http://eztnezdmeg.com/dobbenetesen-jo-magyar-rovidfilm-erdemes-megnezni/
Gyorsan beírom ide, el ne vesszen. Egyszer a Sándor osztotta meg az ismerősei között, hogy nézzük meg, mert nagyon megéri, különleges valami, s nem tudni, meddig lehet hozzáférni. Persze megnéztem, rögtön megértettem, hogy mire gondol. Azután persze igaza lett, a linket levették, és a kis film már csak az emlékeimben élt. Olykor meg-megosztotta valaki, aki az ismerősöm volt a hálón, én meg önkéntelenül, akaratlanul is mindig megnéztem. Mert olyan nem fordulhatott elő, hogy Pogány Judit-Kovács Zsolt párosára, párbeszédére ne jusson idő ebben a helyenként fejetlen rohanásban, ami szimplán maga az élet. Tizenkét percben vág mellbe, hogy mi is a valójában a fontos. A másik, igen, a másik az egyre idegesítő, töpörödő, eltűnő formájában. A folytonos óva intése, előre károgása, a be nem álló csacsogása. Egyáltalán, hogy ott van, ott ül mellettünk, és mondja, mondja az úthoz kapcsolódó megjegyzéseit, megfigyeléseit, intelmeit. S bár agyunkra megy, mégis pont ez az, amire szükségünk van. A másikra. Elesetten is. Így felhúzva. Meg úgy is, amikor már csak alszik, mert a halálos kórtól gyenge, és a feje egyre a vállunkhoz ütődik, s amikor kicsit magához tér, akkor is bennünket féltőn, óvón szólal meg. Mert a szeretet az már csak ilyen. Törődő a végsőkig. Beteg burkából kilépő, a másikra figyelő. Mely persze terhes. A folytonos pilinckázásával, aggódásával terhelt. Hagyjon már végre békén, ne abalygasson az állandó odafigyelésével, nyugodjon egyszer s mindenkorra le, nem óvódások vagyunk, akit mindenkor és valamerre terelni kel. Amikor meg lenyugszik, elhalkul, eltűnik mellőlünk, akkor a hiánya magától értetődően égető, csupán a lejátszóra felvett hangjában, bennünk élő alakjában folytonos. Kábé erről szól az Újratervezés, Tóth Barnabás filmje. Tizenkét perces csoda.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése