Most néztem meg a Tartózkodó érzelem, Jane Austen regényéből készült filmet, amelyet Esztertől kaptam kölcsön. Ha valaki megkérdezné, mely filmek állnak igazán közel hozzám, kicsit bajban lennék, mert nehezen tudnék választani. De azt hiszem, hogy a klasszikusokat, mint a Nagyítás, a Tizenkét dühös ember, a Casablanca, A remény rabjai, Az aranypolgár, a Volt egyszer egy vadnyugat, A psycho, Az Isten városa, Ének az esőben, Gyalog galopp, A vihar kapujában, Híd a Kwai folyón, A hátsó ablak, Amelie csodálatos élete stb. filmeken kívül Jane Austen világa fogott meg a legjobban és tart mindmáig fogva.
Élete mindössze negyvenkét éve alatt írt hat regényt, amelyek egytől-egyig világhírűek lettek. Mindegyiket megfilmesítették az angolok, mert egy angol írónő regényeit igenis angolok álmodják meg a vetítővászonra. Ők tudják a lelkét, mondanivalóját, humorát a legjobban kifejezni, ott vannak nekik hátterként az angol tájak, zeneszerzőik kiválóan értenek a hangulati aláfestéshez és rengeteg remekebbnél remekebb színésszel rendelkeznek. Itt van pl. ez a kis Sally Hawkins színésznő, aki amúgy az angol nőkhez illőn csúnyácska, kicsike, filigrán, igazán semmi nem tűnik föl rajta. De ha bele kerül egy ilyen szerepbe, mint Ann a Tartózkodó érzelemben, akkor egyszeriben kivirul, a csúnyácskából valami gyönyörűség kerekedik ki. Bele képzeled magad a helyébe, a kicsit elnyomott, háttérbe szorított, akkortájt huszonhét évesen már-már vénlánynak tartott középső lányéba, akinek apukája nem olyan gazdag, hogy tetemes várható örökséggel tegye vonzóbbá a lányát az olykor felbukkanó kérő-jelölteknél. Ezért aztán végig izgulhatjuk, vajon egymásra találnak-e a rejtetten szerelmes szívek, akiket egymásnak teremtett a sors is, de leginkább Jane Austen.
Imádtam Sally Hawkinst, a vidéki angol nemesi világot, benne a gazdagabbakkal, a szegényebbekkel, a konzervativizmusukkal, a mi illik és mi nem vaskalapos szabályainak ismeretével, a kimondott és kimondatlan elvárásokkal, az igazi és mély érzelmek eltitkolásával, csupán csak sejtetésével, a gyönyörű lankás angol tájakkal, hatalmas kastélyokkal, kúriákkal, ahol a történet lassan, de biztosan halad a megnyugtató végkifejlete felé. Észrevétlenül kapom magam azon, hogy én vagyok Ann (a nevemben, Annaként is tudok vele azonosulni), akinek egy jó ideig nagyon rosszul, vagy sehogysem áll a szénánk, de a végére eltűnnek az akadályok és a régóta szeretett férfival egymásra találunk. Ebben a filmben nem folyik vér, hacsak a szenvedés képletes szívfájdalmából fakadó vérfolyást nem vesszük annak. Egy pofon nem sok, annyi sem csattan, hacsak nem a saját becsületünket megvédendő, vagy hőn szeretett szerelmünk becsületén esett csorbát kiköszörülendő okokból kifolyólag. Ilyen szempontból, akár dögunalomnak is tekinthető a történet, ha a percenkénti akciókat kérnénk a filmen számon.
Jane Austen és a Tartózkodó érzelem mára már egy letűnt és szimpatikus kor (18.sz. közepe - 19.sz. eleje) angol vidéki nemességének életét, gondolkodását, érzelmi világát mutatja be találóan megválasztott emberi és természeti miljőben. Valóságos élvezet kibogarászni, ki kicsoda a közeli és távoli rokonságban, szomszédságban, ki kinek a kicsodája, hallgatni társalgásukat, elejtett megjegyzéseiket, melyeket finom irónia, humor, mély bölcsesség sző meg sző át.
Mindez Jane Austen, egy minden ízében rendkívüli írónő, aki szerény hajlékában, férj és család nélkül, mivelhogy nem sikerült férjhez mennie, vidéki mindennapjaiban alkotta meg regényeit, bennük az utolérhetetlen, intelligens, bölcsen irónikus hősnőivel, valamint teremtett egy olyan stílust, amely máig ejti rabul olvasóit, műveiből készült filmjeinek nézőit, köztük csekélységemmel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése