Épp egy hete

Jól emlékszem, épp egy hete vasárnap délelőtt fél tízkor vendégekre vártam. Reménykedtem, ahogy jelezték, mindenki eljön. Hihetetlen, de valamilyen csoda folytán időben készen lettünk az ételekkel, a terítéssel, a rendrakással. Dolgozott bennem egyfajta drukk, miszerint minden úgy sikerül-e majd, ahogy elképzeltem.
Valamikor a múltban, a távolsággal szépülő messzeségben egy munkahelyen dolgoztunk. Szívesen és kedvteléssel. Nap mint nap várakozással. Egymás társaságát élvezve. Egy csapatba tartozva. Nem is munkahelynek, valamiféle klubnak éreztük a helyet, ahova megerőltetés, kényszer nélkül mentünk be, mi négyen biztosan, de a többiek is. Pedig a legkülönfélébb posztokon dolgoztunk. Olyan távolságra, hogy ha ideges voltam valamiért, dühömben futball-labdaként rúgtam bele a körfolyósón hagyott kiürült ÁPISZ-os dobozba, levezetendő idegességemet, melynek visszhangjára néhány percre rá a titkárságról Ká, aki fiatalsága dacára jó adag ésszel, humorral, szuper gyors felfogó képességgel volt megáldva, egy darab csokival jött be a szobámba, Pannikám, egy kis boldogság hormon, tette le asztalomra és már ott sem volt. Gének, látszatra megközelíthetetlennek tűnően, ám mégsem, mindig volt valami bölcsessége kéznél, ami a legváratlanabb pillanatokban kéretlenül bukott ki belőle, s amire nem mulasztottam el tágra nyílt szemekkel rácsodálkozni, helytállóságukra, időszerűségükre. Im olyan volt, mint egy kőszikla, az állandóságot képviselte, mindazoknak a megemésztett gondolatoknak volt a tárháza, amelyek jól jöttek saját életvitelénél és mások lelki problémáinál, amikor tanácsért fordultunk hozzá.
Ez a négy egykoron egy helyen dolgozó, egymással szimpatizáló, megkockáztatom, elismerő és szerető ember jött össze most hosszú évek múltán Óbudán, ahol a kétszázhatos busz megáll.
Ká hozta férjét, eS-t és kislányát, kit nem érdekelt sem bableves pogácsával, még csak meg sem állt álmélkodni rajta, bableves nem kenyérrel, hanem pogácsával? A rockfortos csirke feles őszibarack kompóttal, áfonyalekvárral sem varázsolta el. E társaságban közkedvelt túrós sütim is hidegen hagyta. Nagy rössel, dérrel és durral, egy személyben hadseregnyi csatazajjal járta be a lakást, hagyta ott láb- és hangnyomát, keltette fel és fordította el, tartotta meg magának mindenki figyelmét. Egy pár BeSá-pillanat, merthogy így hívták csöppnyi lelkemet, között jutott időnk egymásra, ami valami csoda folytán a beszélgetések töredezettségéből kifolyólag is valahogy elegendőnek bizonyult. Arra mindenképpen, hogy magamban azt gondolhassam, talán jól érzik magukat, mert sokat nevetnek, eszegetnek, elszórtan beszélgetnek, csipegetve szedik össze szellemi és fizikai táplálékukat. A folytatás, hogy lesz-e egy ilyen egyszeri együttlétnek éppen ebben a körben folytatása, nem is érdekelt. Elfogott az a már jól ismert paplanszerű érzés, amikor egymást szerető emberek a múltnak valamelyik pontjából a jelenben találkoznak egy helyen és töltenek el a szeretet, a barátság érzéseinek paplanburokjában valamennyi időt, mely jó, nagyon jó.
Másnap egy felől érkezett váratlan vélemény, nagyon jól éreztük magunkat nálatok, bár érdekes volt ez a délelőtt fél tízes időpont, felétek úton gyomrunkban fél reggelivel, alig felkelt érzéses kómában, hazafelé, ebéd után elnehezülve kómában vezetve, a kettő között meg nagyon jó volt ott lenni nálatok, köszönjük.
Rá egy hétre éppen ma egy humoros Ká-san csipkelődő levélke talált meg valahol az éterben, szeretettel feddőn, csodálkozón, miszerint várva várta, mit is írok, hogyan fogalmazom meg közös időnket az épp egy hétről nálunk, amikor ő és ők mind úgy érezték magukat nálunk nagyon jól, mintha a köztes eltelt évek nem is lettek voltak, minden stimmelt, étel, ital, társaság, van, akiben kellemesen még meg is lepődött, de élménybeszámolómat, a rég megszokottat, a tőlem elvártat, hiába kereste. Itt van, drága Ká, nézd, rá egy hétre még a kora estivel megérkezett. Talán nem megkésve, s talán csalódást sem okozva.