Annak idején végig álltam, ültem, csápoltam egy-egy koncertet, mintegy húsz kilóval lehettem könnyebb, hajam még természetesen volt szőkésbarna, arcomon nem a ráncok hívták fel magukra a figyelmet. Ma, legyen elég annyi, ha koncertre, színházba megyek, a sor szélére keresek jegyet és helyet a lábamnak, hogy szükség szerint kényelmesen nyújtózkodhasson. Többórás estét ugyanis csak így bír már ki és vele együtt immáron én is. Talán éppen így öregedtünk szép lassacskán egymás mellé az LGT és pénteki közönsége az Arénában. Túlnyomó többségében magam korabeliekkel néztem szembe, kívülről láttam köztük magamat, barátaimat, Frildit és Janót. Nem a rácsodálkozás volt, amit éreztem, hanem egyfajta szembesülést a valósággal, hogy mennyien, de mennyien vagyunk képesek mi, az ötven-hatvanas korosztályból eljönni egy LGT-koncertre, kiizzadni vagy éppenséggel kirázni a zsebünkből a belépőre valót a legkülönfélébb indíttatásból. Én például, miközben a lábamat nyújtóztattam jólesőn a legszélső ülés adta bővebb helyen, ugyanilyen kellemes érzettel gondoltam arra, hogy rajtuk bizony mintha nem fogott volna az idő, nekik mintha egyenesen jót tett volna. Ahogy a bor is érik, nemesedik az évek folyamán, Pressertől, Somlótól, Karácsonytól, Soltitól az idő nemhogy elvett volna, közös fellépéseikben nyomon követhető kihagyásaik révén, nemhogy csökkent, megcsontosodott volna a tudásuk, a gyakorlatuk, egymásra felelési, egymással való együttjátszási képességük, éppen ellenkezőleg. A profizmusuk, mesteri előadásmódjuk a játék mélységeinek, az improvizáció sokszínűségének révén olyan régiókba vitt magával, ami egy hozzájuk fogható zenekartól a világon igen ritka és csak nagyon kevesek sajátja. Pedig megszakítás nélkül három órát töltöttek a színpadon ilyen-olyan felállásban. Szólók, duettek, triók és a teljes zenekart feltételező kvartettek követték egyre és szinte egymásba érően egymást, briliáns vendégzenészekkel színesítve, gazdagítva.
Ha egy dal jó, megkockáztatom, örökzöld, hiszen húsz, uszkve negyven év alatt már igenis azzá válhatott, akkor gyakorlatilag édesmindegy, hogy az eredetitől eltérőn milyen formációban adják elő. Klasszikus értékén mit sem változtat, hogy kicsit lecsendesedve, új hangzásban, új köntösben mutatkozik meg. Így hallgathattuk meg a Segíts nekemet, Somlóval Presser zongora kíséretében, a Gyere, gyere ki a hegyoldalba, a Gondolj rám, a Kék asszony címűeket Presser szólójában, a Miénk itt a tért Somló, Karácsony, Presser hármasában a tabáni koncertre emlékeztetően, a küzdőtér közepén emelt külön színpadon. Az elfelejtett szót csak Presser zongoraaláfestése miatt nem nevezhettük a capellának, pedig a színpadon élő, mozgó éneklő összes zenész együtt, egymásra felelve adta elő. Érdekes módon nem éreztem hiányát az eredeti, a fülemben visszacsengő, megszokott hangzásnak. Jót tett a daloknak a változatosság, a lecsöndesülés, és lehet, hogy magam is hozzá nemesedtem – ha külsőleg, belsőleg nem is nyomtalanul – a maga véglegességében letűnt idő alatt.
Ültem ott a telt házas Arénában, szemben a színpaddal, a szabad szemmel alig kivehető LGT-vel, hallgattam régi számaikat, részben kívülről fújtam szövegeiket, ringatóztam zenéikre, ujjaimmal doboltam a térdemen, és közben azt gondoltam, hogy bár csöppet sem fiatalodtam a valóságban vissza, de nagyon jó volt az LGT akkor is, most meg egyenesen frenetikusak. Mindehhez kellett Presser szuggesztív egyénisége, hangja, egyedi, briliáns, sodró zongorajátéka, színpadi ismeretei, Somló széles hangszeres tudása, különleges hangja, Karácsony és Solti szólóban is kiemelkedő gitár- és dobjátéka. És persze mindez nem jöhetett volna létre korokon, generációkon, időn átívelő zenéik és szövegeik nélkül.
Az LGT tegnap elindult, a vonat ma, holnap, bennem még tovább zakatol.
(Az írás megjelent a Galamus-on 2013.02.17-én az Olvasói levelekben.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése