Ez Cezanne?

Csak azért elmenni a Cezanne kiállításra, mert a médiában a világ leg, leg, leg, legnagyobb, legátfogóbb, legfantasztikusabbnak van kikiáltva, még nem érdemes. Érdekes volna előzőleg felderíteni, hogy ki látta a kiállítást közvetlen és tágabb környezetünkben és egy átlag vélemény alapján döntsük el, kiváncsiak vagyunk-e rá és szaporítjuk-e a január legelején elért százezredik látogató számát. Mert ha az Cezanne, amit ma a Szépművészetiben láttam, akkor azt kell sajnos mondanom, hogy a király többszörösen meztelen. "Meztelen" maga Cezanne, akitől sokkal többet vártam, talán éppen a túlfűtött, túllihegett média beharangozójának köszönhetően. "Meztelen" Cezanne, mert sokkal magasabb polcra helyeztem őt magamban hála a Monet és barátai, impresszionista kiállításának és Van Gogh életművesének, amelyekben Cezanne-nak kitűntetett szerep jutott. És "meztelen" maga a kiállítás szervezés, amely azt állította magáról, hogy a legteljeskörűbben járja körül Cezanne műveit, művészetét. És én mégis csalódottnak, becsapottnak éreztem magam pont ott, ahol a legtöbbet vártam. Cezanne tájképeinek a töredéke lett itt és most felvonultatva, éppen az a témakör, amelyben a mester nagyot alkotott, ahol a színekkel, ecsetkezelésével próbálta meg az impressszionistáknál is túlmutatva érzékeltetni a tájat szépségeiben, a maga sokszínűségében. Úgy éreztem, hogy ebben a témakörben - a csendéletek és a portréfestészete mellett - kis kivétellel olyan alkotásai kerültek kiállításra, amelyek alig vagy egyáltalán nem közvetítették Cezanne nagyságát, inkább bosszantottak, elképesztettek, hitetlen fejcsóválásra késztettek. Nem akartam elhinni, hogy a Gesztenyesor medencével, vagy a Kanyargós út szinte az egyetlen Cezanne-ok, amelyek a tájképei között helyet kaptak. Hiányoltam Az akasztott ember házát, az Auvers-i tájakat ábrázoló képeit. A sors fura fintoraként pont a tájképeiből volt a legkevesebb és ami itt volt, az is kis erős túlzással értékelhetetlen. Hűledeztem, hogy ez volna a nagy Cezanne? Az ember ilyenkor először magában keresi a hibát, hogy biztosan rosszul tudja, nem jól emlékezik sem az életműre, sem a beharangozójára. Azután kénytelen a tényekkel, a festmények elég szegényes kínálatával találkozva egyre inkább vállalni elégedetlenségét, azt az érzését, hogy rendben ezek itt mind képek Cezanne-tól, mégis szomjúhozom, mert nem ittam, nem láttam, nem érzékeltem eleget, mert úgy jöttem ki a kiállításról, hogy éhes és szomjas maradtam, csak az előételt fogyasztottam el, holott többfogásos lakoma lett beígérve.Csendéletei nem varázsoltak el, nem kötöttek le, talán a Tálaló kivételével. Ugyanezt mondhatom el portréiról, mely műfajban nem sikerült nagyot alkotnia, bármennyire is kitartóan próbálkozott, hiszen az ismertető alapján volt, hogy másfélszáz ülésből igyekezett kortársainak egy-egy portréját megfesteni, valljuk be, nem sok sikerrel. Arányérzéke nem volt valami kitűnő, barátok, művésztárs fejek sikeredtek túlontúl kicsire egész testükhöz képest, míg kezeik a maguk ormótlanságukban kötötték magukhoz a szemet. Viszont a Kártyások és a Fürdözők képciklusban valóban lehetett találni élmény számba menő képeket. És a számtalan rajz, tanulmány fejek, alakok között mazsolázhatott kedvére a látogató, ha a tömegtől hozzá tudott férni az alkotásokhoz, mert valljuk be az élvezethet a valódi értékes műveken kívül szükség van térre, nyugalomra, időre és fogadóképes közönségre, értő szemekkel, nyitott lélekkel.
Úgy érzem, hogy az élmény és annak elmaradása Cezanne esetében sajnos nem rajtam múlott.