Valaki megkérdezte tőlem, hogy vagyok. Gondoltam, inkább ne kérdezte volna, mert az látszik, hallatszik, hogy igazán nem is érdeklem, jól és jót nem tudok válaszolni, akkor meg minek. A kérdés kincstári lehetett és a kötelező udvariasságé.
Másvalaki - ahogy beér a munkahelyére - rögtön fölhív és megkérdezi, hogy vagyok. Mondok rá pár szót, az őszintét, hogy nem annyira jól, de nagyon köszönöm az érdeklődését. Kábé egy órával később esik le a tantusz, de akkor nagyon, hogy mennyire jól esik nekem tőle, hogy az eszébe jutok minden egyes munkás hétköznapon a közös munkahelyünkön. Ahogy belém nyílall az érzés, úgy hívom azonnal föl, mondom neki, mindjárt jövök hozzád egy pillanatra, mondani akarok neked valamit. Néhány perc múlva már ott is vagyok nála. Te, mondom, most jut el az agyamig, hogy minden nap hajnalban, mikor beérsz, fölhívsz, és érdeklődsz irántam. Van, hogy hozol nekem is reggelit, hogy együtt reggelizzünk, miközben megisszuk a kávét. Nagyon szépen köszönöm, hogy érdeklődsz. Látom, hogy tényleg érdekel, mi van velem és az anyámmal. Hát persze, te, kis csacsi, ezt pontosan így mondja, te, kis csacsi, aggódom értetek. Látom, hogy mennyire megvisel ez az egész helyzet, és nem szeretném, hogy valami bajod essen. És közben mosolyog, miközben a szeme szeretettel néz rám. Mondom magamban, talán nem is kell több az embernek. Akkor sem, amikor minden a legnagyobb rendben. De akkor sem, amikor csak kicsit, vagy amikor nagyot borul föl a világa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése