Nem is tudom, hogy melyik filmet akartam ma este megnézni, mindegy melyiket, bármelyiket, csak nézzek valamit, ne is kelljen nagyon gondolkodnom közben, kössön le a történettel, a nevetéssel, a színészi játékkal, a szereplők ismertségével, teljesen mindegy, vibráljon a képernyő, szóljon a hang, folyjon a történet, fogjon meg, ne kelljen túráztatnom az agyamat, csillapítson valamit a bennem felgyülemlett feszültségen, napi stresszen, érthetetlenségeken és nagyon is érthetőségeken, kapcsoljon ki, röpítsen egy másik világba, mások életébe, történetébe, hadd feledkezzem bele, ne a sajátomén törjem a fejem, ragadjon meg a másé, esetleg egy különleges, távoli, soha nem látott világ, embereket lássak, hogyan élnek, éreznek, és ha éreznek, látszik-e rajtuk az érzelem, a feszültség, az öröm, meg a bánat, a várakozás, és az azt követő, csalódottság, észre venni-e a fájdalmat a megcsalatottságuk sejtésén, mert azt sem látni igazán, hanem csöppnyi jelekből mi nézők adjuk össze a keserű valóságot, s emellett párhuzamosan látni az örömöt a véletlenül egymásra talált, rövid leveleket váltó vadidegen nő és férfi között, melyek közül az egyik a megcsalt feleség, aki jóhiszeműen a férjének csomagolja és küldi Isteni finom saját kezűleg készített ebédeit több emeletes ételhordóban nap nap után, a másik pedig egy irodai "patkány", ötvenes éveiben járó, öregedő férfi, akihez címtévesztésből jutnak el a férjnek szánt ebédek, melyek nyomán leveleket váltanak egymással, amelyből lassan kiderűl, hogy a címzett nem az az ő, akinek a nő hiszi, hogy főz és az ebédeket küldi, olyan ételeket, amelyek dicséretére válnának egy előkelő, felkapott indiai étteremnek is, nemhogy egy indiai háziasszonynak, aki lányát, egy szomszéd asszonyt, a városban lakó szüleit menedzseli napi szinten, meg ezt az ételhordós napi ebédet, és mellesleg a férjének idegen nő illatú ruháit mosáskor, amiből egyszeriben rájön, hogy nem ő az egyetlen férjének bokros teendőkkel teli életében, de ezzel a ténnyel, felismeréssel előhozakodni sohasem fog, megúnhatatlanul kevergeti-kavargatja varázslatos ételeit, pakolgatja az ételhordó emeletes kerek pléh edényeibe, az egyikbe kézzel írott levélkét rejt, megtöltve aznapi gondolataival, érzéseivel, s mindez a net, meg az email világában, a levélke az ételekkel együtt eljut a fals címzetthez, aki ahogy mondtam, idősödő, ám jóvágású férfi, számomra nagyon ismerősnek tűnő indiai színész, aki szerep szerint felesége halálát követően egyedül él otthonában, öröme ez a váratlan levelezés, az egyre ismerősebbnek tetsző úgy harmincas indiai nőnek a megnyílása, az élete, vágyakozása a család iránt, végig nem mondott gondolatok, érzések, arcokon szemérmes, kivehetetlen, megfejthetetlen érzületek, mély érzelmek, viharok a mélyben, igen, mindez volt a mai film, mely a messzi Indiából érkezett, The Lunchbox volt a címe, s amely annyira elvarázsolt, hogy elfeledtette velem búmat-bánatomat, örömeimet, a gondolatot, hogy holnap csütörtök, ismét vissza az életembe, melybe ennek a tüneményes indiai filmnek az emléke immáron egy csöpp plusz színt visz majd, meg azt a filmben elhangzó bölcsességet, hogy "a téves vonat jó állomásra vihet".
Ezt most nem fordítottam le, elnézést, mely a filmet dicsérő kritika 2014-ből a The Guardian internetes számából:
"Already a huge success in its native India, Ritesh Batra's Mumbai-set romance arranges a tender marriage of Brief Encounter with Ernst Lubitsch's The Shop Around the Corner. Bollywood star
Irrfan Khan plays Saajan, an ageing office drone who finds the wrong lunchbox delivered to his desk and stumbles into a chaste relationship with Nimrat Kaur's unhappy housewife. Before long, this pair will learn the value of crossed wires and missed connections and how (in the words of one colleague) "the wrong train can get you to the right station". Who cares if the conceit feels a shade schematic? The Lunchbox is perfectly handled and beautifully acted; a quiet storm of banked emotions. I loved the bittersweet scenes of Saajan clinging to the handrails of the crowded commuter carriage or smoking on the terrace of his home at night, like the loneliest figure this side of an Edward Hopper painting."
Forrás: The Guardian, Xan Brooks, 2014. április 13.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése