Nekem a Klubrádióban elsősorban a beszélgetős műsorok tetszenek. Úgy érzem, mintha egy asztalt ülnénk körbe, a Klubrádióban hozzászóló vendég, vendégek, a riporter és én és persze a családom, amely kisebb-nagyobb lelkesedéssel társ az asztalnál. Nagyon sok mindenhez nem értek, amikről a műsorokban szó van, talán nem is tudnék hozzászólni, hallgatnék, mint a kuka, megpróbálnék okosan nézni, közben mégis jól érzem magam. Valahogy mindig kapok valamit a Klubrádiótól: ismeretet, új információt, háttér tudnivalót, amellyel egyszeriben világosabban látok, így érzem legalábbis. Összefüggésekre mutatnak rá, olyasmiket taglalnak, beszélnek meg, amik engem is érdekelnek.
Az asztaltársaságomat - a családi és baráti körömön túl, ha volna - éppen ilyennek képzelném. Nem tolakodónak, kellemesnek, kulturáltnak, intelligensnek, barátságosnak, családiasnak. Mikor felállok az asztaltól, ahol a Klubrádió adta a teríték nagyját és a társaságot, én csupán nyitott fülemet, agyamat, hogy befogadja, átélje, megértse, amiben élek, ami körülöttem zajlik, akkor úgy érzem, hogy kaptam valamit, többet tudnivalókban, információkban, hangulatban.
Pedig csak hétvégén tudom elsősorban hallgatni, meg hétköznap hajnalban és négy-öt óra után délután. Kezem automatikusan a Klubrádió csatornáját keresi, nem is keresi, hiszen jó előre be van programozva, bekapcsolja a kezem, csak azt kapcsolja be, merthogy ehhez fogható közel s távolban nincs, hogy a jól ismert, kedvelt, szeretett asztaltársaságom tagjainak hangját hallhassam, akik közül a teljesség igénye nélkül néhányukat megnevezek: Váradi Júlia, Mélykuti Ilona, Törtei Takács Kriszta, Gerenday Bars Ágnes, Göczey Zsuzsa, Kun Zsuzsa, Aczél Endre, Bolgár György, Andrassew Iván, Neuman Gábor, Pálinkás Szűcs Róbert és a többiek.
És most már egy jó ideje egy paraszt hajszálon függ kedvenc beszélgető társam, a Klubrádió léte. Lesz-e, marad-e, el tudja-e magát tartani, meddig működhet, meddig jöhet be az otthonomba és érezhetem úgy magam, mintha én is ott ülnék a műsor alkotóival, műsorvezetőivel és riportalanyaival egy asztalnál, ami kellemes, családias és már megszokott érzés. Az ember könnyen szokik hozzá a jóhoz, a kivételeshez, az egyedihez, belekúszik a bőre alá, eggyé válik szinte vele és nehezen érti meg, miért akarják tőle elvenni azt, ami szinte zsigerileg és szervesen az övé, persze nem csak az övé, hanem sok más hozzám hasonlóan gondolkodóé, értékeket képviselőé.
Ez már nem is bal vagy jobb oldal kérdése, hanem az oldalakon átívelő igényé, az emberségé, az értéké, a jogé, amelyet a több százezer hallgató között egy hangként én is kifejezek, megjelenítek. Tegnap, most és holnap.
(Megjelent a Galamuson az Olvasói levelekben 2013.02.24-én)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése