Esterházy a Pozsonyi úton

Nézem Esterházyt a Láng Téka felé menet, majd ott ülve dedikálva. Tiszta ősz. Meg mintha csöppet meglenne roggyanva. Nem csoda, nagy beteg. A betegség, a hosszan tartó súlyos betegség kiül az arcára és megüli a testét. Figyel, az olvasóra figyel, aki kezében könyvvel áll sorba hozzá. Hallgatja a dedikálási kéréseket. Ír és ha kell, nyulat rajzol hozzá. Mert nyulat azt tud, mondom, ha kell vagy kérik. Esterházy megy, ül és dedikál. És persze ír még, mert ereje engedi, és mellesleg elvarratlan írói szálai, meg új ötletei vannak, amelyek tovább gondolásra, írásra érdemesek. Az olvasó meg óvatos, ketrecbe került lélekkel, elnehezült szívvel nézi kedves íróját, akiről csupán sejti, hogy mekkora nagy a baja. Az író és az ő szeretett közönsége, az olvasótábor és az ő szeretett írója lehetett ma utolérhetetlen szimbiózisban a Pozsonyi úton a Láng Tékában. Éppen ott, ahol évekkel ezelőtt a tulajdonos Éva látva kezemben Bacher könyvét a Vándorbabot megkérdezte, nem akarom-e Bacherrel dedikáltatni a könyvet, mert hogy itt van a közelben. Hogyne akartam volna, csak nem mertem. Erre Éva kijött velem, odavezetett Bacherhez és azt mondta, Iván, légy szíves. És Iván volt szíves beleírni valami kis semmiséget. Esterházy közelében most velem ez nem eshetett meg, csak fényképeket láttam az eseményről, amelyről hiányoztam. Sajnos.