Ízlelem az esemény ízét: majd bocsánatot kérnek. Nem is akárkik. Az ország két legfőbb méltósága az ő megfélemlített és megalázott népétől március 23-án éjfélig. Addig már csak nyolc nap.
Alig bírom kivárni, hogy mi lesz. Hogyan kér többek között tőlem bocsánatot Áder János meg Orbán Viktor? Megállnak előttem. Elfogódott pillantásukkal nem a szemembe, hanem a földre néznek. Nagyon lesütik a szemüket. Lehet valami furcsaság közöttünk a földön, ami ennyire odavonzza a pillantásukat. Reszelik a torkukat. Nagyon meglehetnek fázva, gondolom magamban. Kevés magasztosabb cselekedetet ismerek, amikor valaki gyöngécske hangját hosszasan keresgéli, csak hogy mondjon nekem valamit. Itt ketten magukra találnak végre, és kiböknek egy szót alig hallhatóan.
- Tessék? - kérdezek vissza, mit tetszett mondani? Egy újabb próbálkozás. A hang elveszik közöttünk valahol a fél úton.
- Mit csináljak a pofámmal? - próbálom meg tisztázni a helyzetet.
- Nem, nem, nem a pofámat - mondja a két főméltóság egyike -, hanem bocsánat.
- Jól hallottam, bocsánat?
Elég bárgyú lehet hozzá a képem, mert Áder és Orbán kórusban harsogja már, hogy
- Booocsááánaaat.
Figyelem magam közben. Keresem a nagy megkönnyebbülést és a nagy elégtételt és a nagy megelégedettséget, hogy íme bocsánatot kértek az elmúlt időkben elkövetett gazságaikért, szemétkedéseikért, törvénytelen döntéseikért, amelyek félelmeimhez, megaláztatásaimhoz vezettek. És semmi. Még csak hasonló revelációs érzéseket sem találok magamban.
Egyfajta keserűséget érzek és dühöt. Hitetlenkedést és bizalmatlanságot. Értetlenséget és csodálkozást. Hiábavalóságot és levertséget.
Ezek most idejöttek hozzám, hogy bocsánatot kérjenek, és azt hiszik, azt merészelik hinni, hogy ezzel minden el van intézve, minden el van nekik felejtve, hogy már nem fáj, ami eddig fájt, hogy újra lehet kezdeni és új lappal és nálam és ezeknek. Ezek tényleg azt hiszik, hogy a kerítésbe vert szögeket, ha kihúzzák, akkor a kerítésnek már nem is fáj, és azt a sok apró lyukat betömhetik valami kulimásszal, és akkor slussz-passz, eltűnik a csúnya megfélelmítettségem és távoznak belőlem az eddigi megaláztatásaim?
És ez komoly?
Lehetetlent kérni, vesztes játszma mindkét félnek. Sajnálatos, hogy ez történt. Egy tanárnak ezt alapból kell(ene) tudnia. Ezzel az egy - értelmetlen követeléssel - a hitelét vesztheti. Nem tudom megérteni, hogy egy pedagógus, aki nap mint nap vizsgázik és tapasztalatokat gyűjt az emberi reakciókból amik érik, miért nem összegzi és tanul belőle?! Aki bocsánat kérés követel a tekintély bűvöletében él. Aki a tekintély bűvöletében él, az nem láthatja a valóságot maga körül. Ez nagyon szomorú, főként egy olyan embertől akinek szakmai tudása kellene, hogy legyen az ilyen helyzetek kikerülése. Ha olyant kérek egy tanítványomtól, amiről magam is tudom, hogy nem fogja teljesíteni- akkor magamról állítottam ki egy nagyon rossz bizonyítványt. Ő is, és én is vesztes helyzetbe kerülök. Igaz így legalább egyenlők vagyunk a negatív tartományban. A tanár úrnak nem ártana még egy kis szakmai továbbképzés, mondjuk a pszichológia játékelméletéből.
VálaszTörlés