Vadjaim

Hiába kerestem a vadakat, szarvast, őzet, vaddisznót, vadnyulat. Erdők mellett vitt gyakran az utunk és mezők, meg frissen szántott földek mellett. Hívtam, hívogattam a szarvast, az őzet, a vaddisznót, a vadnyulat. Tán a fülükön ültek, azért nem jöttek elő. Az útjelző tábla pedig rendre vadveszélyt jelzett egy, két, sőt olykor négy kilométeren belül. Kinéztem a szemem, kutattam a tájat, mindhiába. Semmi, a nagy semmi helyett az erdő és a mező végtelenje, meg a frissen szántott határ bevetve valamivel, ami sem nem szarvas, sem nem őz, de még vaddisznó sem vadnyúllal. Nagyon akartam vadakat látni, a szemem is majd’ kifolyt annyira, aztán mire mentem vele.
- Ne akard annyira. Hagyjad, hagyd el a görcsös akaratot. Lazulj el, ne is gondolj vele – súgta a benső hang.
Hagytam, elhagytam az akarást, ellazultam, éreztem, közelít az alfa-állapot. Zsibongató érzés fogott el, amint lehunytam a szemem.
Lazulásomban az egyik szűk erdei ösvényen szarvasok, őzek csoportja közelített, utánuk vaddisznók araszoltak békésen, a sor végét vadnyulak zárták. Szemmel be sem tudtam fogni, annyian, de annyian voltak. Az úton előttem mentek át az erdőbe a másik oldalra. Némelyikük felém lesett, haloványan mintha intett volna a fejével vagy csak én képzelődtem.
- Hát megjöttetek végre, vadjaim! – nem is mondtam, inkább sóhajthattam, és álmodtam tovább.
Láttam birka- és tehéncsordát. Máshol kis létszámban legelésző teheneket pocsolyás földet túró disznók szomszédságában egy és ugyanazon a telken. Hallottam harkályokat kopácsolni az erdőben és észrevétlenül gyönyörködhettem bennük, miután nagy nehezen észrevettem őket. 
Láttam vadászokat az étteremben vadászat előtt gyülekezni, egy utolsót előre inni a medve bőrére. Puskával felszerelkezett vadászt is láttam az út mentén. Hallottam puskalövéseket is. Egyedül abban reménykedhettem, hogy vadjaim egyikében sem esett kár, ahogy nekem nem mutatkoztak, talán másoknak sem.