Z.GY.

Egy barátnőm édesapja meghalt. Tudtam, hogy beteg volt, de nem ennyire hogy... Vagy mégis, csak messze volt tőlem ahhoz...
Ma hajnalban a Facebook dobta föl valahonnan a szomorú, előszörre érthetetlen, később felfoghatatlan értesítést a temetéséről. Hirtelenül csapott le a fájdalom, hogy miért, hogy miért ilyen korán, ennyire fiatalon, ereje teljében, mondhatni. De annyi mindent nem tudok, ami az egészhez tartozna és kibonthatná a tények rejtett szirmait.
Z.GY. egy jó barátnőm apukája volt, az életben kétszer találkoztunk, akkor is nagyobb események kapcsán, egy kerek születésnapi meglepetés partin, valamint egy esküvőn, mindkettő kisebbik lányához köthető.
Nem ismertem, közelebbről semmi esetre sem, csak láttam, társaságában töltöttem egy kis időt, néztem szimpatikus arcát, hallgattam nyugodt hangját, éreztem benső kisugárzását, megállapíthattam, hogy egy nagyon jó ember. Ugyanezt állította róla a lánya, aki mély, lelkes, odaadó, töretlen szeretettel csüggött rajta, hasonlóan a felesége.
Átérzem a veszteség mértékét, a hiányét, mely olyan fullasztó, hogy az ember nehezére esik az egyetlen pillanattal való további létezés is, és csak fáj, egyre fáj, éget. Tompulni fog, kicsit talán távolodni fog a fájás, hogy újra meg újra beléd marjon, hiszen apámmal szinte évszakra pontosan tizenöt éve ugyanezt, vagy valami nagyon hasonlót éltem meg, máig élek át.