Ajánlott jókedv

Messze még a Szilveszter, mikor a naptárra nézek, a kötelező és az ajánlott jókedvnek nincs itt az ideje. Holnap elutazom és január elseje sem itthon köszönt rám, ezért kicsit előre szaladva kívánok hát mindannyiunknak egészséget, boldogságot, sok szerencsét, jókedvet az Újévben és persze alakuljon az év kinek-kinek kedve szerint.
Ha számba venném, mi minden volna pótolandó, mit idén már befejezettnek tűnőn elmulasztottam akár csak ezen bloggal kapcsolatban, mindaz csak csökkentene jókedvem intenzitásán. Mindenek előtt adós vagyok a régen beígért fényképekkel, melyeket ott illesztek majd be, ahol a téma értelemszerűen megkívánja. Hátra van egy újabb interjú anyámmal, mindig egy újabb mindaddig, amíg megtehetjük, hogy időt szakítunk rá, kivonulunk a megszokott hétköznapokból, teendőkből, és kellőképp eltávolodva mindennapos önmagunktól beszélgetünk múltról, régen eltávozott szerettekről, szokatlannak tűnő országokról, kultúrákról, világokról - Örményországról, Türkmenisztánról, Oroszországról, Ukrajnáról, Magyarországról -, mindezeken keresztül önmagunkról, családunkról, bennünket foglalkoztató kérdésekről.
Jókedv ajánlott annak kapcsán is, hogy az Ararattal egyáltalán idáig eljutottunk, az egyéves évfordulónkat - bizonyos érdeklődés mellett - megérhettük és addig folytatjuk, amíg erő, kedv, készség, muníció meglesz hozzá.
Viszontlátásra kettőezertizenegyben a blogban és személyesen.

Karácsony, Újév itt meg ott

- Ünneplik-e a Karácsonyt Örményországban?
Azt nem tudom, de hogy Türkmenisztánban nem, az biztos. Mohamedán ország, megvannak a saját ünnepeik és a Karácsony nem tartozik közéjük.
- Lehet, hogy kapitális hülyeség, amit kérdezek, de az oroszok nem irigylik a többi népektől, hogy nincs náluk Karácsony, ez a több napos ünnep, amikor családok jönnek össze, megy a sütés-főzés, folynak a közös étkezések, nagy zabálás, beszélgetések, s az egészet nem utolsó sorban fenyőfadíszítés, ajándékozás fogja keretbe?
Nem irigylik. A Galja barátnőm például nem irigyli, s aki hozzá hasonlóan elég intelligens, az sem irigyli. Galja úgy gondolja, hogy ha ez az ünnep olyan nagyon hiányozna neki, akkor a maga módján és a saját körein belül meg is valósítaná. Galja a maga részéről szereti és meg is tartja a Karácsonyt annak ellenére, hogy ez nem hivatalos ünnep Oroszországban, Moszkvában és a Moszkva környéki faluban, ahol ők élnek.
- Annál zajosabb, hangosabb, parádésabb a Szilveszter Oroszország, Ukrajna, Türkmenisztán szerte. Mintha ezzel pótolnák a kimaradt Karácsonyt, az Óév búcsúztatóval és az Újév köszöntővel akarnók a "hiányát" túlharsogni. Emlékszem még a harkovi egyetemi éveimből, hogy Szilveszter éjszakáján mekkora de mekkora bulik voltak a koleszokban. Egymást érték a kolesz szobákban rendezett legkülönbözőbb partik. Lampionok, szerpentinek, papír-, kartondíszek, kereplők, trombiták voltak az elmaradhatatlan díszítési és használati kellékek meg a váltakozó színű, intenzitású fények  fényszórókból és zenedobozokból áradó elmaradhatatlan hangzavar, amire jókat lehetett táncolni, rázni, lötyögni és amelyet majdnem elnyomott a szomszéd szoba hasonló irányoltságú programja. Egyik szobából többek között Jimmy Cliff zenéje áradt, a másikból másik bulizós zene harsogott, meg lehetett süketülni. Hál' Istennek ilyenkor ebből semmi baj nem kerekedett, a gyezsurnaja, a kolesz felügyelője, a kolesz úgymond tiszteletbeli anyja nem nyüzsgött és nem fenyített, folyhatott alkohol, zaj, zene, étel számolatlanul. Kajákat saját magunk, mi lányok, szobák, szobák egymással összefogva készítettünk. Fasírtgombócok, malachús, virsli, vinyigret (céklás, káposztás, krumplis, stb. saláta), krumplis köret biztosan volt, de az ukrán barátnők derékaljából, böröndjéből előkerült egy-egy féltve őrzött ritkaság: ikra, szeljodka, sprotni Szilveszter tiszteletére.
A mostani Szilveszterek vegyes képet mutatnak. Az utóbbi évek barátokkal eltöltött Szilvesztere - ifjúságoméval összevetve - erősen kiszámítható, különösen sok meglepetés nem érhet bennünket egymással, ételekkel, hangulatokkal kapcsolatban. Túrkeve eddig kétszer, míg Gyöngyöstarján most először ad otthont közös Szilveszterünknek. Nagy izgulni való mindössze azon van, hogy miképp érünk le: egészben és viszonylagosan akadálymentesen, vagy hótól, jégtől, szelektől kísérve kalandos, helyenként úttalannak tűnő utakon.

Musza Dagh

- Mik a mohamedán vallás jellemzői a mindennapokban?
Hogy aki nem mohamedán vallású, azt hitetlennek tartják, azzal mindent lehet csinálni, meg is lehet ölni csak azon az alapon, mert más vallású.
- Pontosan erről szól a Musza Dagh negyven napja című regény. A törökök elfoglalták Örményország nyugati részét, a perzsák pedig a keleti részét. A nyugati részen a törökök azt csináltak, amit csak akartak, mert azt mondták, hogy Törökország a törököké, melynek keretében irtani és deportálni kezdték az ott élő örményeket már csak azon az alapon is, hogy az örmények nem mohamedánok, hanem keresztények voltak, tudva levő, hogy őnáluk alakult ki legelsőnek a keresztény vallás. Ennek következtében mészároltak le, semmisítettek meg másfél millió örményt a törökök és űztek ki Törökörszágból. A regény, Franz Werfel regénye rendkívül valósághűen, hitelesen és ugyanakkor elképzelt, kitalált szereplőkkel meséli el öt-hat falu, mintegy hatezer örmény történet. Ez a maroknyi csapat fogta magát - hadat üzenve a sorsnak - költözött föl, ásta be és barikádozta el magát Musza Dagh hegyén a törökök elől. Hogyan alakult életük, sorsuk, mi lett az eredménye összefogásuknak, áldozatuknak, harcuknak, ezt beszéli el Franz Werfel empátiával, magával ragadó természetességgel, tényszerűséggel.
A grúzok és az örmények között az a különbség, hogy a grúzok pravoszláv vallásúak, az örmények keresztény vallásúak, de nem pravoszlávok. A kettő vallás között minimális különbség, de van. Nem tudom, hogy mi, mert sohasem voltam vallási szakember, valami van. Egyszer utána lehetne nézni, sőt talán az interneten is megtalálható erről valami értekezés.
- Az azért nem furcsa, hogy ott lent délen a Kaukázusban Örményország az egyedüli keresztény vallású ország?
Nem csak ők keresztények, hiszen ahogy mondtam, a grúzok is azok. Csak ők a kereszténység egyik ágát, míg az örmények a másik ágát kultiválják. A grúzok a nem is tudom milyen, talán az orosz pópához tartoznak, míg az örmények Ecsmiadzinhoz tartoznak, mely a vallási központjuk és Jerevántól harminc kilométerre található.
- Te jártál Ecsmiadzinban, voltál a Szevan-tónál? (Ezeken a helyeken én is voltam kora egyetemi éveim alatt. Ecsmiadzin nekem az időtlenséget jelentette tömör, masszív falaival, éppen megfelelő méretével, kellemes elhelyezkedésével. Belső kincseire nem emlékszem, ami az én hibám. Nekem a kincsek, értékek, jobbára írásos értékek a jereváni Matenadaranhoz kapcsolódnak. A Szevan-tóról meg az jut eszembe, hogy milyen fantasztikus kéken símult bele a tájba.) 
Én mindenhol jártam. Ott is.
- Mire emlékszel?
Ecsmiadzinben a mérhetetlen gazdagságra, ahol a katolikosz – a római pápának hozzávetőlegesen megfelelő egyházi személy – székel. Egyszer ott voltunk a Péterrel, a férjemmel. A katolikosznak a titkára, aki egy tanult ember európai intelligenciájával mutatta meg nekünk a kincseket, erklyéket. El sem tudod képzelni, mennyi érték volt ott felhalmozva. Meg vagyok győződve, hogy akinek ott hozzáférése van a kincsekhez, az tesz róla, hogy ötven-száz év múlva nem lesz már semmi, mert mindent kilopnak onnan (nevet). Nem vagyok valami nagy bizalommal a saját véreim iránt.
- Mondtad, hogy az örmények, az örmény férfiak nem nagyon szeretnek dolgozni. De akkor miből élnek meg? Ezt nem véletlenül kérdezem, hiszen amikor a magam huszas éveinek legelején jártam  Örményországban, ami ugye nem tegnap volt, akkor nekem az örmény férfiakról az az emlékem maradt, hogy vendégül látni, mulatni és falat támasztani, azt nagyon szeretnek. A szőkeségemmel eléggé kiríttam a vastag szemöldökű, dús, mélybarna, fekete hajú örmény nők közül, így aztán lehetett részem a gáláns, az egész világot - engem? - magához ölelő örmény macho vendéglátásukban, melyet egy "köszönöm, nem, köszönöm, nem fogadhatom el-lel" kikerülni nem lehetett. Az örmény férfiak a maguk módján udvariasak, rámenősek, már-már levakarhatatlanok voltak. Egyedül csak úgy menekülhetettem meg előlük, hogy futásnak eredtem és annyit már nem értem meg nekik, hogy plusz szaladgálással fárasszák magukat. (nevetünk)
Igen, el tudom képzelni, hogy így lehetett, mert az örmény férfiak valóban így viselkednek, de kereskedni, jaj, kereskedni, azt nagyon szeretnek. Szokták is mondani, hogy „egy zsidó kitesz tíz görögöt és egy örmény kitesz tíz zsidót.” Ami annyit jelent, hogy egy örmény kitesz száz görögöt. Nahát akkor most el lehet képzelni, hogy a görög is kereskedő nép, a zsidó is és az örmény is kereskedő nép, ebből akarnak élni, slussz.

Eszter

Egész nap nem jutottam hozzá, hogy beleírjak a blogba valamit, pedig fényesebbnél aligha ragyoghatott volna a nap: ma van ugyanis Eszter lányom huszadik születésnapja. Kerek az évszám, Eszter még jól viseli, meg sem kottyan neki az évzizedváltás. Nem volt felvirágzott, feldíszített lakás, nem volt étterem rendelt ebéddel és több tízezrekben mérhető ajándék sem. Eljött viszont a NAGY család teljes létszámban, ezúttal csak azok hiányzottak, aki fizikailag távol élnek tőlünk. A családi ebéd kelbimbó krémleves volt, amely - mint az elejtett reakciókból kiderült - már nem is akkora sláger, hiszen a kereszttűzön már egyszer átesett egy másik nevezetes esemény alkalmával, viszont annál inkább ízlett. A levest húgom illetve Mackó barátnőm - egymástól függetlenül mindkettőjük repertoir-ján szerepel - sajtos csirkéje követte krumplipüré és rizsel társaságában, melyhez kelbimbós saláta társult. Igen, éppúgy kelbimbós, mint a leves. Így van ez, ha egyszer túlteng lakásunkban a kelbimbó. Az ebéd fénypontját azonban egyrészt Vera szolgáltatta saját kezűleg készített joghurtos barackos tortájával, melynek barackdarabkákkal telehintett joghurtos törzse olyan fehéren, finoman és büszkén tartotta maga magán a sárgán áttetsző zselatinba ágyazott őszibarackokat, mintha profi cukrász készítette volna; másrészt meg Kotti húgom hozott több féle cukrászdai süteményt abból a Somfa közi Cukrászdából, amely anyám lakóhelyének közelében valaha gyenge gesztenyesütőként sem üzemelhetett volna a futotta-még-süteményeket meghazudtoló termékeivel, ám mostanra az új seprő, az új tulajdonos olyannyira kitűnőeket alkot, hogy az ember törzsvásárlóvá szelídül a réteges krémes, Eszterházy és egyéb újkeletű minőségi sütemények láttán és fogyasztásuk mellett.
Girbe-gurba girland, csavarintos szerpentin, névre szóló torta, nagyértékű ajándék nélkül is érezhette Eszter azt az óvó-féltő szeretetet, amellyel a kis és NAGY család ezen a napon körbe vette. Eszter egy kedves, barátságos, nyílt szívű lény, egy olyan valaki, aki akár a levegő, jelen van, olykor észre sem veszed, ám annál inkább van szükséged rá.
Drága, egyetlen Eszterem! Kívánom, hogy minél tovább érezd az emberek szeretetét. Szorítok neked, hogy teljesüljenek vágyaid. Mindehhez nem árt, ha el vagy látva kellő mennyiségű egészséggel, vidámsággal, szerencsével, kitartással, türelemmel és boldognak is érzed magad.

Sziszifusz

Szintén fontosnak tartom AM-nek ezt az írását is - blogjából elkérve - az Araratba beilleszteni. AM-nek éppen ma van a névnapja, merthogy Miklós. Ehelyről kívánom, hogy adassék neki elég egészség, sok boldogság, elegendő idő, megfelelő erő, határtalan energia mindahhoz, amit maga és családja számára a jövőre nézve eltervezett. (Sanyi öcsémet is szeretettel üdvözlöm második nevének napja alkalmából. Millió puszit küldök neked.) AM blogjában időben egymástól messzi helyeken foglalkozik a boldogság, az élet értelme, saját magunk helyének megtalálása, önmagunkkal való megelégedettség komplex témakörével két külön írásában. Bennem mégis értelemszerűen csengenek össze a Sziszifusz és a Boldog vagyok-e és ha igen, miért nem? című elmélkedések, a bennük taglalt gondolatok, érzések, mintegy egymásra felelve.
Ki ne hallott volna már Sziszifuszról? Mindenkinek olyasmi jut eszébe e név hallatán, mint a reménytelenség, a hiábavalóság, az értelmetlen energiapocsékolás, a lúzerség. (azoktól most eltekintek, akik egy kellemetlen nemi betegségre asszociálnak ilyenkor). Jóval kevesebben vannak, akik közelebbi információkkal is rendelkeznek erről a mitológiai személyiségről. Én is csupán csak arra emlékeztem, hogy Zeusz arra ítélte, hogy az örökkévalóságig egy követ görgessen egy meredek lejtőn felfelé, de karnyújtásnyira a csúcstól mindig csússzon vissza a mélybe és kezdje elölről az egészet. Hogy ki volt ő és miért kapta ezt a büntetést, arról már fogalmam sem volt, ezért utána néztem a lexikonban. Sziszifusz király volt és híres agyafúrtságáról. Mikor a halál istene, Thanatosz eljött érte, akkor egy ügyes csellel egy hordóba csalta, amit rázárt, ettől kezdve a világ rendje felborult, senki sem halt meg. Zeusz ezt nem tűrhette, kiszabadíttatta Thanatoszt és megbüntette Sziszifuszt. Sok éve már, hogy láttam egy zseniális rajzfilmet, Jankovics Marcell alkotását Sziszifuszról. Mélyen bennem maradt az izmok csodálatos játéka, a mozgás szaggatott ritmusa és úgy vettem észre, hogy minden újabb kísérlet a kő feljuttatására egy kicsit más, mint az előző. El tudtam hinni Sziszifusszal együtt, hogy ez most sikerülni fog. Persze nem sikerült, de ettől kezdve számomra már nem volt egyértelmű, hogy Sziszifusz a reménytelenség, a hiábavalóság jelképe, korunk született lúzerének ókori elődje, egy sajnálatra méltó sors, egy intő példa, amit kerüljünk el messziről. Még erősebb lett bennem a kétely, amikor leszereltem a katonaságtól. Egy teljes éven át vártam sóvárogva a napot, mikor végre visszakaphatom civil státuszomat és mikor eljött a nap, bosszúsan tapasztaltam, hogy nem is vagyok annyira boldog, mint képzeltem, egy hónap múlva pedig már egyenesen boldogtalannak éreztem magam a bőrömben, hiába választott el egy világ a laktanyától. Aztán múltak az évtizedek, váltogatták egymást az örömök és csalódások, a sikerek és kudarcok és egyszer csak ráébredtem, hogy Sziszifusz nekem lelki testvérem és egyáltalán nem olyan boldogtalan és sajnálatra méltó, mint amilyennek a közvélekedés tartja. Leginkább akkor érezzük boldognak magunkat, ha keményen dolgozunk és látjuk, hogy munkánknak köszönhetően egyre közelebb jutunk a kijelölt célhoz. Mikor elértük a célt, boldogságunk forrása gyorsan elapad és addig nem leszünk újra boldogok, míg nem találunk valami hasonló feladatot. Ilyenkor megfordul az ember fejében, hogy talán jobb lett volna, ha az a cél egy kicsit távolabb van és még jó ideig dolgozhattunk volna, míg elérjük. Szerencsés az, aki úgy hal meg, hogy még csak útban van a célhoz, hiszen elmondhatja, hogy egész életét boldog harmóniában élte le. Sziszifusz hisz benne, hogy egyszer sikerül a követ a csúcsra juttatnia. Ha nem hinne benne, csak mímelné az erőfeszítést, mint a fegyencek a kőtörést. Ha valóban tudná, hogy sohasem sikerülhet, inkább a halált választaná. Még Zeusznak sincs akkora hatalma az emberen, hogy rábírja arra, hogy teljesen értelmetlenül kínozza magát. Ha viszont Sziszifusz hisz a munkájában, akkor boldog ember. Olyan erős a hite, hogy ezer, meg ezer kudarc sem tudja megingatni, mert mindig képes valami újat, valami biztatót látni a kísérletben, amit azelőtt nem tapasztalt. Fejlődik a technikája, variálja a sebességet, másként osztja be az erejét és így tovább… Mindig próbál valami újat, ami sikert ígér. Mi történne, ha egyszer csak felérne a hatalmas kővel a csúcsra? Egy darabig ujjongana az örömtől, élvezné a kilátást, aztán elkezdene unatkozni. A végén saját kezűleg taszítaná vissza a követ a mélybe és másnap kezdené újra, mert hiányzik neki a célirányos munka, a mindennapi értelmes erőfeszítés. Sziszifusz annyira agyafúrt, hogy még a hatalmas Zeusz eszén is túljárt, sikerült eltitkolnia, hogy amit büntetésként kirótt rá, az számára ajándék. Ha valakiben felmerülne a gyanú, hogy gondolatmenetem nélkülözi az eredetiséget, tiszta lelkiismerettel jelenthetem ki, hogy nem olvastam Albert Camus Sziszifuszról írt esszéjét. Csupán ezen sorok írása közben találtam egy bejegyzést az Interneten, mely említést tesz róla és idéz belőle.

Boldog vagyok-e és ha igen, miért nem?

A mai bejegyzés szervesen kapcsolódik a tegnapihoz, amelyben egy igen kedves ismerősömnek, Magdi néninek kívántam nemtől, helytől, kortól, időtől függetlenül sok boldogságot születésnapjára. A kívánság írásos alakba öntését szinte percek választották el attól, amikor az alábbi írást egy barátom (AM) blogjában megtaláltam. AM rendszeres és lelkes olvasója vagyok hónapok óta. Azt bánom csupán, hogy igen ritkán vet fel egy-egy újabb, általános érdeklődésre számot tartó témát blogjában. Mentségére legyen mondva, hogyha megtalálta a fogára való, illetve tollára illő témát, akkor azt aztán tőle telhetően alaposan körbejárja, kivesézi és olyan utolérhetetlenül olvasmányos, közérthető, már-már az egyszerűségig lecsupaszított stílusban adja a többiek számára közre, hogy nehezen tudok hozzá hasonló kvalitásokkal bíró író előadót ismeretségi körömben és azon túl is találni. És most következzék tehát - remélhetőleg mindannyiunk örömére - AM a Boldog vagyok-e és ha igen, miért nem címet viselő értekezésével.
Több mint háromezer méter magasban, az Andok egyik fennsíkján, Cuzco-tól 80 kilométerre egy kis falu indián lakosai a meredek hegyoldalban kialakított medencékben fogják fel egy forrás sós vízét. A nap a vizet elpárologtatja és a visszamaradt sót összegyűjtik. Pontosan úgy csinálnak mindent, mint ötszáz évvel ezelőtt. Asszonyok, kicsi gyerekek is részt vesznek a munkában, amely gyötrelmesen fárasztó és a fizetség, amit az állami szövetkezettől kapnak, nyomorúságos. Az ötvennégy éves asszony, aki már öt éves kora óta végzi ezt a munkát, mégis azt nyilatkozza a riporternek, hogy ő boldog ember. Egyszerű arcának nyugodt, tiszta vonásai azt sugallják, hogy az igazat mondja.
Kényelmesen elterülve a díványon, a kellemesen fűtött szoba melegében nézem a kitűnő dokumentumfilmet és arra gondolok, hogy vajon én is ilyen természetességgel állíthatom, hogy boldog vagyok, mint ez a perui indián asszony?
Első pillantásra a kérdés szinte ostobának tűnik. Már hogyne volnék sokkal boldogabb, hiszen jó sorsom mentesít mindenfajta nehéz testi munkától, kényelmes lakásom, jó autóm megvéd a tűző naptól, jeges széltől, zuhogó esőtől, fagyos hidegtől. Az éhezést is csak hírből ismerem.
Ám hiába győzködöm magam, valami mégis kétkedésre indít. Már a puszta kérdésfelvetés, boldog vagyok e, vagy sem, azt jelzi, hogy valami nem stimmel. Aki valóban boldog, az nincs is ennek tudatában. Csak később, a nehéz időkben ébred rá. A tudat csak akkor foglalkozik a boldogság kérdésével, mikor annak hiánya jelentkezik.
De hogyan lenne képes megragadni egy ilyen tisztán érzelmi kategóriát? Mi a boldogság? Ezerféle módon leírható, nagy költők sorait idézhetjük oldalakon át. Néha egy gyönyörű palota is kevés hozzá, máskor egyetlen mosoly, egy lágy érintés, vagy egy hang a telefonban is elég ahhoz, hogy a boldogság állapotába jussunk. Ha megpróbáljuk e sokféleséget megtisztítani minden egyeditől, hogy eljussunk a lényeghez, ami közös bennük, akkor a végén nem marad semmi. A fogalom kicsúszik a kezünkből, elillan.
Pedig a boldogság elérése a leghőbb vágyunk, ez minden cselekedetünk végső mozgatórugója. Ösztöneink persze segítenek, megsúgják nekünk, hol keressük. Sajnos az így szerzett boldogság nem bizonyul tartósnak és néha túl nagy árat kell fizetni érte. Ráadásul egy fejlett társadalomban nem követhetjük szabadon az ösztöneinket, hanem alá kell őket rendelni a társadalmi együttélés szabályainak, a közerkölcsöknek.
A társadalomnak is érdeke, hogy tagjai boldogok legyenek, ezért igyekszik mintát Nkínálni, hogyan jussunk el a boldogság állapotába. A középkori Európában például arra ösztönözték az embereket, hogy az isteni bűnbocsánatban, az üdvözülésben keressék a végső boldogság állapotát, oda pedig úgy juthatnak el, ha jó keresztény módjára élnek.
A természettudományok fejlődése aztán egyre jobban háttérbe szorította Istent és a boldogságra egészen más recepteket kínált. Ezek között van olyan, amely azt hirdeti, hogy kövesd mindenben a bölcs vezető útmutatásait, rendeld magad feltétel nélkül a párt szabályai alá és akkor boldog leszel az életben. Mások arra ösztönöznek, hogy ne törődj senkivel, csak saját magaddal, ne fogadj el semmit kétkedés nélkül, lépj át a hagyományokon, csak előre nézz, valósítsd meg korlátlanul önmagad. Van olyan minta is, mely azt tanítja, hogy az életben mindennek pénzben kifejezhető ára van, a boldogulás útja pedig a meggazdagodáson keresztül vezet. Boldog, aki nagy választékból korlátlanul fogyaszthat. Ugyanakkor továbbra is szerepel a kínálatban Isten követése.
Melyik mintát válasszuk? Aki diktatúrában él, annak nincs igazán választási lehetősége. Ha erőszakot tud tenni józan eszén és valóban hinni tud a bölcs vezérben és a pártban, akkor boldog is lehet. A józan ész azonban makacs jószág és ezt a történelem is igazolja. A viszonylagos demokráciákban már rendelkezünk akkora szabadsággal, hogy választhassunk a boldogulás lehetséges útjai között.
Néha éppen ez a legnagyobb probléma. Egyszerűen nem tudjuk, melyiket válasszuk? A meggazdagodás útja nagyon egyszerűnek és világosnak tűnik, de mi van akkor, ha olyan körülmények közé születünk, hogy erre semmi esélyünk sincs? És mit tegyenek azok, akik elindultak ezen az úton, jócskán meg is gazdagodtak, ám a remélt boldogság csak nagyon rövid ideig tartott, vagy teljesen elmaradt? Az önmegvalósítás útján sem biztos a siker.
Vannak szerencsés alkatok, akikben ilyen kérdések fel sem merülnek. Rábízzák magukat ösztöneikre és közösségük szokásaira és boldogan élnek anélkül, hogy ennek tudatában lennének. Ilyennek képzelem az Amazonas őserdeinek mélyén, vagy Új-Guinea hegyei közt élő kis közösségek tagjait.
Mi, a civilizált nagyvárosok lakói azonban kénytelenek vagyunk szembesülni a problémával. Mindenki számára jó válasz nincs a kérdésekre, kinek-kinek magának kell megtalálnia a helyes utat. Amiben bizonyos vagyok, csak olyan utat érdemes választani, amelyben erősen hiszünk. Ha ilyet nem találunk, akkor bízzuk magunkat az ösztöneinkre.

Nyolcvan

Talán nem haragszik meg Amerikában élő barátnőm itt élő anyukája, ha elárulom, hogy éppen ma lett nyocvan éves. Repesve készültem születésnapjára. Megpróbáltam a lehetetlent: pótolni valamelyest a messzeségben élő lányát, családját, szerettem volna az udvarias helyett valódi mosolyt odavarázsolni az arcára és megéletni vele az igazi örömöt, melyet egy virág, ajándék, egy látogatás, társaságban eltöltött kellemes idő jelenthet. Tudom, hogy ezek csak vágyak, képzelgések részemről, de az őszinte szándékot elvitatni semmiképp sem lehet.
Jellemző módon a túros sütimet készítettem el, amelyet Magdi néni is nem egyszer kóstolt már és annyira finomnak talált. A túrós mellé most egy-egy rúd diós és mákos beigli is keveredett. A beigli amúgy anyám évek óta tartó örökzöld műfaja, amely így november tájékán köszönt be és eltart egészen december vége-január elejéig. Egy átlagos szezonban hatvan-kilencven darab félkilós beiglit süt meg, csomagol  folpackba, címkéz föl személyre szólóan és igyekszik a legmegfelelőbb pillanatban a megajándékozni szándékozott célszemélynek ajándékként odaadni. Az utóbbi években szóba került, hogy a receptet, a beigli sütés-ajándékozás hagyományát átveszi majd tőle valaki a családból és ezáltal viszi tovább a kedves tradíciót. Idén úgy döntöttem, hogy megtanulom anyám beiglijének fortélyait. A második sütésen vagyok immáron túl és bizony eddig minden rúd hol hosszában, hol széltében egy-két helyen megrepedt. Nos, az ilyen repedtesekből kapott most Magdi néni is ajándékba, akit arról próbáltam meg meggyőzni, hogy bár ütött, bár kopott, bár repedezett, de mégis az első sütésem, az enyém, melynek eredménye immáron az övé, és mindezzel együtt ne zárjuk ki, akár még finom is lehet. Éppen mikor nyolcvanegy lesz, akkorra a beiglim is majd megszépül és az ízletes tartalomhoz illő külső társul.
Gondolom, jó hogy vittem ezeket a finomságokat. Azt képzelem ugyanis, hogy Magdi néni is eszik belőlük és nem csak mások kínálására használja el őket. Szüksége van a kalóriákra és nem is kevésre. Magdi néni ugyanis teljesen rendben van a súlyával, neki nem kell fogynia egy dekát sem, ellenkezőleg, enni, enni és még mindig ennie kell. Mondtam is neki, ha ott lenne nála példának okáért az anyám és egyik specialitását főzné a másik után, amely egy egyszerű rakott krumpli is lehetne éppenséggel és Magdi néni érezné a készülő étel illatát, vajon akkor sem lenne étvágya? Azt hiszem tényleg erre volna szüksége: társaságra, finom ételek illatára, ízére, és a legvégén az én hányatott sorsú, repedezett beiglimre.
Jó egészséget, hosszú életet, Magdi néni. És persze boldogságot, amelyre kortól, nemtől, helytől, időtől függetlenül mindannyian vágyunk.

A jereváni rádió

Na azért ennyire bénák nem voltunk.
- Jó, most akkor teljesen hülyének tettetem magam.
Nem, sőt, Magyarországról azt tudtuk, hogy van Magyarország, hogy a magyarok azok cigane konokradi, ami annyit jelent, hogy cigányok-lótolvajok. (nevetésben török ki). Ezt nagyon jól tudtuk a magyarokról.
- De honnan jött ez a mondás?
A nép között beszélték ezt: Vengri, cigane konokradi, slussz-passz, ez volt mondva. Mint ahogy az oroszokat nagy általánosságban alkoholistáknak tartják. Példának okáért az örmények nem alkoholisták. Ugyanis akár hiszed, akár nem, az örmény az egyetlen olyan köztársaság volt a nagy Szovjetunióban, ahol nem volt detoxikáló állomás, nem volt rá egyáltalán szükség, mert ott soha senki nem volt alkoholista.
- Az örményekről nem beszéltünk olyan értelemben, hogy az örmények és a szomszéd grúzok nem nagyon bírják egymást. Vannak ilyen viccek, hogy felhívják a jereváni rádiót valami tanácsért s akkor mindig valamilyen olyan tanácsot adnak, amitől a grúzok a földön nem maradnak, úgy lemossák őket. Nem tudsz véletlenül ilyen viccet? Nem maradt meg benned ilyen vicc a múltból? Egy csomó ilyen vicc létezik, mint ahogy vannak ezek a szőke nős viccek ugye, az agresszív kismalacos viccek, és a jereváni rádiós viccek szintén egy ilyen kategória.
Nem tudok ilyen vicceket, most nem jut eszembe egyetlen egy sem. Egy valami halványan dereng, hogy egy svájci ember belekeveredett valamibe (nevet) az orosszal, az amerikaival meg mit tudom én kikkel és akkor megkérdezték tőle, hogy az orosz hova szalad, az örmény hova szalad, meg az amerikai hova szalad? S akkor a svájci azt mondta, minek nekem valahová is szaladnom, nekem már itt van az, ahova ők szaladnak. Kvázi neki már ott van „kommunizmus”, ezek meg szaladnak, hogy elérjék a „kommunizmust”. (nevetünk) Neki nem kell szaladni. Most nem tudok ilyen vicceket.
- De azért igenis létezik a jereváni rádió féle vicc kategória.
(Én sajnos nem tudom a vicceket megjegyezni, viszont annál lelkesebb élvezője vagyok a már milliószor hallott vicceknek is. Emlékszem, hogy az egyetemi éveim alatt elég sokat hallottam a jereváni rádiós viccek közül. Ilyen lehetett például anyám svájci példájára felelő eredeti vicc, amelyben megkérdezték a jereváni rádiótól:
- Lehet-e Svájcban szocializmust építeni?
Mire a jereváni rádió frappánsan így felelt:
- Elméletileg lehetne, de minek?
vagy íme egy másik
Kérdés ment a jereváni rádiónak:
- Mi a bizonyíték arra, hogy a népi demokrácia a legősibb társadalmi forma?
Mire a jereváni rádió azt válaszolta:
- Mert Isten megteremté Ádámot és Évát, majd mondá Ádámnak: menj, és válassz magadnak feleséget...!
de találtam egy újabbat
Kérdés a jereváni rádióhoz:
- Szabad-e a Pártot bírálni?
Mire a rádió válasza:
- Elvben igen, de ez olyan, mint a tigris hátsóját kinyalni. Nem valami nagy élvezet, viszont roppant veszélyes.
átmenetileg utolsónak álljon itt az alábbi
Azt kérdezték a jereváni rádiótól, hogy:
- Lesz-e pénz a kommunizmusban?
Mire röviden és tömören az a válasz érkezett, hogy
- Akkor sem lesz.
Imádtam ezt a tömör, bölcsességtől, helyenként szarkazmustól átitatott, tanulságtól sem mentes vicc típust, amely jókora barackot nyomott ébresztőként a kérdező fejére, illetve mutatott olyan görbetükröt saját magunkról, hogy nem állhattuk meg nevetés, valóságos nyerítés nélkül.)
Az egyik társaságban azt kérdezte egy hölgy, hogy:
- amióta gyerekeket szültem, azóta megereszkedett a mellem. Mit csináljak?
A jereváni rádió azt válaszolta:
- Járjon négykézláb.
(anyám viccén hatalmasat derülünk)
Ezt aztán bele ne írd a történetbe, mert akkor az embereket igen csak megbotránkoztatod.
Szóval nem volt nálunk ilyen, Pannikám. Én azután tényleg csak csodálkoztam. Sőt. Ha nem is tudjátok, vagy elfelejtettétek, hogy minden köztársaságban volt ezerkilencszáznyolcvankilenc után valamiféle probléma, fölkelés a bennszülöttek és a bevándorlók között. Türkmenisztán volt az egyetlen, ahol nem volt semmi probléma a népek között mindaddig, amíg nem jött a türkmén basi. Amikor jött az a hülye, idióta türkmén basi, akkor lett aztán probléma abból, hogy te orosz vagy, te zsidó vagy, te örmény vagy, te türkmén vagy, te nem tudom, milyen vagy, addig soha senkit nem érdekelt az emberek származása. Érdekes módon, a türkmének a mohamedán vallásuk ellenére nagyon békés emberek voltak.

Katalinok

Az anyósomat persze elfelejtettem ma felhívni, aki Kató. Mentségemre legyen mondva, hogy névnapját megelőzően két napot is töltöttünk nála látogatóban Barcson és boldog névnappal búcsúztam el tőle indulásunkkor az este. Kotti húgomat még délelőtt, rendelési idejében hívtam fel szép napot kívánva neki. K.Kati barátnőmnek sms-t írtam, így a kívánságnak nyoma maradt. Írásos üzenet ment ki Tahiba is H.Kati majdnem és igen kedves szomszédunknak is. Olyan Katalinokból is van elég, akiknek sem nem írtam és akiket fel sem hívtam, csak gondoltam rájuk, elég erősen. Ilyen B-L.Kata, akivel nagyon ritkán találkozom, segítségét viszont annál jobban érzem, amikor ötleteivel férjemnek próbál meg munkát találni. A másik, aki most eszembe jut L.Kata, házunk beli szomszédunk, bár szintek választanak el bennünket lakásilag egymástól. Mindazoknak, akiket elértem, és mindazoknak, akikre csupán gondoltam, meg azoknak, akiket ezúttal kifelejtettem a sorból, kívánok ehelyütt egészséget, boldogságot Katalin-napra, meg azt, hogy aki csak teheti, legyen részese annak a varázslatnak, amelyet Fesztbaum Béla produkál a Vígszínház Házi Színpadán, amikor Kosztolányit személyesíti meg mintegy másfél órán át Kosztolányi verseivel, prózájával. Ez volna egy igazi ajándék Katalin-napra. A műsor - A léggömb elrepül (van Kosztolányinak pont egy ilyen című novellás kötete) - mindössze egyszer megy egy hónapban. A parányi teremben érkezési sorrendben lehet helyet foglalni. Mindenki jól lát és hall, az idő pedig úgy röpül el, akár a címadó léggömb, hogy észre sem venni. Engem Kosztolányi elmondhatatlanul gazdag nyelvezete fogott meg és hogy mennyire nem poros, a mára is érvényes szövegek hangzottak el, kiválasztásuk telitalálat volt. Fesztbaum Béla pedig olyan természetességgel játszotta Kosztolányit, neki elhittük, hogy itt van közöttünk. Jól éreztem magam közben, nevettem, könnyeztem, rácsodálkoztam szövegekre, bár némelyek közülük haloványan ismerősnek tűntek. Az előadás után és napok múltán is jó érzés volt az estre visszagondolnom, a szívem körül önkéntelenül is melegség támadt.
Ehhez hasonló est-érzeteket kívánok most a Katalinoknak és nem csak Katalin-napon.

Békés egymás mellett élés türkmén, örmény módra

Nem, semmit. Semmi közöset nem érzek a Koljában és bennem. Elég messze távolodtunk egymástól, messzire kerültünk egymástól, és nem csak földrajzilag. A rokonaink bejáratosak voltak a házba,  mihozzánk. A szomszédok nem voltak ám úgy bejáratosak a házba, mint a rokonok vagy a barátok, mert nekünk volt egy elég nagy udvarunk, tehát mi ott az udvaron találkozhattunk és találkoztunk is. Ez a Sztálin, Roosevelt vagy a Truman meg a nem tudom milyen Churchill találkozó a három öreg között, az is mind az udvaron történt. Mert a házakba nem jártak igazán be, senki sem. Ha nekünk valami mondani valónk támadt, akkor az egyik szomszéd odament a másikhoz és azt mondta, hogy például, Ljuba, jöjjön ki. És akkor a Ljuba kijött és ott kint az udvaron megbeszéltük a dolgokat. Aki viszont bejáratos volt a házba, barátok, azok ismerték a helyzetet.
- Őelőttük nem viselkedett a Kolja.
Nem viselkedett.
- Kicsit eltekintve a tárgyalt témától, ugye az udvart körül ölelő házban örmények és oroszok laktak Ashababadban, Türkmenisztan fővárosában. A türkmének hogyan viselték az oroszokat és az örményeket, hiszen ők voltak számukra a kisebbség?
Mi voltunk a kisebbség az oroszokkal egyetemben és a türkmének voltak a bennszülöttek. Nagyon jól viseltük egymást. Én soha, egészen az egyetemi éveimig, tehát ötvenkettőig, amikor elmentem egyetemre, én soha olyat nem hallottam, hogy valaki azt mondta volna az örmények közül, hogy ez a piszkos türkmén, vagy ez a piszkos zsidó, vagy ez a büdös nem tudom ki, vagy a többiek miránk, soha ilyen elő nem fordult. Mi a legnagyobb egyetértésben és békességben éltünk egymással.
- Xenia matematika-fizika tanárnő volt, ugye. A Xenia elvette például egy türkmén matematika-fizika tanárnő helyét az iskolában?
Neeem. Hát a türkmének még írni, olvasni sem tudtak, akkor hogyan vehette volna el a helyét bárkitől is? Mire anyám elkezdett tanítani az iskolában ezerkilencszázhúszban vagy huszonkettőben, akkor még nem volt ott egy egyetemet, egy iskolát végzett ember sem. Huszonkettőben jött oda az orosz hatalom.
- Az oroszok hogy viszonyultak például az örményekhez?
Abszolút normálisan. Mi barátok voltunk, mi egymással jóban voltunk, örmények, oroszok, zsidók, türkmének, mindenki, mi teljesen normálisan éltünk egymással. Amikor itt elkezdték mondani, hogy valami türkmén basi, meg nem tudom milyen hülye diktátor lett Türkmenisztánban a főnök, hát megállt az eszem. Ilyen soha nem volt nálunk, hogy mi ottan valakivel veszekedtünk volna, vagy nem is tudom, csúnyákat mondtunk volna egymásra. Mi tényleg békességben éltünk. Az megint más, hogy a szovjet hatalom hozta ezt a békességet, vagy a szovjet hatalom következtében éltünk így, de mi békességben éltünk egymással. (Emlékszem, hogy valamelyik választási őrületben egy hatalmas utcai plakát hirdette, hogy 'Magyarország a magyaroké.' Anyám rettenetesen kiütötte magát, amikor magából kikelve kérdezte, 'és én akkor most ki vagyok, hova menjek?' Addigra megkapta már a magyar állampolgárságot, magyar volt tehát állampolgárságilag is, de egy ilyen plakát alaposan kibillentette lelki egyensúlyából. 'Éééédes láááányom, negyven éve éltem Magyarországon oroszként és mégis mindig magyarnak éreztem magam, nem kellett papír róla. Jóval később aztán mégis megszereztem.' Nem értem ezt a nagy magyarkodást, amelynek eredménye egy igen rossz szájíz, kirekesztés, még ennél is erősebb következményekkel. Belegondolni is szörnyű. Egyébként ebben az országban a felmenőiket tekintve senki sem tözsgyökeres magyar, akad itt-ott egy-egy sváb, egy-egy tót vagy egyéb nemzetiség, és nagyon jó, hogy ez így van.) 
Az iskolába jártak oroszok, zsidók, türkmének, örmények, görögök.
- Az általánost mondod?
Igen, az általánosban, a mi iskolánkban. Az én osztályomba is járt egy görög csajszi, aki most itt lakik Magyarországon.
- Fiatal korotokban, az iskolai életetekben tudtatok a külföldről, hallottatok arról, hogy léteznek idegen országok vagy Türkmenisztan határainál megállt az élet?

Parányi India a Pozsonyi úton

Ha most el kellene mondanom pontosan, mit is ettem tegnap az Autóklubos barátnői körben Anikónál, bizony bajban lennék. Pedig meg kell tudni örökíteni az arra érdemes pillanatot, nehogy mindörökre feledésbe merüljön. Most kivételesen Anikó szervezte meg a találkozót, amely úgy nagy általánosságban negyedévente ismétlődik. Arra nem gondoltam, milyen jó, hogy nem nekem kell a lányok összetelefonálásával, időpont egyeztetésekkel, helyszín kitalálásával bíbelődnöm, bajlódnom, mert szívesen teszem, tettem a múltban bármikor. De most Anikó jelentkezett és felajánlotta, hogy nála jöjjünk össze. Gondolhattam volna már, hogy itt most valami előre eltervezett elhatározásról, eltökélt szándékról, benne alaposan megkoreografált menüről lehet szó. De nem gondoltam, álmomban sem gondoltam, hogy mindaz kerekedik ki az egészből, amiben tegnap részünk volt. Meghitten beszélgettünk, hogy bevárjuk egymást az ebédidő és vacsora közé csúsztatott étkezéssel. A mélyzöld terítőn szinte világítottak az egyszerű fehér tányérok, mellettük piros szalvéták és bornak, víznek szánt poharak. Cukkini krémleves pirított kenyérkockákkal. A leves valóban krém szerűen volt folyós és valami olyan megfoghatatlan ízkombinációval birizgálta ízlelő bimbóinkat, hogy tekintet nélkül a további fogásokra, mindannyian már-már kötelezően repetáztunk. A beszélgetéseinkből kiderült, hogy a ház ura már nem egyszer járt Indiában és egyéb keleti országokban. Indiába Anikó is szeretne eljutni életében legalább egyszer, vonzza a táj, életforma, filozófia, kultúra. Nem csoda, hogy másodikként a Tandori csirke következett, melyet kizárólag Tandori Dezső nevének köszönhetek, hogy megjegyeztem. Ez egy indiai sült csirke, melyet indiai fűszerek tesznek zamatossá meg mély vörössé. Garnírungként kukoricás, mazsolás rizs szerepelt az étlapon. De ami még az előbbieken is túl tesz, vagy legalábbis kiemel, a második fogásban mintegy különleges alfogást eredményezve, az az indiai kenyér volt, mely a grúz lavas-nak az indiai verziója sima, illetve fokhagymás ízesítéssel és mindehhez egy kókuszos öntet, mely a kenyér és a csirke mártogatásához szolgált. Ehettünk tehát kenyeret önmagában mártogatva, csirkét, kenyeret mártogatva, vagy csirkét a vegyes rizzsel, de mindezt akár együtt is, tekintet nélkül arra, hogy mit mivel illik társítani, mindent együtt és egymással. A különleges ételek már önmagukban külön ízvílágot képviseltek, azonban így együtt újabb és újabb meglepetésekkel szolgáltak. Nem éreztem nehéznek az ételt: húsnak, rizsnek, kenyérnek, mártásnak inkább egyedülálló kombinációját, korlátot az előzetesen már a levessel szűkített befogadó kapacitásom jelentette. Mindezt koronázta meg Anikó saját készítésű Zacher tortája. Próbáltam felidézni az eredeti Zacher torta ízét, csokis, főleg csokis, abban maradtam magammal, hogy hagyom magam elvarázsolni. A mély barna színű tésztában a baracklekvár és a csoki krém borítás tejszínhabbal olyan finom volt, hogy csak azt bántam, miért nem ezzel kezdtük, akkor nem jelentett volna problémát a vastagon vágott szelet elfogyasztása. Így a több fogásos lakoma, mert valóban az volt, lakoma, fennséges lakoma végén meggyűlt a bajom a legutolsó falatokkal.
Az ember persze nem lezavarja az ételeket, hanem beszélget közben, fennhangon, és nem illik bár, de teli szájjal dicsér, ámuldozik, valahogy nem tér magához. Nem volt nekem ez furcsa, nem is lehetett az, hiszen egy barátom révén feleségének vietnámi konyhájának ízei felett volt szerencsém a múltban többször is elámulni, elragadtatással megnyilvánulni. 
Ittunk még Taschler féle fehér bort, amelynek fajtáját azonmód elfelejtettem, ahogy sajnos nevét sem tudom annak a turmixos italnak - és ebben egyik ital sem lehet ludas -, amelyben mangó és a rózsa koncentrátum játszotta a főszerepet.
Anikónak Zacher torta ide, cukkini krémleves oda, sikerült egy parányi Indiát a Pozsonyi úton a legfelsőbb emeletre varázsolni, kilátással a Dunára és a Margitszigetre.
Hálásan köszönöm.

Takarékos meg nem is

Ez valami tragédia. Mert minden ember, akármilyen szegény ember még Oroszországban is, a volt Oroszországban is, élete során próbált úgy élni, hogy valamit mindig félre tett, hogy legyen neki az úgy nevezett fekete napokra, azokra a napokra, amikor az ember nem tud dolgozni, amikor már beteg, gyenge és amikor mások segítségére szorul, azt szoktuk mondani, hogy az ember elsősorban ezekre a napokra teszi félre a pénzt. Mi sem voltunk gazdagok, emberek, akik sok pénzt kerestünk, hiszen csak bérből és fizetésből éltünk, mind a ketten a férjemmel és három gyereket neveltünk. Ezzel együtt felépítettünk egy házat,  mindegyikünknek van lakása és egyikünk sem nyomorog. Mert mi mindig takarékosan éltünk, tehát amire muszáj volt kiadni a pénzt, azt kiadtuk és soha nem sajnálkoztunk ezen, amire pedig nem volt muszáj, azt nem adtuk ki. Ennyi. A testvérem minden olyan dologra is kiadott pénzt, amire nem kellett volna.
- Akkor ő úgy élt, szerinted, hogy nem takarékoskodott? Vagy nem eléggé takarékoskodott?
Nem tudom. Én azt sem tudom, hogy mennyit keresett. Egy időben tudtam, hogy kétszer annyit keresett, mint a felesége és a Szveta akkor furcsa tranzakciókat vitt véghez. Amikor drága dolgokat, holmikat vásárolt magának, akkor mindig azt mondta, hogy ezt az anyukája vette neki. A testvérem pedig gyanította, hogy a közös pénzükből vette meg. Hogy ne kelljen Szveta-nak azt mondania, hogy ő, aki a férjénél jóval kevesebbet keresett, ebből a közös családi kasszából tesz el annyit magának, hogy a végén briliáns gyűrűt vagy briliáns fülbevalót tudjon venni, akkor inkább azt mondta, hogy az anyukája vette neki ajándékba . Nekem a testvérem például ilyeneket mesélt. Tehát én nem tudom, hogy takarékoskodott vagy nem takarékoskodott, nem tudom, hogy hogy volt náluk a háztartás, nem tudok semmit, csak ilyen rész információkat..
- A Kolja részéről volt egy időben valami féle aktivitás: elkérte tőlünk a címünket, a Katitól és tőlem is, hogy majd ír nekünk valamit, de még eddig nem kaptunk semmit sem.
Nem tudom pontosan, nekem azt mondta, hogy leveleket fog írni, akkor azokat elviszi egy barátjához, aki majd bescanneli őket, elküldi nektek számítógépen és ti ugyanezen az úton fogtok neki majd válaszolni. A barátja majd el fogja neki olvasni az orosz szöveget, a leveleiteket, merthogy a Kolja állítólag már nem tud olvasni, írni még tud, de olvasni nem.
- Borzasztó lehet ez egy olyan embernek, aki tanult, sokat olvasott és magas végzettséget szerzett.
És aki nagyon, de nagyon sokat olvasott életében, rengeteget.
- Szakirodalmat elsősorban.
Nem, nem, nem csak szakirodalmat, szépirodalmat, verseket, nagyon sok könyvet olvasott el az életében.
- Akkor ő egy művelt, olvasott ember.
Nagyon művelt, nagyon sokoldalú, csak hát mondjuk a saját területén azt lehet mondani, hogy szakbarbár: csak azzal foglalkozott, ami igazán érdekelte, ami a szűkebb szakmáját érintette. Végül azt sem tudom, hogy vitte-e valamire vagy nem? Nem is tudom, hány - ötven?, hetven?, nyolcvan darab? - találmánya volt, de azokból nem gazdagodott meg.
- Lehet, hogy mindez azért történt, mert nem vonta bele a találmányaiba a mindenkori felettesét?
Így van. Soha nem vont be senkit, úgy gondolta, hogy ez az ő egyedüli dicsősége és az is marad.
- Miért nem vitte el a találmányait külföldre?
Pedig volt Iránban, nem is tudom, hányszor volt Iránban, mit, miket csinált ott, nem tudom. Nekem erről semmit sem mesélt. Ha beszélt volna valamit is róla, akkor többet tudnék ehhez hozzászólni.
(Ennél a pontnál az elemek először fokozatos, majd rapid lemerülése miatt - amit észre sem vettem -, a felvétel elromlott. Ezt az jelezte, hogy a szalagra anyám mondatai kérdéseimmel egyetemben részben elnyújtva, illetve olyannyira hadarósan kerültek rá, hogy a szöveg egyszerúen érthetetlenné, feldolgozhatatlanná vált. Itt törvény szerűen eshetett ki tehát valamennyi mondandó, sajnálom és elnézést kérek érte.)
- Van-e bennetek valamilyen közös vonás, érzel-e e valami közöset Kolja-val, az édes testvéreddel?

Testvéri kapcsolat

Valamicskét örökölt belőle, igen.
- A Koljában volt valami kisebbrendűségi érzés?
Az iskola szép fiúja? A legokosabb fiú? A legjobb tanuló? Abban legyen valamiféle kisebbségi érzés? Soha, soha.
- Ő lenézte a lányokat?
Nem, ő sokkal inkább hódította a lányokat.
- A lányokat használta, kihasználta?
Azt lehet mondani, hogy amíg egyetemre jártunk, addig igen. Utána már nem nagyon tudom, hogy hogyan használta vagy nem használta ki őket, de az egyetemen egyértelműen igen.
- A Kolja ma hetvennégy éves, ma, augusztus hatodikán van a születésnapja. Ha most lenne rá lehetőséged, hogy mondjuk személyesen itt találkoznátok egymással, mit mondanál neki a születésnapján?
Én csak egészséget kívánnék neki, mert neki igazándiból csak a szemével van probléma. Semmi mást nem kívánnék neki, csak egészséget, mert a többi az mind megvolt az ő eddigi életében.
- A kettőtök viszonylatában kívánnál neki valamit?
Azt kívánnám, hogy az ő viszonya hozzám olyan legyen, mint amilyen ezelőtt tizenöt-húsz évvel volt, mert akkor úgy éreztem, hogy kettőnk kapcsolata az egy felhőtlen testvéri kapcsolat. De lehet, hogy akkor romlott meg a viszonyunk, amikor idejött anyám temetésére. Nem tudom, nem tudom már hogyan és miért, de valahogy úgy elromlott közöttünk valami, hogy azóta sem vagyunk igazán jóban.
- Nem hiányzik? Azért, gondolom, hiányozhat egy kiegyensúlyozottan működő testvéri kapcsolat. Még akkor is, ha Kolja a messzi Jerevánban él. Mint ahogy nekem az öcsém a családjával Amerikában él. Sokat gondolok rá, tartjuk is a kapcsolatot írásban, telefonon, tudom, hogy jól van. De azt is tudom, hogy számíthatok rá és viszont. (És amikor eljön Magyarországra egy kurta hétre, mint tette ezt most a nagyobbik lányával, Mikszivel, akkor nagyon tudunk örülni egymásnak, és igyekszünk, ha nem is minden percet együtt tölteni, de minél gyakrabban együtt lenni. Ma hajnalban mentek vissza Amerikába. Érdekes módon nem ürességet, nem űrt érzek, nem valaminek, valakinek a hiányát érzem, hanem a közösen eltöltött napok nyomán valami kellemesen jóleső melegséget.) Egy ilyen testvérre, efféle emberre a Kolja személyében szükséged lehet, nem?
Nem tudom. Nem tudom azt mondani, hogy hiányzik és azt sem tudom mondani, hogy nem hiányzik. Egyszerűen nem tudom. Jobb, ha nem mondok semmit rá.
- Kolját az élet alaposan megtépázhatta.
Amennyiben ez alatt a szemét értjük, azt, hogy nem illetve alig lát, amit persze nem tudok pontosan, akkor valóban megtépázta. Egyébként miért tépázta volna meg? Hiszen minden ember a saját szerencséjének a kovácsa és minden embernek tudnia kell, hogy mit, miért, hogyan, merre, meddig csinál az életében.
- A gyerekeire nem tud nagyon számítani, talán csak az Andrejra.
Igen, a fiára, Andrejra támaszkodik, hogyne, és ő sokat segít is neki, nagyon sokat.
- A mostani kapcsolata sem működik.
Nem. A feleségével nem, egyáltalán nem. Úgyhogy jobban nem szeretnék ebbe belemenni. Nem akarom azt mondani, hogy homokba dugom a fejem és ezáltal nem akarok semmiről sem hallani, semmit sem tudni. Azért nem szeretnék semmiről sem tudni, mert úgy látom, hogy nem tudok rajta segíteni. Ha meg nem tudok rajta segíteni, akkor a töprengés és a dolgoknak a megcsócsálása nem vezet semmire. Akkor meg miért tudjak mindenről részletesen? Emlékszem, amikor annak idején, jó pár évvel ezelőtt én csak egyetlen ártatlan kérdést tettem föl: neki „és hogy vagytok az Ajkui-val?”, mire azt válaszolta a testvérem, hogy „jobb, ha erről nem beszélünk”. Na, hát akkor mit mondjak erre én?
- Azt mondtad, hogy a Kolja kérte, senki se köszöntse fel őt születésnapja alkalmából. Miért is?
Mert Jehova tanúja és azok ugyebár nem ünneplik a születésnapjukat. Azt mondják, hogy nem tehetnek arról, hogy erre a világra születtek.
- Ez a Jehova tanúja fejezet, szerinted, a Koljának valami féle menekülés lehet egy kialakult helyzetből, feloldhatatlannak tűnő problémákból?
Mint ahogy – véleményem szerint – mindenkinek menekülés, nemcsak őneki, hanem minden hívő embernek menekülés valamitől. Úgy gondolom, hogy a gyenge emberek menekülnek oda.
- Kolja most nyugdíjasként él Jerevánban minimális nyugdíj mellett.
Nem tudom, semmit nem tudok róla, abszolút semmit. Anyagi helyzetéről semmit nem tudok. Csak azt tudom, hogy volt egy év, amikor teljesen rám támaszkodott és ugyanabban az évben a fia is küldött neki egy csomó pénzt. Amúgy általában a fiára támaszkodik, úgy tudom, mást nem tudok róla.
- Egyedül nem tudna Kolja megélni.
Szerintem nem. De már mondtam, hogy én nem tudok semmit sem a helyzetéről.
- Azért ez így rettenetes lehet.

Xenia helyzetkezelése

- És az anyukád az ellen a bánásmód ellen, amit az apukádtól kapott, hogyan tudott védekezni és ha nem is védekezni, akkor válaszolni?
Örményül mi nem értettük meg, hogy mit beszél.
- Vitatkoztak? Kiabáltak egymással?
Soha, sosem, egyáltalán nem.
- Amikor apukád durva volt, akkor hogyan viselkedett anyukád, mit csinált?
Elmondta neki azt, amit el akart neki mondani, örményül válaszolt apánknak, úgyhogy mi egyáltalán nem tudtuk, miről van szó.
- Az hogy lehet, hogy ti nem értettétek az ő örmény beszédüket?
Mert ők az irodalmi örményt beszélték, mi meg csak az egyszerű örmény konyhanyelvet ismertük.
- A kettejük közötti feszültséget azért lehetett érezni?
Nem. Az anyám az olyan nyugodt és boldog asszony volt a két gyerekével, hogy magasról nem érdekelte, hogy az én apám milyen hülyeségeket beszél össze-vissza.
- Apukád mások előtt is ugyanígy viselkedett, amikor például barátok vagy szomszédok jöttek hozzátok?
Nem, akkor normális ember volt.
- Fontos volt neki, hogy a többiek mit gondolnak róla, a családjáról?
Fontos volt, de csak a szomszédok előtt tudta palástolni, a többiek, akik nem a szomszédaink voltak, úgyis tudták, hogy milyen hülyeségeket beszél, meg egyáltalán hogyan beszél az anyámmal, mit csinál.
- Olyan, hogy házastársi boldogság anyád és apád között nem létezett.
Nem volt.
- Másoknál, magad körül láttál boldog, példamutató házasságot?
Meséltem neked, hogy a Ranus Andriaszovna nevezetű biológia tanárnőm avval a türkmén férjével olyan boldog volt, hogy olyan kevés van a világban. Gyerekük nem volt egy szem sem.
- Másokat láttál-e még boldog házasságban élni?
Nagyon sok boldog ember volt körülöttem. Apám egy különleges ember volt, akinek egy óriási kisebbrendűségi érzése volt az anyámmal szemben, és ebből adódott az agresszivitása.
- Azt nem lehetett volna elvárni, hogy az apád elfogadja, elismerje ezt a közöttük lévő szellemi különbséget, és evvel együtt éljen.
Nem, nem. Ő egy örmény paraszt ember volt, aki nem volt igazán tanult ember, ezzel a szituációval ő nem tudott mit kezdeni.
- Akkor az természetes lehetett, hogy így viselkedik.
Persze.
- Az lett volna furcsa, hogyha másképpen csinálja.
Így van.
- Apád viselkedéséből rád semmi sem ragadt, de vajon örökölt-e valamit belőle Kolja?

Október huszonegy

Most olybá tűnhet, hogy nem írom tovább anyám történetét, pedig nem. Van még mondandó, sor is kerül rá, mégha ismétlések is előfordulnak néha benne. Viszont történnek életemben olyan események, amelyekről szükségesnek tartom ezen a fórumon beszámolni, ma példának okáért arról, hogy egy napra két nagy öröm talán sok is. Ma van a legnagyobb, Dani fiam születésnapja. Fel is csöngettem reggel fél kilenckor, hogy felköszöntsem. Már tetemes ideje egészség-kívánsággal kezdem a kívánságok listáját. El-elidőzöm ennél a témánál néhány pillanatig, kihangsúlyozandó, mekkora fontossággal bír az egészség az ember életében. Én már csak tudom, aki a második csípőprotézis műtéte áll, valósággal sorban áll. Hónapok, majd' egy évnyi rá a várakozási idő. Hát ennyire fontos az egészség, hogy ehhez hasonló problémák, hosszan tartó egészséget javító tervek és azok megvalósulása ne terheljék, ne nyomasszák huzamosabban az embert. Daninak azt is kívántam, hogy legyen boldog és teljesüljenek vágyai, álmai. Tudom róla, hogy nagy társasjáték kedvelő és maga is foglalkozik egy saját társasjáték tervezésével. Mind az ötlet, mind a kivitelezés tőle származik. Az ötletet adhatta az eddig játszott játékok mintegy szintézise, megfejelve valamilyen újdonságokkal. A játék saját erőből való megvalósítását meg az hozta magával, hogy Dani manuális készsége, aprólékos munkákhoz való vonzódása köztudott, eddig is szívesen készített kisebb ajándéktárgyakat saját kezűleg családtagjainak, barátainak. Csak ki kell tudni várni, amíg elkészül a számtalannak tűnő játékossal, szereplővel, kellékkel. Mert tudva levő, hogy Dani maximalista, kitűnő minőségnél nem adja alább, melyhez az idő számolatlanul kell. Már nem is kérdezem, hol tart, addig is játszunk a tekintélyesre duzzadt társasjátékgyűjtemény valamelyikével.
A véletlen úgy hozta, illetve meghozta magával és éppen ma Sándor öcsémet Mikszi (Clara Mickaela) lányával Amerikából. Futó vendégeknek érkeztek pont egy hétre. Nem mondom azt, hogy kevés az idő, mit itt töltenek, miért nem maradnak tovább. Végtelenül örülök a viszontlátásnak és a feltehetően tömény együttlétnek. Azt már tudom, hogy holnap összes gyerekemmel együtt találkozunk Sanyival és Mikszivel anyámnál, a vasárnapot pedig nálam tölti az egész NAGY család. Hétfőn, kedden együtt reggelizünk, beszélgetünk és szerdán hajnalban meg husssss, mint akik csupán a pillanat egy tört részére megállva villantak át felettünk.

Alexandrov

Tegnap visszarepültem az időben. Ehhez nem kellett mást tennem, mint odasántikálnom a Papp László Budapest Sportarénához, be kellett mennem, el kellett foglalnom a helyem a hatalmas Aréna leghátsó sorában, szememet-fülemet tágra nyitva oda kellett figyelnem az előadásra és hagynom kellett hatni magamra zenét, látványt, egyáltalán mindent. Mégha legtávolabb is ültem a színpadtól, mégha az olykor túlzónak tűnő hangosítás valamelyest torzította az összhangzást, a hatás így is lenyűgöző volt. A kórus harminckilenc fővel képviseltette magát, a zenekarban huszonöt zenészt láttam, a táncosokat viszont képtelen voltam összeszámlálni, annyian és annyi féle szerepkörben, kosztümben léptek fel. Az Alexandrov Együttes az első pillanattól kezdve magasra tette fel a mércét. Kevéssé ismert, közismert népdalok, műdalok, operarészletek, külföldi - jelen esetben magyar - melódiák követték egymást a legkülönfélébb táncszámokkal fűszerezve. Az együttes szólistái önmagukban is mesterei a szakmájuknak, nem beszélve a Szovjetunió legnevesebb énekeseként felkonferált Joszif Kobzonról, akinek külön műsorrész jutott az egész programban. Felmerült bennem a hatvanas években nálunk oly népszerű fiatal Joszif Kobzon képe, amint orosz dalokat énekel, magyar slágereket ad elő szerethető akcentusával a magyar tévében, s akit annak idején és mind a mai napig Koós János barátjaként tartunk számon. Hány éves is lehet, hetven talán, hangja mint régen. Láttam őt a hetvenes években az egyetemi tanulmányaim alatt Harkovban az orosz központi csatornán is, amikor önállóan vagy éppenséggel az Alexandrov Együttessel szerepelt együtt. Visszarepítettek időben a dalok: az Eeej uhnem, a Katyusa, a Kalinka, a Podmoskovskije vechera, a Smugljanka és mind a többi. Elvarázsolt a férfikórus egységes, erőteljesen öblös hangzása, ahogy zenekari kísérettel vagy anélkül, a capella énekeltek vagy éppenséggel egy-egy szólistának felelgettek. És a táncosok! Az valami mesés volt, amilyen játszi könnyedséggel hajtották végre a legbonyolultabbnak tűnő figurákat is. Nyílt színi tapsot kaptak mindazok a táncosok, akik társaiktól körbevéve vezették elő boszorkányos mutatványaikat, mintegy fittyet hányva az átlagember fizikai korlátainak. Vártam azt a mutatványt, amikor a táncos a többiek előtt magasra ugorva szélesen terpeszt, majd vissza és újra föl, terpeszt, le. Arra is vártam, amikor a földön a tengelyén majdnem vízszintesen körbepörögve járja be a táncos a színpadot. Egyaránt lenyűgőzött, ahogy váltott lábbal guggolva ugráltak körbe-körbe. Az előadott számok között válogatva mindenkinek csak ajánlani tudom Monti Csárdását balalajkán előadva zenekari kísérettel. Érdekes színfoltja volt az estnek Szirtes Edina Mókus, amint Bartók átiratát szólóban, majd másodikként saját számát az Alexandrov Együttes zenészeivel közösen adta elő. Azt hittem, hogy ennél már nincs tovább, ám az emelkedett, forró hangulaton a Kalinka persze képes volt még tovább csavarni.
Olyan jó volt ott ülni a hatalmas UFO-formájú buborékban a legutolsó sorban, nézni, látni, hallgatni, örülni és visszaemlékezni fiatalságomra, a Harkovban eltöltött időre, Ljuda barátnőmre, fürödni az orosz lélek nyíltságában, barátságosságában, odaadásában. Anyámra is gondoltam közben, aki mikor az Alexandrovra hívtam, azt mondta, hogy
- Édes lányom - így mondta, ezzel a rá oly jellemző elnyújtott hangsúllyal -, éééédes láááányom, hát én  mindezt ismerem már, láttam, hallottam őket nem is egyszer, és azt akarod, hogy az egész estet végigbőgjem?
Nem jött el és aki a műsor felét átbőgte, én voltam.

Xenia száztizenkettő

"Anyám tegnap töltötte volna be a száztizenkettedik életévét, ha negyvenöt éve nem hal meg", meséli anyám, akivel ma egymás mellett ültünk az autójában, mikor Tahiba kifelé menet nem is mentünk, hanem úsztunk, locspocsoltunk ebben a fránya időben. Éltem meg már jobb időt is a telek felkeresésére, de ez most az ígéret betartásának, a jó előre eltervezett program véghezvételének volt az ideje. A kis Opel nyári kerekeinek télire való lecserélésére került sor - lehet, hogy a napi átlagos hőmérsékletet tekintve akár a megfelelő időnél valamivel korábban -, amelyhez a kocsit, a Tahiban lévő téli kerekkel és életem jelenlegi párjával, Tiborral kellett egy kalap alá hozni. Tiborból az ember ki sem nézné, mégis rengeteg mindenhez ért, amelyről egyáltalán nincsen semmiféle papírja és mégis mindent olyan hozzáértéssel, odafigyeléssel, a részletek figyelembe vételével végez el, mintha legalábbis felsőfokú végzettséget szerzett volna az adott témakörből. Mindezek közé tartozik, hogy a kerekeket is szakszerűen föl-le tudja cserélni, ha az idő tartósan fordul valamilyen irányba - jelen esetben - téliesebbre. És ha az ember az ügyet a Tiborra bízza, akkor az ember abban méltán biztos lehet, hogy időt, energiát, mások idegeit sem kímélve elvégzi a feladatot jól, mi több, kitűnően.
"Hatvanhét éves volt, amikor meghalt, és számunkra teljességgel váratlanul", folytatja anyám, "ez a kor már annak idején is fiatalnak számított. Pedig mikor kilépett a lakásunk ajtaján, akkor világosan megmondta, hogy ő már nem jön ide többé vissza. Nem tudom, honnan vette, talán előre megérezte, de ezt olyan határozottsággal jelentette ki, amivel nem lehetett vitatkozni, csak mélységesen elszomorodni. Összeszorult a torkom, elfátyolosodott a szemem és csak banális vigasztaló szavak jöhettek ki a számon."
"Olvastam egy hosszabb tanulmányt, hogy a mai kor embere átlagosan százhúsz-száznegyven évig is élhetne. Te el tudnád képzelni a közöttünk élő Xenia-t száztizenkét évesen?" - kérdezem.
" Nem, azért ennyinek nem, de simán élhetett volna még legalább húsz évet. A prímer betegsége, állapota, hogy a bal felére teljesen le volt bénulva, még nem akadályozhatta meg, hogy eléljen nyolcvanon túl is viszonylagos egészségben."
"Mikor meghallottad, hogy meghalt, nagyon sírtál?"
"Sanyi fiam akkor kilenc hetes volt és javában szoptattam. Sírnom, bánkódnom, fájdalmam kiadnom nem nagyon volt szabad,  tartanom kellett magam. Ennek ellenére anyám halála után nem sokkal  elapadt a tejem."
"Akkor a fájdalom java benned rekedhetett, nem tudtad magad igazán kitombolni, pedig mi nők általában így adjuk ki magunkból kolosszális fájdalmunkat."
"Igen, és Xenia azóta is minden nap bennem van és nagyon hiányzik.", mondja anyám, miközben az elemekkel küzdve szép lassan kiérünk Tahiba.

Sümegen

Sümegen jártunk a Tiborral. A négy csillagos Hotel Kapitányba akkor jut el az ember, ha jól keres és szabadon lubickolhat a csillagokban, vagy hosszú időn át spórolta meg a rá valót, vagy amikor nyer egy négy nap - három éjszaka hétvégét valamilyen szerencse folytán. Csodálkoztam is rajta, hogyan tévedhetett el ennyire a szerencse, hogy ránk talált, de el kellett hinnem, látva a nyeremény írásbeli megerősítését. Választhattunk kedvünkre a megadott wellness-hotelek - mind négy csillagos - listájából. Mehettünk volna messzebbre, az ország keleti, nyugati, déli széleire, de el is látogathattunk volna a főváros közelében található valamelyik wellness-szállodába. Nem is tudom már, miért esett választásunk pont Sümegre. Visszagondolva csak arra emlékszem, hogy ránéztünk a térképre és felfedeztük, hogy arra felé nem nagyon jártunk. Voltunk ugyan Balatongyörökön, érintettük Szigligetet és Badacsonyt is egy pár óra erejéig, de ki emlékszik már a jóleső hangulaton kívül ezekre a helyekre, leginkább talán a balatonedericsi Afrika Múzeum és Állatkert maradt meg bennünk képszerűen egy családi ott-tartózkodás, meg egy munkahelyi tréning szabadidős programja kapcsán. Ennél több nem is nagyon juthatott a környékről eszünkbe. Így eshetett a választás Sümegre, amelyről mindössze annyi rémlett, hogy van ott egy vár... Meg - a listáról szabadon választhatón - egy Hotel Kapitány, amely a Vár tőszomszédságában, a Vár aljában épült. Nem véletlen ez a közelség, hiszen - mint később kiderült - a Várat is, a Hotelt is ugyanaz az egy, a Papp-család birtokolja, üzemelteti, fejleszti. (http://nol.hu/utazas/archiv-460492)
Mikor megérkeztünk a Hotelba, s felnéztem a Várra, akkor kezdett el bennem derengeni egy interjú, amelyet a Klubrádió Klubdélelőtt adásában hallottam valamikor jó régen, s amelyben meghívott vendégként éppen Papp Imre mesélt sümegi életútjáról, sikertörténetéről. Érdekesen illeszkednek össze a mozaikok egy helyszín véletlen és mint utóbb kiderült, sikeres kiválasztásához. A Hotel Kapitányban jól egészítették ki egymást a kényelmes, kellemes szállás, a magas színvonalú svédasztalos reggelik, vacsorák, valamint a szórakozás, kikapcsolódás színterei: a wellness fürdő-szauna részleg, konditerem, gyereksarok, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Itt valóban mindenki megtalálhatta a kedvére valót. Szükség is volt rá, mert a hosszú hétvégének csupán az első felét dédelgették az Égiek szép, napos idővel, míg a másik felében eső, borúlt ég, hidegebb idő dominált. Kirándultunk is minden nap a környéken (Rezi-vár, ahonnan szép kilátás nyílt a környékre; Tátika várát többszöri nekifutásra sem találtuk, most már tudnánk, hogy merre menjünk, majd legközelebb; Zalaszántón a Stupa buddhista szentély érdemes figyelemre, pár éves bár, de külsőleg az indokoltnál is jobban megszenvedte az időt, a környék hangulata viszont egyedülálló; Várvölgy, egy váratlanul kellemes patyolattiszta, kultúrált község; Dabronc, polgármesterének vállalkozásai révén karbantartott település; Gógánfán egy méhészember olcsóbb áron mérte a jó vegyes virágmézet ott, ahol a lakosság nagyon szegény, mert a saját gazdaságán túl nincs semmilyen megélhetési lehetőség; Ötvös, ahol Szegedi Róza kastélya helyett egy nagyon lelakott, elhanyagolt Széchhenyi kastélyt találtunk, amely igazán többet, szebbet, s jobbat érdemelne; Csabrendeken elfogadhatóan orgonált egy tanuló a zenetanárnőjével egy szép templomban; kívülről láttunk Nemeshanyban egy csizmadia malmot; a tapolcai Tavas Barlangba nem mentünk be, de a külső tavat alaposan körbejártuk, rengeteg kisebb-nagyobb halat láttunk, többnyire pontyot, aranyhalat; Keszthely lenyűgözött a régen látott és pompásan felújított Festetics Kastéllyal, Parkjával, mólójával, kis belvárosának hangulatával; Sümegprágán - mily érdekes elnevezésű helység a Balatonfelvidéken - elcsíptük a szüreti felvonulás végét; Sümeget uralta a Várdomb a mindenhonnan látható Várral, kis belvárosának szépsége csak hozzáadott az élményhez.) Kora reggel és vacsora előtt
szorgalmasan úsztunk, masszíroztattuk magunkat a vizi sugarakkal, szaunáztunk, tusoltunk, hideg ülő fürdőben mártoztunk, melynek nyomán összehasonlíthatatlan frissesség vesz erőt az emberen, meg egy olyasmi érzés, hogy jó volna ebből nap mint nap és lehetőleg mindenkinek. Nem véletlenül találták ki északon a test és az erek megmozgatását szolgáló meleg-hideg víz és levegő váltakoztatásán keresztüli felfrissülés, valóságos megifjodás érzetét. Az ember kellemesen elfárad, elbágyad és úgy esik jól, hogy az érzésre, a megtapasztalásra újból és újból visszavágyik.
Minden ki van itt a Hotelben és környékén találva: a szállás, a fürdő, az étkezések, a szórakozás például - heti kétszer - egy Lovagi játék és lakoma keretében, csárda, lovarda, Vár, ahova gyalog mész föl vagy az erre rendszeresített Vár-Taxival, és gondolom, hogy a fantázia határtalan, még messze nem minden ötlet került megvalósításra. Ahogy a Hotel Kapitányban is előre megtervezetten jolly-joker emberek dolgoznak: míg valaki az egyik este a Lovagi játék szóvivője és egyik főszereplője, addig már aznap este a Drink bárban ugyanő a mixer. Közel százhatvan főt - szezonban még ennél is többet - foglalkoztató komplexummá nőtte ki magát, valóságos várossá a városban a sümegi Vár és lábánál a Hotel Kapitány az összes kapcsolódó létesítményével.
Aki nem hiszi, járjon utána.

Helyi intelligencia

Anyámnak volt háromezer rubelje a skatulyában, amiről ő azt gondolta, hogy ezt mind ő kereste, kiveszi hát és elmegy, három embernek vásárol ruhákat. Örmény szokás szerint, amikor egy halálos beteg van a családban, akkor rokonok és ismerősök jönnek esténként vagy nappal vagy amikor éppen idejük van, vagy amikor a beteg állapota megengedi. Jönnek folyamatosan és búcsút vesznek a halálos betegtől. És anyám nem akarta, hogy rongyokban fogadjuk az embereket, vendégeket. Azt mondta, hogy ide most egy csomó ember fog jönni, mert az apám ugyanolyan ismert ember volt Ashabadban, mint amilyen ismert volt az édesanyám. Xenia bevásárolt tehát háromezer rubelért egy csomó ruhát, ruha kiegészítőket magának, gyerekeinek, Kolja-nak és nekem. Apánk éjszaka fölébredt, ment az anyámhoz és azt mondta, hogy
- Most hozom a baltát, hogy levágjam anyátok fejét, mert Xenia már most készül arra, hogy nemsokára meg fogok halni és már most szép ruhákba öltözik, hogy a halálom után rögtön meg tudjon csalni.
Ez természetesen nem volt igaz, nem is lehetett, hiszen anyámnak életében nem volt más a férjén kívül, egyáltalán nem volt más férfi az életében, tehát ezek baromságok voltak, csak ugyebár az a bizonyos állapot, amikor az ember halálos beteg, amikor irigy mindenkire, az egész világra, mert a világ egészséges, ő meg nem, akkor az emberből előbújik a gonosz, az ilyen-olyan-amolyan kegyetlenkedések, melyek mind-mind napvilágra kerültek, bár valljuk be, hogy egyébként sem volt sohasem egy kedves ember. Én el tudom képzelni és aláírom, hogy az anyám igazat mondott, hogy az ő élete apámmal tizenhét év szibériai száműzetéssel volt egyenértékű. Tényleg nem lehetett azt mondani, hogy apám valaha is kiemelte volna, megdicsérte volna édesanyám jó tulajdonságait a saját rokonai előtt, holott az anyám, mint egy handicap-es valaki az apám rokonai előtt nem egy első kategóriájú asszony, hanem egy másodosztályú valaki volt, hiszen nem volt egy igazán egészséges ember. Amikor megszülettem és ugye be kellett mutatni a gyereket a rokonságnak, akkor természetesen ragaszkodtak ahhoz, hogy kinyissák a pólyámat, hogy ellenőrizhessék, mindenem megvan-e. Mert a mamámat ismerve, akinek a bal oldala béna volt, tehát nagyon is elképzelhetőnek tartották, hogy a gyerekének is hiányzik valamije. Ilyen primitív emberek voltak.
Én tanult emberről ott csak háromról tudok, igaz, hogy iskolába mindenki járt, az egyik két osztályt végzett, a másik négy osztályt, a harmadik hat osztályt, és volt, aki tíz osztályt is elvégzett, de ott magas iskolát igazából két-három ember végzett. Anyámon kívül még volt egy unokatestvérünk az apám családja felől, a Lora, aki
főkönyvelő volt. Férje ügyvéd volt, az ő sógora pedig ügyész volt. Tehát ez a három ember volt, én úgy emlékszem, igazán tanult ember a mamámon kívül. A többiek mind ilyen … paraszti emberek voltak, vagy nem is tudom, hogyan mondják.
A háttérben az eső neki áll zuhogni. A felülről fedett terasz nem nyújt valódi védelmet.
- A fene vigye el, most már be kell mennünk. – mondja anyám.

Kettőre a Nemzetinél

Nem fogok abből gyakorlatot csinálni, hogy a legkülönfélébb színházak nyílt napjait látogatom végig, pedig olybá tűnhet, hogy éppen ezt teszem. Alig egy hétre rá a Vígszínház beli szabad bejárás után a Nemzetibe vezetett utunk. Úgy volt először, hogy el sem megyünk, pedig tudtunk a programról. Aztán egyik barátnőm lánya keresett meg, miszerint átadná a kettő órára szóló kulisszabejárásukat a Nemzetiben, megbetegedett ugyanis és sajnos nem tudnak rajta részt venni. Erre csak ráerősített, hogy a hóbortos, kiszámíthatatlan, inkább esősbe hajló idő átírta az aznapra szánt szabadtéri elhatározásunkat. 
Most már tudom, hol van a Nemzeti Színház mögötti rámpa, amely a kulisszabejárásra
induló csoportok találkozó helye. Egy fiatal hölgy, talán teremőr vezetett bennünket az első, második, harmadik emeletre. Láthattunk Kelléktárat, Öltözőket, Balett-termet, Fodrászatot, a Művészeti Főtitkár és a Főigazgató szobáit. Bemehettünk Kaszás Attila öltözőjébe, amit annak idején Stohl Andrással osztottak meg egymás közt, és ahol Stohl András egy ideje sajnos egyedül öltözik. Láthattuk híres színészek híres szerepeinek jelmezeit. Egy ilyen kulisszajáráson a Víg után már másodszor támad az az érzésem, hogy kevés, kevés, nagyon kevés. Persze hallom az idegenvezetőt, látom a veretes neveket az ajtókon, bekukkantok öltözőkbe, látom a jelmezeket és mégis. Velem lehet-e a baj vagy a túravezetővel, nem tudom. Úgy gondolom, hogyha olyasvalakivel megy az ember a Színháznak akár csak egy szeletén végig, akiből süt színháza imádata és ez lejön minden szavából, porcikájából, akkor a kevésnek is elégnek kellene lennie. De akkor is így lenne, ha az üres szobákat öltöző, szerepüket gyakorló, játszó színészek, mellettük dolgozó, kisegítő személyzet töltene meg. Így viszont marad az örök szomjúság és jobb híján józan megértés: ennyi és nem több.
A programok a Nagyszínpadon és a Gobbi Hilda színpadon zajlottak. Három friss darab próbájába is bekukkanthattunk. A Jeremiás avagy Isten hidege Térey János darabból épphogy egy falatnyit láthattunk csak azért, hogy átérhessünk Csehov Három nővérére, amelyből a szerb rendező az egész első felvonást eljátszatta a szereplőkkel. Bevallom, nekem ez tetszett a legjobban. Az ember ezt gondolná, hogy Csehov poros, avitt, művei nem aktuálisak és tessék, itt ez a Három a nővér Udvaros Dorottyával, Schell Judittal, Péterfy Borival, frissességet árasztó szövegeivel, modernségével, humorával, amely leköt, magam is elámulok, hogy mennyire. Lehet ehhez valami köze az Amerikában élő szerb rendezőnek, Andrei Serbannak is. A Nagyszínpad lehetőségeinek töredékét használja ugyan ki, amikor asztalt süllyeszt le, pódiumot és még ennél is magasabb rámpát emel a játék teréül. Mikor meglátom Sinkó Lászlót döbbenek rá, mióta is nem láttam. Arca, hófehér haja, jól ismert orgánuma ugyanaz, az egyetlen eltérés, hogy az Übü királyban annak idején még jóval ruganyosabban mozgott.
Alföldi Róbert a számomra ismeretlen Mohácsi-testvérekkel, Bella Máté zeneszerzővel és általam igen kedvelt Závada Pál íróval beszélgetett párhuzamosan készülő bemutatóik kapcsán. Kiderült, amit nem tudtam, hogy Závada Pál szeret és tud is énekelni, mackós termetéből öblös hang került elő. Nekem egyébként a több szereplős beszélgetés alatt leginkább Alföldi Róbert kérdései, téma kezelése, az egész, több szálon futó interjú kézben tartása tetszett. Az volt az érzésem, hogy jelen esetben a riporter hellyel-közzel túlnőtt riportalanyain, furcsa egy állapot, de egy ilyen nyitottan laza napon még ez is megeshet.
Legvégén még beestünk egy távoli bemutatóra, a Kvartettre, amelynél sikerült olyannyira hátulra leülnünk, hogy ennek következtében a hangokat, dalokat, dallamfoszlányokat csak hallhattuk anélkül, hogy Udvaros Dorottya és a többi előadóművész mimikájába belefeledkezhettünk volna, igaz, ez alól a szövegtartalmat olykor pantomimmal eljátszó balettművész volt a kivétel, akinek felső testének mozgása jól látható volt a nézőközönség feje felett.
Mire is jó egy ilyen színházi nyílt tört nap? Belekóstol az ember ebbe, belekap abba, magába szívja a Színház hangulatát, azonosul annak lelkivilágával, ismerősnek, már-már a sajátjának érzi, kedvet kap bizonyos színházi előadások megtekintéséhez és ez nem is kevés.

Víg hétvége magyar dallal

Hétfő van és tizenharmadika, ami az oroszoknál, ukránoknál az ún. peches nap, éppen az a nap, amelytől mindig tartani kell. Ezen a napon gyülekezik össze a kifejezetten nem óhajtott, előre nem látott sok-sok "szerencsétlenség". Még takarózhatunk is vele, hiszen mi magunk nem tehetünk róla, egyedül a tizenharmadikára eső hétfőnek a hibája, ami velünk történik. Ennek tudhatom be én is, hogy a csípőoperációmnak még mindig nincs pontos dátuma.  Pedig épp elég erőt vettem magamon, mikor egyre rosszabbodó, nehezülő járásom végett, válaszát meg sem várva hívtam föl az illetékes doktornőt. Tizenharmadikán, hétfőn mindössze annyit tudott mondani, hogy még nincs időpont. Slussz, passz, ennyi. A peches eseteket eleve hordozó hétfői tizenharmadikának tudjam-e be a lelombozó választ? Vagy gondoljak inkább arra, hogy várakozóknak milyen hosszú sora lehet, meg az erősen behatárolt pénzügyi keretek mennyire kínosan szabhatják ki az ember helyét az egészségügyi rendszer ezen szeletében.
De ezen a hétfőn, mely tizenharmadikára esett, akár visszagondolhatnék az épphogy elmúlt hétvégére, amelyet szinte megszakítás nélkül a Vígszínházban töltöttem. Szombaton a Nyílt nap alkalmával VígTour-ral és életem jelenlegi párjával, Tiborral - Várnai Péter Főtitkár vezetésével - jártuk be a Színház három emeletének az átlagember szeme elől elrejtett szegleteit: Fodrász-szoba, Kelléktár, Színész öltözők, Zsínórpadlás, Igazgató szobája, Titkárság, és a többi. A túlméretezett érdeklődés miatt maradtunk le a Házi Színpadon zajló Kalocsa című vadonatúj darab próbájáról. A Nagyszínpadon viszont láthattuk a műszaki lehetőségek - fények, emelések, süllyesztések, forgások, háttérképek, megvilágítások, és a többi -bemutatóját Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatónőjének előadásában, aki egyaránt tett tanúbizonyságot Színházának szeretetéről, tárgyi ismereteinek széles tárházáról és humorérzékéről, mely így együtt alkotott utolérhetetlen egyveleget és nyújtott maradandó élményt. Ugyanitt a Nagyszínpadon hallgattunk bele Presser Gábor - Varró Dániel közösen készülő musical-jének, a Túl a Maszathegyen dalaiba. A zseniális, humoros szövegek mellé méltó zenék kerültek, melyek kiemelték a humort, rímet, mondani valót. A pár órás Víg-program végén a Színház művészeinek saját készítési sütijeiből kóstolhattunk, miközben az Odry Árpád Színészotthont támogattuk. Pap Vera anyósa által készített rétesek isteniek voltak, Börcsök Enikő túrós batyui is, a többiek műveiről - kapacitásom hiányában - nem tudok nyilatkozni. Szemet gyönyörködtető, szellemet foglalkoztató, kezet megmozgató, gyomrot megtöltő pillanatokat töltöttünk a Vígben, ahol az épület, az intézmény és azt működtető művészek emberközelbe kerültek. Magaménak is érzem.
Vasárnap este meghívott egy kedves barátnőm a Magyar Dal Napja alkalmából a Vígbe. Az este nyolckor kezdődött műsorban három órán át szólt a magyar dal musical-ek, népdalok, műdalok, sanzonok, rock-számok formájában. A zene sokszínűsége, az előadóművészek tehetsége, rangja emelte ezt az estet maradandó élménnyé. Itt hallottam és láttam színpadon először Szirtes Edina Mókust, a Quimby-t, Dés Lászlót, Mester Tamást, gyönyörködtem Falusi Mariann hangjában, ámultam Igó Éva, Eszenyi Enikő, Harkányi Endre és Fesztbaum Béla művészek - hogy csak egyeseket emeljek ki a hosszú sorból - pár perces dalban eljátszott szerepjátszásukon. Presser Gábor hűséges társként kísérte a művészek egy részét, ugyanő zárta az estet a nagy baráttal, Zoránnal, akinek a két dala után a közönség követelte ki magának a harmadikat. Végig úgy éreztem, tudván tudva, hogy az idő véges, kevés-kevés, bár tartana még.

Xenia észragyogása

Azt mondta az anyám, hogy maga nekem már nem kell.
- Na de az apukádnak kellett volna még, hiszen az apukád még javában férfi volt.
Én nem tudom, mert én ezekkel a kérdésekkel akkor még nem foglalkoztam.
- Nem volt ebből valamiféle feszültség?
Nem. Azt tudom, hogy anyám azt mondta, amikor meghalt az apuka, hogy tizenhét év az apáddal az egyenlő volt tizenhét év szibériai száműzetéssel. Ez benne legyen.
- Benne van, már van is egy ilyen című fejezet.
Annak idején ezekről a kérdésekről nem beszéltünk.
- De ha így visszatekintünk, akkor miért volt a közös életük tizenhét év szibériai száműzetéssel egyenlő, hiszen az apukád végül is sokat segített anyukádnak, Xenia-nak. (Itt kikapcsoltam a felvételt anyám kérésére.)
- Az anyukád akkor végül is a fizikai hátrányát szellemiekben kompenzálta.
Én nagyon jól emlékszem azokra az összejövetelekre, amelyek a családunkban voltak a házunkban, amikor még állt a ház, utána meg amikor már nem állt a ház, akkor meg abban az úgynevezett ideiglenes kis házikóban, hogy mi nagyon sok kaját készítettünk, amikor vendégeket hívtunk magunkhoz. Akkori orosz, illetve örmény szokások szerint többféle előétel, meg ez, meg az, meg a világon minden féle kaja került az asztalra. És amikor leültünk beszélgetni az asztalhoz és enni, akkor senki nem azt nézte, hogy anyám egy kézben hozza a tálat és a másik kezével nem tud mit csinálni, vagy két kézzel úgy fogja a tálat, ahogy egy suta kézzel megáldott ember tudja csak azt fogni az egészséges mellett, hanem amikor leültünk és ettünk, és beszélgettünk, akkor mindenki az ő észragyogását figyelte. Mert anyámnak egyszerűen ragyogott az esze, hát olyan volt, akár a borotva.
Az én apám igazán csak a saját rokonaival, illetve a házból még két emberrel, tehát három férfi tudott egymással beszélgetni, főleg politizálni. Az egyikük a Sztálint, a másikuk a Churchill-t, a harmadikuk Roosevelt-et képviselte, játszotta. Apámra, azt hiszem, Sztálin jutott, nem emlékszem pontosan, de valamelyest hasonlítottak is egymásra. Ki-ki eljátszotta, hogy ő Sztálin, a másik Churchill, a harmadik meg Roosevelt és beszélték a maguk hülyeségeit.
- Térjünk vissza mégis erre a tizenhét év szibériai száműzetésre. Miért érezte a Xenia annak, amikor én úgy éreztem a te elmesélésedből, hogy az apukád és az anyukád végül is ugye a gyerekek kedvéért, a gyerek-projekt miatt jöttek össze, és az apukád azért segített anyukádnak a bevásárlásnál, minden egyéb fizikai munkát igénylő házimunkában. És Xenia mindezt mégis tizenhét év szibériai száműzetésnek érezte. Miért?
Azért, mert az édesanyám az egy hoch intelligens, olvasott és művelt, és tanult ember volt. Az apám egy paraszt volt, aki igazából csak egy távírász mesterséget tanult ki, de mindaddig, amíg azt ki nem tanulta, egy élelmiszerboltot üzemeltetett. Igazándiból egy tanulatlan, az alkatánál fogva despota ember volt, egy valóságos tirannus, akinek az édesanyámmal szemben kisebbségi érzése volt.
- Ez miben mutatkozott meg?
Gorombáskodásban, durvaságban, nyersességben, az anyám nem tiszteletében, - bár soha nem ütötte meg anyámat, csak ezerkilencszáznegyvenhét januárjában, amikor már a halálos ágyán volt -, akkor édesanyám – ezt én már meséltem az előzőekben…
- Mondd el még egyszer!

Nu i puszty

Figyelj ide, ez nagyon mesésen hangzik, de én azt gondolom, hogy amikor mi kicsik voltunk, akkor nekünk az anyánkban az volt a rossz tulajdonság, hogy szigorú volt, hogy megkövetelte, hogy igenis olvasni kell, és minekünk olvasni kellett. Ha nem akartuk az egyszeregyet megtanulni, akkor is meg kellett tanulni, bár mi nagyon szerettük az ő óráit, különösen amikor otthon korrepetált. Az asztal körül mindig ott sertepertéltünk a testvéremmel és ha kellett, ha nem, mindenbe beleszóltunk, és akkor leintett bennünket. Megkövetelte tőlünk, hogy söpörjünk föl, meg mossunk föl. Kicsik voltunk, tizenhárom meg tizenegy évesek, amikor apukánk meghalt, és igazán két keze apunak volt meg nekünk. Anyánknak csak egy működő keze volt, tehát anyuka megkövetelte, hogy mi sok mindent csináljunk a ház körül. Lehet, hogy mi ezt akkor rosszul ítéltük meg. Én kérdeztem is tőle,
- anyuka, te szeretsz-e bennünket?
Mire azt válaszolta, hogy
- nagyon.
Mikor elfordultam, akkor még hozzátette,
- amikor alusztok.
- Amikor alusztok, akkor, (nevetünk) mert akkor csöndben vagytok és nem mondtok ellent.
Igen, mert végül is, hiába volt neki egy keze, ő azért mosott, ő azért főzött, végezte a házimunkát.
- Megvert benneteket valaha is?
Nem, nem.
- Pofon nem vágott, ha szemtelen lettél volna véletlenül?
Nem tudott verni, nem, nem, haragudott rám, amikor én megharagudtam rá, amikor el akartam volna valamit érni nála, s ő azt mondta, hogy nem, és akkor azt mondtam,
- akkor is megcsinálom.
S akkor mindig így megrántottam, megvontam a vállam a nem érdekel és a minden mindegy jegyében. És mindig azt mondtam neki, ha valami nem tetszett,
- nu i pusty.
- Legyen. Úgy is jó.
Mikor azt mesélte valamelyik gyerekről az osztályban, hogy milyen kedves, aranyos, meg szófogadó, meg mit tudom én,
- mintegy példaként állítva elétek,
igen, én meg azt mondtam neki, hogy
- nu i pusty.
- Legyen. Vagy le van sajnálva, kit érdekel. Ennek a nu i pusty-nak mennyiféle és milyen mély értelmű jelentései lehetnek, valóságos kincsesbánya.
(nevet) És ez volt az én válaszom, amely anyukát persze nagyon nem vidította föl, de ez volt.
Nem emlékszem rá, Panni. Lehet, hogy a távolság, lehet, hogy az anya hiánya már, de nem tudom és nem is emlékszem rá, hogy anyámnak lett volna rossz tulajdonsága. Én azt hiszem, hogy az a betegség, ami ővele volt végig, ez a paralízissel végződő meningitisz, agyhártyagyulladás vagy mi csoda, lehet, hogy minden rosszat kiölt belőle.
- Pedig előfordulhatott volna akár az ellenkezője is, nem? Hiszen ha valakinek van egy valamilyen fizikai visszamaradottsága, úgy nevezett handcap-je, az gonosz emberré is válhatott volna.
Erre mondta az édesanyám mindig, hogy
- édeslányom, hidd el nekem, hogy nagyon sok a handicap-pes ember és a többségük gonosz.
- Mert nem tud megbékélni önmagával irigyli a másik egészségét.
És azt mondta még nekem, hogy
- én egy kivétel vagyok.
Anyám tudta, hogy ő egy kivétel.
- Amikor ment a Xenia, teszem azt, a piacra bevásárolni, akkor ti mentetek neki segíteni (anyám közbeszól, hogy persze) , vagy volt olyan, hogy neki esetleg egyedül kellett haza cipekednie (anyám közbeszól, dehogyis), vagy akár az is megtörténhetett, hogy a nyilvánvaló fizikai elesettsége segítséget váltott ki a többi emberből?
Az úgy volt, hogy vagy apám ment vele, ha szükség volt rá, egyébként apám egyedül is elboldogult a bevásárlásokkal, nem kellett neki, hogy az asszony megmondja, melyik dinnyét vegye, nem kellett. Amikor meg tizenegy-tizenhárom évesek lettünk és apa nélkül maradtunk, akkor Xeniaí-val mentünk, segítettünk neki. De az milliószor előfordult, hogy elment a piacra vagy a piac közelében járt és vett valamit, akkor valamelyik tanulója, aki éppen ott volt, haza hordta a cuccot.
- A tanuló segített tanárának. Szép, nagyon szép.
Más. Eddig nem vitattam a szexuális kérdéseket részletekbe menően, most sem fogom. Ha jól emlékszem, azt mondta az anyukád, hogy őneki mindenképpen kell gyerek, mégpedig három gyerek, amelyből kettő meg is lett, mert az egyik még a születése előtt meghalt. Hogy minden törvényes legyen, ehhez szüksége volt egy férjre, melyet egy nálánál jóval idősebb emberben talált meg. Meglettek a gyerekek és ezzel a szexuális kapcsolatuknak is egyszer s mindenkorra végeszakadt?

Örmények

- Akkor térjünk vissza az örményekre. Ők milyenek? Azt már tudjuk, hogy ősi kultúrájuk van.
Az örmény az egy komplikált nép. (nevetünk) És erről sokat lehetne beszélni, de tök fölösleges.
- Miben áll a komplikáltságuk?
A régi örményeket nem tudom másképp jellemezni, minthogy olyanok voltak, mint általában a régi emberek, hogy is mondjam csak, a családfőnek mindig az öregebb és a férfi számított. Az összes asszony és mindenki más az alattvalója volt annak a férfinak, lett légyen a felesége, vagy a gyerekei, vagy akár a sógornője, bárki lett volna is az és fehérnép vagy gyermek, vagy nála fiatalabb férfi, mind-mind az alattvalói voltak. És a legidősebb férfi volt a családfő, mégha millió más férfi is volt a családban.
- Ez a pozíció soha nem kérdőjeleződött meg? Míg a legidősebb férfi volt a családfő, addig a fiatalabb korosztály soha nem vágyott erre a szerepre?
Nem, mert mikor kihaltak az öregek, akkor a fiatalok kerültek a felelősségben sorra. Nem tudok róla, hogy pályázott volna-e valaki a családfőségre, de ha lettek volna ez irányú törekvések, akkor biztos voltak családi belső háborúk is, mint ahogy ezt Shakespeare olyan érzékletesen megírta a Rómeó és Júlia két nemes családja közötti vetélkedést illetően, az örök, már-már csak tragédiával feloldható ellentétet a Montague-k és a Capuletti-k között.
- Dolgozni nem akartak az örmény férfiak.
Dolgozni nagyon nem szeretnek az örmény férfiak, borzalmasan nem szeretnek. Azok úgy szeretnének, nem is tudom miféle ügyekkel, valami féle kereskedelmi ügyletekkel keresni sok pénzt. Haza hozzák a sok pénzt, és akkor megmondják, hogy mit vásároljon az asszony, milyen ételeket csináljon, meg a ruhák, berendezések közül mit vásároljanak, de maguk nem szeretnek dolgozni. Az asszony viszont mindent csinál a ház körül, a családban. Akkor még nem dolgoztak az asszonyok munkahelyen, én ugye a régi időkről beszélek. Később, amikor dolgozni kezdtek, megint az volt, hogy a több munkát az asszonyok viszik, a kevesebb munkát a férfiak. Ugyanis az asszonyok is elmentek dolgozni, a férfiak is elmentek dolgozni, amikor muszáj volt már menni. A munka után az asszony haza ment, és folytatta a munkát a háztartásban. Legfeljebb azt mondhatnánk, hogy a férfi hazahozott mit tudom én két szatyor valamit, mert éppen kapott protekcióval valamiket , húst, vagy ezt vagy azt, akkor azt haza vitte, oda tette az asszonynak és azt mondta, hogy intézkedjél. Úgyhogy legfeljebb ez lehetett részéről a segítség. Na most az én testvérem most hetvennégy éves, ha jól tudom, ő is legalább ötven évet dolgozott életében. Igen, azonban otthon nem sok vizet zavart.
- A Kolja az igazi örmény? Mert ti igazándiból oroszul beszélő örmények vagytok, hiszen otthon oroszul beszéltetek egymással. Kolja viszont azért tud örményül, mert Örményország fővárosában, Jerevánban él mind a mai napig és a munkahelyén a létezéshez, az ügyek intézéséhez, egyáltalán a kommunikációhoz elengedhetetlen szüksége volt az örmény nyelvre.
Én azt hiszem, hogy Kolja apámtól örökölte az örménységét. És az apám az egy igazi örmény volt.
- Kolja büszke arra, hogy örmény? Egy kis ország rengeteg tragédiát megélt népéhez tartozik.
Azt nem tudom.
- Te büszke vagy arra, hogy örménynek születtél?
Én nem is tudom, inkább arra vagyok büszke, hogy európai polgár vagyok egyrészt, másrészt pedig, hogy kozmopolita vagyok. Én nekem egyremegy, hogy milyen országban élek, teljességgel mindegy, hogy milyen nemzetiségű vagyok, az a lényeg, hogy jól érzem magam mindenhol. Az én koromban az embernek pillanatnyilag már csak az számít inkább, hogy milyen időjárási zónában él.
- De a tulajdonságaid, a jellemed valahol az örménységedből erednek.
Igen, és arra büszke vagyok. Büszke vagyok, hogy mégis más vagyok, mint a többiek, mint az oroszok vagy mint a magyarok, más vagyok.
- Másságodat hogyan tudnád röviden megfogalmazni?
Nem vagyok alattomos, nem vagyok irigy, nem vagyok sumák, nem vagyok pletykás. Nem is tudom, szóval  lehet, hogy ezek nem örmény tulajdonságok, hanem inkább az anyámtól kapott tulajdonságok.
- Nem vagy elégedetlen.
Nem. Én azt hiszem, hogy az anyámtól kaptam ezeket a tulajdonságokat és én borzasztóan büszke vagyok arra, hogy nekem ilyen anyukám volt.
- Elmehetünk pozitív irányba is, Xenia-t mindannyian nagyon szerettük, imádtuk. Azok is, akik épphogy érintkeztek vele és azok is, akik jobban ismerték. Én gyerekkorom egy nyarát töltöttem el nála, vele Ashabadban és azt a néhány napot, hetet amit egyszer-máskor Magyarországon töltött. A távoli emlékek zsigereimben, érzékeimben maradtak csupán fenn, míg te vele élted le gyerek- és kamaszkori mindennapjaidat. Majd elkerültél Moszkvába és később Magyarországra, így jócskán megnőtt köztetek a távolság. Mégis engedd meg, hogy megkérdezzem, hiszen tudjuk jól, hogy senki sem tökéletes, Xenia-nak voltak-e vajon negatív tulajdonságai? Emlékszel-e valamire, ami nem tetszett benne? Hiszen ő is emberből volt.

Türkmének

- A türkméneket ha jellemeznéd – elvégre tizennyolc-tizenkilenc éves korodig Ashabadban éltél, az első évfolyamot az egyetemen ott végezted – mit mondanál róluk külsőleg, belsőleg?
Külsőre átlagosak.
- Alacsonyak, magasak, ilyenek is, olyanok is?
A legkülönfélébbek.
- Soványak, kövérek?
Inkább soványak. A szemük egy kicsit mutatja, hogy ázsiaiak, de amúgy abszolút normális emberek. Azt szoktam viccesen mondani, hogy amikor már az örményeknek magas kultúrájuk volt, akkor ők, mármint a türkmének még a fán voltak, de ezt csak viccből mondom, nem muszáj ezt komolyan venni. Az viszont biztos, amíg az orosz hatalom nem jött be Türkmenisztánba, addig én nem tudok róla, hogy lett volna nekik saját ABC-jük.
- És belsőleg milyenek voltak a türkmén emberek? Olyan tiszták? Vagy ebben a tekintetben is a legkülönfélébbek voltak? Tudjuk, hogy mezőgazdasággal, állattenyésztéssel, gyapottermesztéssel, birkanyírással foglalkoztak, a természetben éltek, de mint emberek milyenek voltak?
Igazándiból nagyon közelről mindössze három embert ismertem. Az egyik volt a türkmén nyelvtanárom, Alti Szahatovich, akit nagyon szerettem, s akinek a keresztneve az Alti hatot jelent.
- Ő mondta azt, hogy örmény létedre milyen szépen beszélsz türkménül.
Igen, a türkmének után én beszéltem a legjobban türkménül. Akkor ott volt az Aldoza Berdijeva, aki az egyik osztálytársnőm volt. Nagyon magas rangú közéleti személyiség lánya volt. Ötven-hatvan éves kora felé az Ashabadi Orvostudományi Egyetem professzorasszonya lett. A harmadik ember az édesanyámnak volt egy barátnője, aki egy örmény nő volt és neki volt egy türkmén férje. A Ranus Andriaszovna-nak a férje a világ legrendesebb embere volt. A türkmén nyelvtanárom is világ legrendesebb embere volt. Aldoza rokonsága, szülei is mind rendes emberek voltak. Azt azért nem mondhatnám, hogy a türkmének között ne lettek volna rosszak. Voltak. Mindenfélék voltak. De igazából én úgy emlékszem rá, hogy a türkmének elég meleg szívű emberek voltak. A piacon nem voltak kegyetlenek, lehetett velük alkudozni. Alkudoztunk például dinnyére, amit imádtunk.
- El is várták, hogy alkudozzál?
El, el, el, hát azt egyszerűen muszáj volt. Minden mohamedán országban a piacon kötelező alkudozni. Ha nem alkudozol, akkor azt mondják, hogy te hülye vagy. (nevetek) Nagyon, nagyon rendesek, én úgy emlékszem, hogy rendesek voltak a türkmének.
- Emlékezz vissza az udvarra, ahol laktatok, milyen nemzetiségekből tevődött össze az udvar népe?
Örmény és orosz családok laktak ott, nem volt egyetlen türkmén szomszédunk sem.

Xenia más, anyám más

- Tudjuk, hogy Xenia-nak vitathatatlan szellemi tulajdonságai voltak, tudása, intelligenciája, viszont fizikumát tekintve erős hátrányban volt a normál átlagemberekhez képest, aminek következtében ő egy – mai kifejezéssel élve - handicapped egyéniségnek volt tekinthető. Vajon ezzel a hátrányos adottságával kapcsolatban csúfolták, kinevették őt a gyerekek, felnőttek? A szomszédok összesúgtak, búgtak, mosolyogtak a háta mögött? Hiszen valljuk be, hogy egy fizikailag sérült emberrel nagyon vadul és durván tud az úgymond normális átlagember viselkedni, az emberi természet már ilyen is bír lenni. Vagy kinevetik vagy sajnálták vagy a kettőnek a keverékét adják elő.
Nem, én ilyet nem tapasztaltam. Én azt tudom mondani, hogy amikor én utoljára a saját városomban, szülővárosomban voltam édesanyámmal, én csak azt tapasztaltam, hogy anyámat szerették, anyámat tisztelték. Azt hallottam és azt tudtam, amikor az iskolában tanultam, hogy az én anyámnak az óráin soha egy pisszenést nem lehetett hallani, mert valahogy úgy vezette az órákat, hogy mindenki odafigyelt. Na most, én tanultam az ő osztályában. Kaptam is a tanulóktól, osztálytársaktól hideget-meleget, ugye, hogy a mama velem kivételez. De aztuán anyuka engem áttett egy másik helyre, úgyhogy ezek a problémák megszűntek. Anyám igaz, hogy handicappes volt, de amikor ő élt abban a kis vidéki városban, ami akkor százhatvanezer lakosú volt és egy éjszaka leforgása alatt százezerrel csökkent a lakossága
- A földrengés éjszakáján lehetett…
a földrengés éjszakáján, igen, akkor igenis mások voltak a körülmények, mint most. Nem. Ott egyszóval nem kellett az embereket arra kérni, hogy fogadják el anyám másságát. Nem kellett. Ott mindenki tudta azt, hogy ő tud menni, tud beszélni, ő tud tanítani, tudja a gyerekeit nevelni, egyedül keresett, ő tudja a házát rendben tartani, ő mindent tud egyedül is csinálni, bár negyvenhétig együtt voltak az apámmal, aztán apám meghalt, s ő egyedül maradt, és őt tisztelet övezte, tehát nem volt olyan probléma, hogy valamit nem tud egyedül csinálni, és emiatt kicsúfoljuk, vagy azért, mert őneki handicappes az állapota, akkor azért csúfoljuk ki. Abban az időben én úgy emlékszem, hogy nem csúfolták az embereket. Nem tudom, hogy hogy van ez, de lehet, hogy ez azért volt, mert végül is háború utáni idők voltak és háború után egy csomó ember úgy tért vissza, hogy egyiknek lába nem volt, a másiknak keze hiányzott, a harmadiknak még valamije nem volt. Úgyhogy lehet, hogy azért volt ez akkor, de én nem emlékszem rá, hogy anyámat valaha is…, engem igen. Engem igen. Mert nekem rozsdás színű hajam volt, vörös hajam volt és azt mondta a testvérem, hogy
- anyám, ezt a rozsdát ne hozd magaddal a szülői értekezletre!
- A rozsdás színű haj az valami kivételes lehetett? Az átlagos hajszín milyen volt Türkmenisztánban?
Fekete, sötétbarna, meg szőke.
- Ezek volnának a türkmének uralkodó hajszínei?
A türkméneké az fekete. Az örményeké fekete és sötétbarna. Csak úgy tudom, hogy a hetedik századtól kezdve kezdett sötétedni, mert állítólag annak idején a hetedik században még az örményeknek vörös hajúak és kék szeműek voltak, azóta kezdett el hajuk eléggé sötétedni. Szőkék voltak az oroszok és szőkék voltak mindazok, akik szőkére festették a hajukat. Én annak idején még tizenvalahány éves koromban még nem foglalkoztam azzal, hogy festeni. Borzasztóan csúfolt engem a testvérem, meg egy csomó ember, akik nem szerették a vörös hajat, rozsdásnak hívtak. Amikor Moszkvába kerültem tizennyolc éves koromban, ott viszont rögtön fölment az ázsióm. Ott én akkor már abszolút egyenrangú ember voltam, mert Moszkvában meg ez volt a különlegesség, akinek vörös haja van és nekem még ráadásul majdnem fenékig érő hajam volt.
- Azt a fényképet még nem találtuk meg, amely gyakorlatilag megmutatja, ahogy téged egyedül a derékig érő hosszú hajad öltöztet.
Derékon túl is fenékig.
- Tehát Türkmenisztánban akkor még nem volt az a köztudatban, hogy a vörös haj mennyire különleges, hogy az lehet akár irigylésre méltó is.
Igen, akkor még nem. Akkor az egyáltalán nem volt szép. Ők úgy gondolták, hogy a vörös haj az nem szép. Azon kívül még szeplős is voltam hozzá. Úgyhogy gondolom, hogy akkor más voltam, mint a többiek. A többiek vagy szőkék voltak, vagy barnák, vagy feketék, én meg vörös voltam és szeplős.

Hülyének tettetem magam

Ennek is megvan a maga filozófiája részemről. Hülyének tettetem magam. És akkor úgy csinálok, mintha hülye lennék és megkérdezem az illetőtől, akkor miért van ez, és hogy is van ez, és miért van neked most rossz kedved? És megpróbálom ily módon leszerelni a beszélgető partnert, és az illető lehet, hogy abban a pár percben azt hiszi, hogy én tényleg hülye vagyok, de az engem abszolút nem szokott érdekelni. Különben ez a helyzet, hogy hülyének tettetem magam, nagyon sokszor megoldást ígért rengeteg szituációban.
- Ez a magad hülyének tettetése a másik által úgy vevődik, hogy hülyének is néz vagy hirtelen valahogyan megoldódnak a problémák?
Inkább az, hogy hirtelen megoldódnak a problémák. A nagyon finom emberek, idézőjelben mondva, időközben persze rájönnek, hogy az egész
- egy nagy szerepjátszás.
Így van, szerepjátszás. Időközben rájönnek. De ez engem mondjuk egyáltalán nem érdekel, hogy rájönnek, mert akkorra ők már le vannak szerelve általa.
- Ezt a magad hülyének tettetését a történelmi viharos idők taníttatták meg veled, vagy Ashabadból hoztad idáig magaddal, vagy az örmény véred ösztönösen diktálja vagy dé?
Én szerintem, ez az én genetikai állományomból jön, nem azért, mert örmény vagyok, hanem azért, mert ilyen géneket kaptam anyámtól, apámtól. Bár inkább azt hiszem, anyámtól kaptam, mert az apám egy nagyon agresszív, egy nagyon tirannus alkatú ember volt, így szerintem inkább anyámtól örököltem ezt a dolgot. Na most, tudok mondani erre egy példát, hogy én hogyan szoktam általában viselkedni egy csomó emberrel és ezt az én kisebbik lányom észre is vette, s azt mondta, hogy ő ezt a taktikát átveszi tőlem, merthogy ő úgy látja, hogy nagyon bevált. Például iksz beszél az ipszilonnal. Utána az iksz mond nekem valamit. Azután meg az ipszilon mond nekem valamit. Én soha, de soha, se az iksznek, se az ipszilonnak nem mondom meg, hogy a másik mondott-e rosszat róla, hanem mindig olyan jó tulajdonságokat mondok, amelyek nem szembetűnőek, tehát nem hazudok vele, mert hiszen minden emberben van valami jóság,
- amit ki lehet emelni,
és azt a picike kis valamit én a magam részéről ki is szoktam emelni, és azáltal, ha valaha az iksz haragudott az ipszilonra, miután velem beszélt az iksz is, meg az ipszilon is, nem fognak egymásra haragudni. És azt is elmondta nekem a Kati, hogy
- Anyu, te az embereknek soha nem mondasz az egyikről a másiknak rosszat, te csak a jót közvetíted.
Én azt gondolom, hogy ez nem hazugság, mert én nem azt mondom egy csúnya emberre, hogy te egy szépségkirálynő vagy, hanem egyszerűen olyan tulajdonságot emelek ki benne, amit igaz és fel lehet rá hívni a figyelmet, ami esetleg minden emberben benne van, én azt csak egyszerűen egy picikét… kiemelem, egy kicsit jobban.
- Ez azért érdekes, amit mondasz és mellesleg követendő példa is egyúttal - abszolút megértem a Katit, hogy észre vette és ennek ekkora fontosságot tulajdonít -, mert én egy olyan cégnél dolgozom, ahol úgy tűnik, mintha annak örülnének, ha valami nem megy, vagy valami nehezen megy, vagy valami sikertelen. Nem a jónak örülnek és a sikeresnek és a jól sikerült dolgoknak, hanem inkább ezeknek a úgymond nehezen, nyekergősen, izzadságszagúan menő ügyeknek, mert akkor úgy a másiknak nehezebb, és minthogyha nekik, az ellendrukkereknek így lenne éppenséggel jó.
Igen, ettől nekem mindig fölmegy a pumpám, de akkor elgondolkodom egy kicsikét és azt mondom magamnak, hogy Rita, ne menjen föl a pumpád, hanem megint le kell őket szerelni, mert egyszerűen nem mennek semmire azáltal, hogy az egyik pletykál a másikra, az egyik befeketíti a másikat, ezzel semmire nem fognak jutni, csak maguknak csinálnak rosszat, s ez őróluk állít ki szegénységi bizonyítványt. Semmi más. Én próbálok emberekre jót mondani, pedig nekem nagyon sok alkalmam lenne a szomszédok körében az egyikről, a másikról valami rosszat mondani, de én soha nem szoktam őket, az öregasszonyokat értékelni, mert tudom azt, hogyha én bármelyikőjüknek is azt mondanám, hogy iksz vagy ipszilon rossz, az abban a pillanatban nem úgy lesz beállítva, hogy ez valamilyen beszéd vagy beszélgetés alkalmával jött ki, hanem az úgy lesz tovább adva, hogy a Rita direkt mondta, hogy te rossz vagy, te ilyen vagy meg olyan vagy.
- Volt egy olyan kommunikációs gyakorlat egy tréningen még annak idején, hogy sorba álltak az emberek egymás mellett, az első súgott a másodiknak valamit, a második pedig tovább adta a harmadiknak és így tovább.
Igen.
- Az üzenet végig ment a soron és a legutolsónak meg ki kellett hangosan mondania, hogy mi volt az a mondat vagy mondatok, amit hallott. A végén kiderült, hogy teljesen eltérő üzenet jött ki, mint az, amit az első ember elindított. Valahogy így lehetünk a pletykálkodással, rosszindulatú pletykálkodással is. Még a jóindulatúnak szánt kijelentést is úgy ki lehet facsarni, másképpen lehet érteni és tovább adni, hogy az ember nem is gondolná.
Tökéletesen így van. Én is így gondolom. Éppen most jutott eszembe egy olyan dolog, hogy beszélgetek több szomszédasszonyommal, és egyiknek, másiknak bizony megmondom a véleményemet. Azonban nem úgy mondom meg, hogy
- Maga ezt nem érti…
hanem mindig azt mondom, hogy
- Én megértem azt, amit maga mond, nekem viszont más a véleményem ezzel kapcsolatban, én ezzel nem értek egyet, de ez legyen az én dolgom.
Tehát én nem próbálom meg őket befolyásolni csak azért, mert merőben más véleményen vagyunk egy csomó dologról. Egészen hétköznapi, családi problémákról az egyiknek ez a véleménye, a másiknak meg az a véleménye, én nem akarok senkit sem meggyőzni arról, hogy az én véleményem helyes, csak azt mondom, hogy nem értek egyet vele, kész, ennyi.
- Te olvastad a Dale Carnegie könyveket, a Sikerkalauzt, Hogyan viselkedjünk másokkal, Hogyan szerezzünk barátokat? Mert ezekben a könyvekben egy az egyben mintha ugyanez a filozófia volna leírva. Dale Carnegie meséli, hogy például mikor ő részt vett egy vacsorán, ahova nagyobb társaság volt meghíva, egy csomó idegen ember, ő azzal az emberrel tudott igazándiból jól beszélgetni, aki nem egy homlokegyenest ellenkező álláspontra helyezkedett vele szemben, hanem olyasmivel kezdte a mondandóját, hogy megértem, amit ön mond, meg én elfogadom, amit ön mond, első nekifutásra önnek igaza lehet, de ha jobban belegondolunk, akkor… és így tovább, és így tovább, és innen folytatva fejtette ki a saját véleményét, nézetét.
Igen, azt kellene megkérdezni, hogy a Dale Carnegie beszélt-e az én édesanyámmal, mert valószínű, az édesanyámtól vette ezt át, én pedig az édesanyámtól kaptam örökségbe, hogy így kell beszélni az emberekkel. Mert az anyám, aki egy százhatvanezres lakosú városban lakott és tanárnő volt, fizikát és matematikát tanított, ott egy ember nem volt, akivel ő rosszban lett volna. Egyetlen ember nem volt. Mindenki tisztelte, nem mindenki szerette, de mindenki tisztelte, mert tudta, hogy böcsületes, rendes, korrekt, egyenes ember, de soha nem úgy hangoztatta a saját véleményét, hogy az másnak bántó legyen.