Florence Foster Jenkins

Idén májusig a fene sem tudta, hogy volt a világban egy Florence Foster Jenkins, amerikai nő, aki gazdag családból származott, zenei előképzettsége szerint zongora tanárnő volt, de ennek jobban utána kellene néznem. Jenkinstől, az első férjétől elvált, akitől a házasságuk idején szifiliszt kapott "ajándékba", mely majd jóval később Florence végét okozza.
Második férje, Sinclair élete nagy szerelme. A kettejük közös anyagi jóléte, egymásra való kivételes hangolódásuk hozza létre a páratlan helyzetet, történéseket, s adja Stephen Fry rendezőnek az ötlelet, hogy életük utolsó éveit filmre vigye.
Florence zongorista életvonalát fizikailag a kezén a szifilisz roncsolja szét. Mindez sem akadályozza meg abban, hogy zeneszeretetének elpusztíthatatlan világában és nyomására énekeljen. Közönség előtt adjon elő opera áriákat, operetteket, műdalokat, dalokat. Tehetsége, hangja, hangjának kifinomultsága, hajlékonysága, tudása nincs meg hozzá. Vannak viszont tervei, fellépési álmai dögivel. Hogy majd itt lép fel, ott ad elő, lemezfelvétele lesz, s még a Carnegie Hall-ba is eljut.
A férje lépésről lépésre, a felesége hóbortja szerint valósítja meg annak álmait. Tudja ő, látja ő Florence énekesnői tehetségtelenségét, hallja fals hangját, de mindent megtesz Florence boldogságáért.
Előadó esteket szervez Florence kívánságára, közönséget pénzel hozzá, lefizeti a sajtót a pozitív kritikáért, fiatal tehetséges zongoraművészt vesz fel felesége mellé próbálni és szerepléseikor a színpadon kísérni. A zongorakísérő alig tudja elnyomni hahotázását, elképedését Florence "művészetének", produkciójának  láttán, hallatán. A nagybecsű közönség - 1944-ben vagyunk -, soraiban ülő és az előadásokat "élvező" katonák sem süketek és vakok.
És mégis. Valami megnevezhetetlen, valami kifejezhetetlen működik, ami - gyanítom -, az amerikai elemi pozitív felfogás, hozzáállás, világlátás része. A te álmod, lett légyen bármennyire is elvarázsolt, és ha adottak eszközeid a megvalósításához, akkor csináld, működj, csak óbégass éneklés címén, bénázgass táncikaként. Mi, a nagyérdemű közönség mindezért ugyan megmosolygunk, ki is nevetünk nyíltan vagy a hátad mögött, de özönlünk a koncertjeidre, megtapsolunk, hangosan, zajosan megünneplünk, vesszük a lemezedet, a legnagyobb példányszámot éred el velünk, és a Carnegie Hall-t is megtöltjük a kedvedért.
"Maga egy kivételes komikai tehetség", mondja egy katona a Carnegie-koncert szünetében Florence-nak, aki saját magát kivételes operaénekesnőnek tartja.
A millió karakterű Meryl Streep remekel Florence-ként, Hugh Grant méltó társa az önfeláldozó férj szerepében, ahogy Florence lelkes hívőjévé váló zongoristát alakító színész is.
Megismerésre méltó életút Florence Foster Jenkins-é, aki a filmben utolsó mondatával mindent visz: "mondhatják rólam, hogy tehetségtelen vagyok és rosszul énekelek, de azt nem mondhatják, hogy nem énekeltem". A filmet majd magyarul is megnézem.