de ha arra gondolok, hogy magának –
ahogyan írja is – nem könnyű, hát csak hálás lehetek a sorsnak, amiért nekem
annyival egyszerűbb.

Azt írja, hogy reméli, már jobban vagyok. Kedves magától, de ne aggódjon, a
homokzsákok segítettek, a hasam már nem fáj.

Azt igazán megértem, hogy – mint írja – magának sem könnyű. Akik körülveszik,
azokat ismeri, tudja, mire számíthat tőlük. Nagyon sajnálom magát, teljes
szívemből. Különösen, ha arra gondolok, hogy nem akar tudni arról, amitől ezt a
december 3-át, a maga jól időzített eltűnését, disszidálását, az azóta eltelt,
és még rám váró napokat, heteket, egyáltalán túl tudom élni. Ne törje magát a
papírral, a maga neve nélkül is elboldogulunk majd valahogy. Nem mintha kérdezte
volna, de keresztnevéül az anyám után az Erzsébetet választottam. Nem él már,
legalább nem kell elszámolnom. Vezetéknek, meg ott van az enyém. Ha nekem jó,
neki is jó lesz. És ezt mindenre értem. Érti? Mindenre. Na, jó utat magának!

A stühmeres bonbonosdobozból előkerült egy elszürkült anyakönyvi kivonat is:
anyja neve után, Bauer Erzsébeté. Így is maradt volna, ha 1957-ben meg nem
szüntetik a zabigyerek státust. Új törvény lett, és vele új név is.
Magyarországon először majdnem megtörtént, hogy valakit, Bauerből – az anyai
nagyanyja után – Schwartzra magyarosítottak, de az anyakönyvvezető éber volt, és
támadt egy jobb ötlete. Azt mondta: legyen inkább Sándor"

Forrás: Huppa-hu / NOL, 2012. október 15.