Sándor Erzsi: A Pista!

Arra nem tudok magyarázatot, hogy mér szedem össze a fetrengő galambot, mér hozom haza és tárolom itthon a hétvégén, ha csak azt nem, hogy nem szeretem látni, amint éppen körülállják a varjak és sorsot húznak, hogy ki verje szét a galamb fejét. Tudom, a varjúgyerekek is korgó gyomorral várják a kaját de a galambot mégis hazahozom. Aztán ma reggel elindulok vele a Galampatikába, ami Pestlőrinc alsó-felső-középsőn van, a térkép szélétől lefelé. Félóra autózás és máris a Kisfaludy utcában vagyok, de elbizonytalanodom ezért félreállok, hogy megnézzem a térképen. Óvatosan, 10-zel haladva belekormányzom magam az árokba, amit nem láttam. Hát nem. Sztem nem is volt ott előbb, csak lett. Azonnal megáll a mögöttem levő suzukis, egy másik, és kijön az árok előtti viharvert házból egy férfi. Rám néz, aztán ugratja a gyereket vontatókötélért. Mondok, van vonóhorgom? Legyint és már a suzukisnak mondja, hogy elsőkerék meghajtású. álljon az autóm mögé. Aztán beül az autómba, a viharvert házból kijön egy tagbaszakadtabb fazon, az beugrik a csomagtartómba nehezéknek és percek alatt kihúzzák a kocsimat az árokból. Aztán még meglapogatják, hogy tényleg nem lett semmi baja. Nem lett. Sírok és köszönök. Azt mondják, ugyammá, ennyit megtesz az ember a másikért. Legalább a nevét megkérdezem, tudjam, kinek legyek hálás - Pista. Aztán leadom a galambot, veszek egy üveg bort, egy doboz csokit és visszamegyek. Óvatosan állok meg az árokkal szembeni járdán. Köszi Pista, meg a gyerek, meg a suzukis, meg a családtag. A zuhogó esőben, tegyük hozzá. Tegyük.

Forrás: Facebook, 2016.09.05.