Tudtam, bár nem egészen hittem, hogy ilyen tré idő lesz, a legjobb otthon maradásra. Rendetlenség lebontásra. Suvickolásra. Főzésre. A fölhalmozott elmaradások behozására. Működött is a séma. Idő előtt lett készen például az ebéd. Aztán el sem hiszem, amikor az egyik délelőtti kisebb esőben azt mondom neki, hogy elmegyünk. Ilyenkooor? Ilyenkor. És mégis hova? A Petőfi Irodalmi Múzeumba. Az meg hol van? Megnéztem, a Károlyi utcában. Nézi, nézi, egyre nézi. Nincs is olyan, hogy Károlyi utca, csak Károlyi Mihály utca. Mondom, na, ezt is elspórolták. Ezután már a fene se fogja tudni, ki az a Károlyi Mihály. Károlyi meg lehet akárki is, egy Károlyból jött ember. Végül megtalálja a Károlyi utcát. És mi van ott? Láttam egy fényképet és sok mécsest. Vinnék oda én is mécsest. Csodálkoztam, mert többet nem is kérdezett.
Esett az eső, hol kevésbé, hol jobban ezen a július közepi napon. Az árkádok alatt a Petőfi Irodalmi Múzeum bejáratánál még ott áll egy fénykép kottaállványon, rajta Péter a jól ismert, vállig érő hajával. Körülötte mécsesek a földön. Néhányuk még égett. Mondom neki, tegyük oda a mi mécsesünket. Elővesz egyet, meggyújtja egy másik égőről, úgy teszi oda. Fürkészem Péter arcát. Tedd ki a többit is. Kiveszi a második mécsest, mely a földön Péter fényképe alatt egy másik ponton ég tovább. Hoztunk egy harmadik mécsest, és még keveset is hoztunk, csúszik ki nagy hirtelen belőlem. A három friss, bátran égő mécses egyenletesen oszlik el a többi között.
Nézem Péter arcát. Kutatom szemüvege mögött a pillantását. Keresem a mosolyt, a mindent tudó mosolyt, helyette egy mély rám szegeződő szempárral találom szemközt magam. Nézhetsz, fürkészhetsz, kutatgathatsz, megismerni úgysem fogsz tudni, sugallja a pillantása, de én ismerlek, átlátok rajtad. És úgy is érzem, hogy mindent tud, pedig nem kérdez, nem szól, csak egyre néz. Hiányzol, már most hiányzol, mondom, pedig nem is találkoztunk, csak a képernyő két oldalán. Te mindig bent adtál interjút valakinek, míg én kint odaszögezve hallgattalak. Minden kényes kérdésre volt valamilyen válaszod. Mindent tudtál. Mindent bőven kielemeztél. Olyan végtelenül, magától értetődően egyszerűen fogalmaztál, hogy attól voltál mélyen szántó. Ezt akár én is mondhattam volna, ha végig gondolom, ha megemésztem, ha minden mélységében érdekel a körül vevő világ. Ha lett volna elég eszem hozzá.
Most mennem kell, mondom Péternek, akinek kinn sincs a fényképén a neve, csak a végleges évszám:1950-2016. Égetően kis idő. Menj, menj, csak menj, hatol át rajtam pillantása, én még maradok. Itt. És mindörökre.
Esterházy Péter emlékére
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése