Ghymes

Úgy ültünk be a koncertjükre, mint azok a "zöld paradicsomok", akiknek egy német partnerünk nevezte a kollégáinkat, akiknek a távollétünkben halvány segéd fogalmuk sem volt a helyettesítésünkről. Nekünk itt megvfoghúzásunk sem volt a Ghymesről, eszik-e vagy isszák, esetleg valamilyen zenét játszanak, amely nekünk is tetszhet vagy nem. Míg Karácsonyi dalokat játszottak, bevallom, sem ünnepélyességet, sem örömöt nem váltottak ki belőlem, leginkább dühöt és értetlenséget, mit is keresek én itten. Azután egyszer csak megjelent mint vendégként Hobo a színen, aki secc perc alatt úgy emelte meg a színvonalat a színpadon, hogy az már fájt, egymagában játszotta le a saját színpadáról a Ghymest. Furcsák a Sors útjai, Szarka Tamást és József Attilát szavalt, bluest énekelt, artikulált, gesztikulált, tekergett ide-oda és nála minden stimmelt. Utána már a Ghymes is föltámadt, amikor elhagyta az ünnepélyeskedést és előszedte régi slágereit, hangulat csinálóit. A koncert egyszeriben kezdett fölfelé ívelni, jobbnál jobb számok következtek, ültömben táncolni, dobolni jött meg a kedvem. Csak azok a számok közötti konferansziék ne lettek volna! Sekélyesek, silány poénokban bővelkedők voltak, minden fantáziát nélkülöztek, már-már fájt a két Szarka, Tamás és Gyula megszólalása. Koncz, Zorán, Omega-koncerteket megjárt embernek sajnos a szemét s a fülét szúrta, hasogatta, akár akarta, akár nem. A végére egészen belejött a zenekar és közönsége, érdemes volt két órát ellenni és nem kis hangulatba kerülni.