Odabenn meleg volt, odakünn hideg koratavasz. Ilyenkortájt már szerelmesnek kell lenni, de én éppen nem voltam az, sőt. Odabenn a meleg és a kávéfőfőgép csodája egyszerre rontottak rám. A gép egy két méter magas sárgaréz, tetején kétfejű sasban végzőző békebeli mokkafőző volt, mit igen nagyra tartottam már akkor is. S ha már ott volt, hát szóba elegyedtem a kiszolgáló asszonnyal, ki tán a cukrászda tulaja vagy a felesége, de mindenképpen éltes korú és nyájas nő volt. Már nem tudom mit mesélt a gépről, de arra emlékszem, hogy a flódni mellé kértem egy habos kávét is.
A kávé megfőtt, rajtra keményen csücskösen állt a hab, mellette kis alukanál. A tányéron ott volt a flódni, s én a tök üres cukrászdában felmásztam a meredek falépcsőn a galériára kezemben egyensúlyozva egy kis kerek tálcát. Odafenn apró kerek asztalkák s mellettük törpének való kis négyszögletű székecskék álltak. A galéria recsegett alattam, s egy kis félkör ablakon éppen leláttam a Majakovszkíj utcára, mi kihalt volt, teljesen kihalt, csak a téli sózás fehér foltjai látszottak rajta.
A kávé csúcs volt, és a flódni maga az orális fixáció teteje. Sőt... nehéz volt, édes, és önmagában, meg a kávéval együtt is finom. S hirtelen rám tört az érzés, hogy miért ülök én itt egyedül, hiszen ez aztán biztosan a szerelmesek helye, ez a galéria, hol kis kávék felett részegen smárol a ember. És jóllakott lettem és szomorú. De sietni kellett, letámolyogtam hát, le a nyájas nőszemélyhez, ki még elmondta a flódni receptjét, mit megjegyeztem, és kimentem a friss hidegbe, s már csak a szerelem hiánya maradt meg bennem, és rohantam, rohantam, valami irgalmatlanul hülye sajtótájékoztatóra.
Forrás: FaceBook, 2015.12.20, hétfő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése