Nem akartam magamnak bevallani, de most nem volt valami nagy kedvem a mai találkozóhoz, ami két hónapja be volt vésve a naptárba. Volt idő, hogy ízlelgessem és szeretgessem az eseményt jó előre, várjam és időben öltöztessem ünnepibe hozzá lelkemet, testemet. Mindig is szerettem ezeket a februári bulikat nála, akinek neve napja alkalmával kerül e tájt az otthonában megrendezésre. Jók ezek a találkozók náluk, amelyek úgy tökéletesek, ahogy vannak. Megszokhattuk, mondhatnám immáron több év távlatából nézve.
Most mégsem akaródzott elmennem. A mélyben munkálkodó érzéseimtől féltem. Attól tartottam ui., hogy aggodalmaim, félelmeim agyon vágják az est hangulatát. Hogy erre ne kerüljön sor, latolgattam a távolmaradás gondolatát. Otthon lenni saját borongós hangulatommal még mindig jobb változatnak tűnt számomra, mint egy jókedvű társaságban gubbasztani magamba fordulva. Győzött az élni és barátokat megélni akarása.
Nem bántam meg, hogy elmentem. Ez a baráti buborék, amelyben most jó sokat voltam, ismerősebben hatott az ismerősnél, melegebbnek, kellemesebbnek az általában megszokottnál. Mégis voltak hosszú percek, amikor elrévedeztem, valahová a távolba meredtem, láttam is a mellettem ülő beszélgetőtársat meg nem is, hallani is véltem, közben egyre gondolkodtam, milliószor és mindhiába, előbbre úgysem jutok vele. Újra meg újra bebizonyosodni látszott, hogy jobb a zajos magány, mint otthon ülni is magába fordulva rágni magát. Ebben a sokszínű társaságban, témákban bővelkedő este, számtalan hatásnak kitéve inkább és egyre tünedeztek sötétebb gondolataim, mint domináltak. Hiábavaló volt minden előzetes kétely, megérte kimozdulni, semmi kétség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése