2015. február 1., vasárnap

Épp egy hete

Jól emlékszem, épp egy hete vasárnap délelőtt fél tízkor vendégekre vártam. Reménykedtem, ahogy jelezték, mindenki eljön. Hihetetlen, de valamilyen csoda folytán időben készen lettünk az ételekkel, a terítéssel, a rendrakással. Dolgozott bennem egyfajta drukk, miszerint minden úgy sikerül-e majd, ahogy elképzeltem.
Valamikor a múltban, a távolsággal szépülő messzeségben egy munkahelyen dolgoztunk. Szívesen és kedvteléssel. Nap mint nap várakozással. Egymás társaságát élvezve. Egy csapatba tartozva. Nem is munkahelynek, valamiféle klubnak éreztük a helyet, ahova megerőltetés, kényszer nélkül mentünk be, mi négyen biztosan, de a többiek is. Pedig a legkülönfélébb posztokon dolgoztunk. Olyan távolságra, hogy ha ideges voltam valamiért, dühömben futball-labdaként rúgtam bele a körfolyósón hagyott kiürült ÁPISZ-os dobozba, levezetendő idegességemet, melynek visszhangjára néhány percre rá a titkárságról Ká, aki fiatalsága dacára jó adag ésszel, humorral, szuper gyors felfogó képességgel volt megáldva, egy darab csokival jött be a szobámba, Pannikám, egy kis boldogság hormon, tette le asztalomra és már ott sem volt. Gének, látszatra megközelíthetetlennek tűnően, ám mégsem, mindig volt valami bölcsessége kéznél, ami a legváratlanabb pillanatokban kéretlenül bukott ki belőle, s amire nem mulasztottam el tágra nyílt szemekkel rácsodálkozni, helytállóságukra, időszerűségükre. Im olyan volt, mint egy kőszikla, az állandóságot képviselte, mindazoknak a megemésztett gondolatoknak volt a tárháza, amelyek jól jöttek saját életvitelénél és mások lelki problémáinál, amikor tanácsért fordultunk hozzá.
Ez a négy egykoron egy helyen dolgozó, egymással szimpatizáló, megkockáztatom, elismerő és szerető ember jött össze most hosszú évek múltán Óbudán, ahol a kétszázhatos busz megáll.
Ká hozta férjét, eS-t és kislányát, kit nem érdekelt sem bableves pogácsával, még csak meg sem állt álmélkodni rajta, bableves nem kenyérrel, hanem pogácsával? A rockfortos csirke feles őszibarack kompóttal, áfonyalekvárral sem varázsolta el. E társaságban közkedvelt túrós sütim is hidegen hagyta. Nagy rössel, dérrel és durral, egy személyben hadseregnyi csatazajjal járta be a lakást, hagyta ott láb- és hangnyomát, keltette fel és fordította el, tartotta meg magának mindenki figyelmét. Egy pár BeSá-pillanat, merthogy így hívták csöppnyi lelkemet, között jutott időnk egymásra, ami valami csoda folytán a beszélgetések töredezettségéből kifolyólag is valahogy elegendőnek bizonyult. Arra mindenképpen, hogy magamban azt gondolhassam, talán jól érzik magukat, mert sokat nevetnek, eszegetnek, elszórtan beszélgetnek, csipegetve szedik össze szellemi és fizikai táplálékukat. A folytatás, hogy lesz-e egy ilyen egyszeri együttlétnek éppen ebben a körben folytatása, nem is érdekelt. Elfogott az a már jól ismert paplanszerű érzés, amikor egymást szerető emberek a múltnak valamelyik pontjából a jelenben találkoznak egy helyen és töltenek el a szeretet, a barátság érzéseinek paplanburokjában valamennyi időt, mely jó, nagyon jó.
Másnap egy felől érkezett váratlan vélemény, nagyon jól éreztük magunkat nálatok, bár érdekes volt ez a délelőtt fél tízes időpont, felétek úton gyomrunkban fél reggelivel, alig felkelt érzéses kómában, hazafelé, ebéd után elnehezülve kómában vezetve, a kettő között meg nagyon jó volt ott lenni nálatok, köszönjük.
Rá egy hétre éppen ma egy humoros Ká-san csipkelődő levélke talált meg valahol az éterben, szeretettel feddőn, csodálkozón, miszerint várva várta, mit is írok, hogyan fogalmazom meg közös időnket az épp egy hétről nálunk, amikor ő és ők mind úgy érezték magukat nálunk nagyon jól, mintha a köztes eltelt évek nem is lettek voltak, minden stimmelt, étel, ital, társaság, van, akiben kellemesen még meg is lepődött, de élménybeszámolómat, a rég megszokottat, a tőlem elvártat, hiába kereste. Itt van, drága Ká, nézd, rá egy hétre még a kora estivel megérkezett. Talán nem megkésve, s talán csalódást sem okozva.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése