Mindenki panaszkodik és szid valakit, vagy a jobboldalt vagy a baloldalt. Hidd el, az emberek életet megmérgezi a politikai sárdobálás napi szinten. Látni, nap, mint nap tapasztalni, hogy az ország kettészakadt minden értelemben: politikai, gazdasági, kulturális, vallási... Egyszerűen nincs normális párbeszéd. Nem is volt soha. Mert nem jött létre igazi demokrácia. A jelenlegi rendszer sok hasonlóságot mutat a háború előttivel. Egy igazi demokrácia kialakulásához legalább száz év kell, de lehet, hogy több száz...
Bármilyen furcsa, de sok magyart még feudális beidegződések irányítanak: komasógor ügyintézés, bátyámuramozó, hajbókoló tekintélyelvűség, korrupció... Egyenes úton csak kevesen járnak, gondoljunk csak az adófizetési morálra vagy például az elhelyezkedésre.
Mindenki hibáztat valakit a problémái miatt, ezért sajnos rengeteg a frusztrált, tehetetlen ember. Közülük sokan alkoholba, dohányzásba, zűrős magánéleti kapcsolatokba menekülnek, drogokhoz nyúlnak... Fáj a szívem értük.
A kivagyiság és a sznobéria még jobban érezhető, mint korábban, hiszen sokkal nagyobbak az ember és ember közötti különbségek, mint az átkosban, amikor mindenkinek azért ment valahogy.
A bizonytalanság és az instabilitás felőrli az emberek idegeit, mivel ehhez nem szoktak hozzá úgy, mint például az Amerikában élők, ahol nagyon flexibilis minden és mindenki. Muszáj, hiszen minden iszonytató tempóban változik.
A rendszerváltás szükséges volt, de talán nem ilyen brutális módon. Lassabban, sokkal megfontoltabban kellett volna kikísérletezni, hogyan és pontosan merre tovább. Úgy tűnik, hogy most valamiféle diktatúra jegyei mutatkoznak, ahol a demokratikus intézmények jogait egyre jobban megnyirbálják.
A szélsőségek uralják a terepet, ami nem vezet sehova. Mindenki a sebeit nyalogatja és már rég előre feladta azt, amit amúgy titkon remélne... Remény nélkül pedig nem lehet minőségi életet élni. A remény sokkal fontosabb, mint mondjuk a pénz, mert a remény generál az emberben nap, mint nap és mindenek előtt pozitív energiákat.
Az USA-ban is sok a gond. Nincs tökéletes rendszer. Hogy ki hol él, az nagyrészt a véletlen műve. A lehetőségek utat mutatnak és mi élünk vele. Ezek után a dolgok valamilyen irányban alakulnak, valamerre mozdulnak, az adott ember egyedi körülményeitől függően (szakma, családi háttér...).
Mindenesetre én szeretnék Budapesten élni, mert a legkedvesebb városom a világon, de úgy, hogy amikor reggel kinyitom a szemem, azzal az életérzéssel ébredhessek fel, amivel itt Dallasban, ahol a legelső perctől befogadtak, elfogadták másságomat, sőt értékelték. Mindenki megbecsül, pozitívan áll hozzám és támogat mindenben. Van remény...
Kicsit ijesztő számomra, milyen hirtelen váltanak az emberek otthon köpönyeget.
Akik bal fele hajlottak, mégpedig jobbára földig, mert az MSZMP Központi Bizottságában fő apparatcsikokként szolgáltak, a rendszerváltás utáni években egyre jobbra tolódtak, és főleg a pénzesebbje, csókosabbja most ultrakonzervatív jobbos szervezeteket támogat vadul. Tudok jó pár ilyet, amelyeknek csápjai Amerikáig érnek el vagy éppenséggel Amerikából indulnak ki kezdeményezésük nyomán.
Más. Kövér is szép pályát futott be, bár nekem kissé tarka. Sajnos ez megint a magyar történelem mókuskereke. Sok horthystából lett komcsi, aztán szocialista, majd vad kapitalista. Mindegy, hogy az óriáskerék fent volt vagy lent, ők sohasem zuhantak ki belőle, mert a tőkéjüket és a kapcsolati tőkéjüket remekül át tudták menteni és mindig tudtak újrakezdeni, bár tény, hogy sokfelé fújtak követ…
Talán még az amerikaiaknál is rugalmasabbak lennének a magyarok? Vagy ezt a gerincben leledző rugalmasságot gerinctelenségnek szokták hívni?
Zsuzsa nevében, engedélyével tovább adta: Szegő Panni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése