2016. augusztus 29., hétfő

Pat lábnyomában

A kertben egy nő hajlong, a virágait gondozza. Mondom, a B1-et keresem. Ez az, mondja. Ez volna az, hitetlenkedem. Higgye el, ez a B1 apartman. A melletünk lévő az már az A6. Körbe nézek a kertben, Pat-re semmi sem emlékeztet. Ön biztosan nem ismerte az előző lakó elődjét. A Patriciát, kérdez vissza. Csak nem ismerte Pat-et, hökkenek meg. De bizony, még a lakásában is jártam, tudom milyen volt. Bejön megnézni, milyen lett? Ha megengedi, előbb lefényképezném a kertet. Középen széles füves sáv, két oldalt virágsorral a ház oldalában, ill. bokrokkal a nyugdíjas házon túli világ felé.

Emlékszem, hogy Pat kertje teljesen más volt. Tiszta dzsungel volt, mondom. Igen, én is emlékszem, teszi hozzá Éva. Középen volt egy kő angyalka. A ház felöli részen voltak a virágai, sorolom lelkesen. Volt egy boltív a kilépőnél, egészíti ki az összképet. Ja, igen, fából volt, azon át lehetett kijutni a kertjébe. Szemben bokrok voltak, alacsonyabbak, magasabbak, tiszta dzsungel volt az egész. Vannak fényképeim abból az időszakból. Fényképeztem a Pat-et a kertjében, amint büszkén mutogatja a virágait. De ketten együtt  is le vagyunk kapva.

Mi lehet vele, kérdezi. Nem tudom. Mikor visszament Angliába, a kezébe nyomtan egy papírt, rajta az összes elérhetőségemmel, még az email-címemet is megadtam. Pat, akár a kámfor szívódott fel. Pedig kerestem, utána még elég sokáig kerestem. Azóta már, néz rám Éva merőn, a hangsúlyt magasan tartja, kivár. Meg is halhatott azóta. De tudomásom szerint semmi komoly szervi baja nem volt. Talán a szíve, mondja. A csípőjével volt a gond, nagyon nehezen tudott felállni és elindulni. Hát attól még nem kell meghalni, mondja. Szerintem sem. Közben magam előtt látom a kilencvenegy éves anyósomat, akit az imént láttam a foteljében ülni a nyugdíjas ház távolabbi apartmanjában. Pat is bőven ülhetne, üldögélhetne valahol Angliában.

Jöjjön, megmutatom a lakást, rángat ki Éva hangja a merengésemből. Ilyen a nappalink. Tudom, az ő falai valamilyen bordósak voltak, elég vad színű. Az, de nagyon passzolt hozzá, válaszolom. Az ajtótól balra volt a fotelje, amelyben ült, amikor jöttem hozzá látogatóba. Előtte egy üveg tetejű dohányzó asztal. Szemben volt egy másik fotel, az volt az én helyem. Nála nem itt volt a tévé, hanem a sarokban. Kevesebb bútora volt azon a falon. Itt a háló, azt is megmutatom. Pat-nek fehér háloszoba bútora volt, két hatalmas ruhásszekrény emitt balra, középtájt egy nagy franciaágy, mellette kétoldalt éjjeliszekrények, két komód, ha jól emlékszem. Mi így rendeztük be a lányommal, aki velem él.

De jöjjön, a konyhát is megnézzük. Reménykedtem, hogy legalább a konyhában fellelem Pat fizikai nyomát a meghagyott bútoraiban. Gyönyörű konyhabútora, berendezési, használati tárgyai mind-mind kiváló ízléséről tanúskodtak, meg arról, hogy megengedhette magának. Éva konyhájában egyedül a fali csempében emlékezhettem Pat-re. Az összes bútor ki volt cserélve, át volt helyezve. Pécsről hoztam magammal, mondja, örültem, hogy legalább ennyi elfért a régi lakásomból. Nem szóltam, csupán néztem, éreztem, hogy a torkomat szorítja valami.

Visszamentünk a kis kertbe. Mi ez a nagy virágú bokor, kérdezem. Hibiszkusz, mondja, be kell tetetnem áttelelni, különben megfagy. Nézem gyönyörű, a napra ásító, hatalmas narancssárga virágait. Nagyon szép, mondom. Az a másik, a vizi hibiszkusz, mutat a virágsor végébe, az áttelel itt kinn, csak vissza kell nyírnom, és annyi. Annak meg mályva színűek a virágjai, kápráztatóak.

Jöjjön, megmutatom a fügémet. Bevallom, láttam már fügebokrokat, de mindig szeretek a közelükben tartózkodni, bírom a leveleit, és imádom a gyümölcsét nyersen és lekvár formájában. Még kicsi, kitámasztottam, hogy kisfává növekedjen, nem tudom, hogy megmarad-e. Megmarad, vágom rá azonnal, én legalább három embert ismerek, akinek van fügebokra vagy fája a kertjében. Márta, Frildi, meg a Sándor, sorolom magamban őket. Lehet, mondja, de ezek a drávai ködök megcsípik a növényeket, nehéz nekik a drávai köddel megküzdeni. Meleg kell a fügének, azért van itt, mutat a napos sarkára a kertnek. És itt van mellette ez a tuja, amelynek részben az árnyékában van, remélem, hogy a magasabban növő leveleit, a kis fügefát a tuja a drávai ködöktől megvédi. El sem tudja képzelni, hogy milyen tejfehér a kert, amikor a drávai ködök beköszöntenek, semmit sem látni és hideg van. Magam elé képzelem egy pillanatra a hideg fehérséget, de most még körbe nézek a kertben utoljára, amely most az Éváé, s mely egykor a Pat-é volt.

Megmártozom az emlékeimben. Másom sem maradt.

2016. augusztus 26., péntek

A sziget

Van egy zenei cédé boltos barátom. Visz egy hamisítatlan retro boltot, évek óta a fennmaradásáért küzd. Zenéi csak nagyon kis részben hajaznak a közízlésre. István megy a saját feje, a zenei értékek, a ritkaságok, a gyűjtők igényei után. Négyszer négyes boltja szinte a plafonig bepolcozva, a polcok dugig tele zenékkel cédén, az utóbbi időben bakeliten, néha még filmek is előfordulnak nála. Efféle réteg boltból lehetett valamikor a városban vagy négy, mostanra az Istváné maradt meg egyedül. Boldog, hogy megvan, hiszen azt csinálhatja, ami életben tartja: zenéket kínál minden arra járónak, hozzá beesőnek. Zenéket hallgat nyitástól zárásig, otthon zárástól nyitásig. És beszélget az emberekkel. Akivel lehet, aki szereti, ha a kötelezőn túl is szólnak hozzá. Szívesen veszi a kölcsönösséget, az érdeklődést, a természetességet, a nem megjátszást, ha a csöppnyi retró boltban a Hollán Ernő utca közepén, mindenki önmagát adja. Alig éli túl a mindennapokat, de valahogy túléli. Az egyik bevétellel tömi be az elmaradást, a következő még várhat. A folyton tikk-takkoló számlákkal, akár a sárkány állandóan újranövő fejeivel küzd. Kicsit kesernyés, mégis boldog, nem sikerült az optimizmusát kiölni belőle. Ott nyitogatja, zárogatja csöppnyi üzletét a nagyforgalmú, zajos körút szomszédságában a Hollán Ernő utca közepén balra, Bächer Iván által zseniálisan Újlipóciának nevezett városrészben. Ahol ha valamit nem találsz meg, mi szívednek-szádnak ingere, az nincs is. Évek óta tervezi, hogy összepakol itt mindent és elmegy. Elmegy valahova messzire. Oda, ahol még érték a zene, az olyan zene, ami nem kommersz, nem a napi ízlést elégíti ki, hanem valahogy örök, hiszen eltelt már annyi idő a keletkezésük óta, hogy bizonyítottak. István is. Mégis azzal nyitja ki boltját a hét hat napján, hogy csak élje túl a mai napot, legyen annyija, hogy holnap is kinyithasson. Sokszor mondta már, hogy összepakol, itthagy csapot-papot, elmegy nyugatra vagy északra, neki édes mindegy, csak emberibb legyen a közeg, élhessen úgy, hogy élni hagyják. Én meg közben azon gondolkodom, hogy kihez megyek be akkor egy jót dumálni a napi helyzetről, kivel beszélek meg könyveket, ki mesél nekem úgy és annyit József Attiláról, és kitől kapok, s veszek zenéket. Hol lesz akkor ez a csöppnyi sziget...

2016. augusztus 24., szerda

Parkolás a mélyben

El sem tudom mondani, hogy mennyire utálom a mélygarázsokat. Főleg azokat, amelyek szintről szintre haladnak a mélybe lefele, hogy legyen elég helye az autóknak leparkolni.

A legutóbbi esetem a mélygarázzsal csak öregbítette az ellenérzesemet a mélységgel és a garázsokkal, az ottani parkolással kapcsolatban.

Annyit már tudok magamról, hogy csapnivalóan tájékozódom. Fent. Meg lent. Lent, ha lehet, még rosszabbul. Egyáltalán mindenhol. Ha valamilyen kényszerítő körülmény mélygarázsba visz, akkor igyekszem megjegyezni a szintet, a sorszámos parkolóhelyet.

A 143-as számmal nem is volt gond, csak a szint esett ki a fejemből. Elindultam legalulra, hogy ott keressem az autómat, de csupa ötszázas kezdetű számmal találkoztam. Ez nem az én szintem, gondoltam valamiért, és elindultam volna fölfelé, ha megtaláltam volna a kijáratot a lépcsővel. Nagy nehezen belebotlottam a liftbe. A mínusz kettőn voltam már, próbálkozzunk a mínusz másféllel, merthogy itt még félemeletek is akadnak a mélyben. Mi van, itt minden szám csak ötszázzal bír kezdődni? Egy újabb szint kacifántosan felfelé, a liftet megint percekkel hamarabb bírtam megtalálni, mint a valahol havaii-ozó lépcsőt.

A mínusz valahanyadikon már a négyszázas régió is bejelentkezett a számok közé, mint aminek kell hely a nap alatt, jobban mondva lenn a sötétben.

Benn a plázában agytúráztattam kérdéseimmel egy biztonsági őrt meg egy eladót, tudják-e, melyik szinten van a 143-as parkoló szám. Ők, ugyan, ők nem tudják, de van vagy tíz szint, nyugodjak csak meg, az egyiken ott lesz. Egyébként nem akarom-e kívülről megpróbálni, mert úgy már egyszer bejöttem. Bevallom, gondoltam már rá, de hogy egy agytröszt biztonsági őrrel fogom magam úgy érezni, mintha nagy szellemek találkoztak volna, na erre álmomban sem gondoltam.

Valakit még meg kellett kérdeznem, hogy hogyan is jutok ki ebből a tetves plázahodályból, de onnantól kezdve ment minden, mint a karikacsapás. A mínusz elsőn még elszerencsétlenkedtem, hogy merre is az arra, merre csökkennek a számok 143-ig. Egyre erősödő lélekkel közeledtem a kocsimat rejtő bűvös szám felé. El sem tudod képzelni, mekkora öröm meglátni, hogy az autóm éppen ott van, ahol hagytam.

Megkerestem a fizető automatát, hogy az "aki keres, talál" játék végén a megérdemelt száz forintot bedobhassam. Azért jól az agyamba véstem az autóm helyét, hogy könnyed elegánciával találhassak vissza hozzá. A következő programomig maradt még tíz kerek percem. Csöppet fájlaltam, hogy az autós keresésem miért nem tartott kicsit tovább.

2016. augusztus 21., vasárnap

A galambdúcban - valami történt

Javában surrogtunk-burrogtunk, nyüzsögtünk és tüsténkedtünk, amikor a galambok rengetegéből az egyikünk, aki oly sokáig volt amott bent a zárt ajtók mögött, válaszolt arra a kérdésünkre, hogy mivégre, miért volt ez a nagy és hosszú ideig tartó elvonulása. Felmondtam, mondta kerekperec, keresetlen őszinteséggel és elmosolyintotta magát hozzá. Hallani, de leginkább látni kellett volna hogyan állt le a surrogás-burrogás, a nyüzsgés és a tüsténkedés. Fennakadt a hang, megakadt a szó. Egy merő csönddé vált a szoba, benne egy szobányi megnémult galambbal.

Hogyan, miért, mikor, hova - egy pillanatra veszni látszottak a távlatok. Amúgy tudtuk speciel, de legalábbis éreztük, hogy ennak a galamblánynak a szárnyai már alig bírják terheit, melyek napról napra sokasodtak. Csöppnyi galambvezetőként volt ő a toppon. Éjt nappallá téve szárnyalt fönn, kapta telibe még föntebbről a tenni-, vezetni-, kiigazítani valókat. Húzta-vonta ő a terheket zokszó nélkül, hiszen fiatal volt, telve erővel, energiával, szépséggel, csinossággal, s ha kellett még a galambközlegények, közleánykák sorát is szaporította jelenlétével, munkájával. Több galambnyelven beszélt kiválóan, könnyedén kommunikált távoli országok galambjaival. Mondhatni, a helyén volt, a galambok összességéből talán a leginkább abban a galambdúcban, mely magasról nézett le a nyüzsgő, folyton folyvást mozgásban lévő lentre, s amely az utóbbi időben egyre többször melegnek, túlnépesedettnek, mozgásra, s a távlatokra nézvést igencsak szűknek bizonyult.

Beadtam a felmondásomat, ismételte meg jól halhatóan, az izgalom szemernyi jele nélkül, s megint elmosolyodott. Tartóztattak? Ajánlottak valamit? Kérdezték, mennyiért maradnék. Mondtam, nincsen az a pénz, de szárnysegédek sincsenek, meg a legújabb szárnytechnikai megoldások, amelyek megálljra, visszafordulásra, maradásra bírhatnának. Galamblányunk arcán mosoly, meg távolba révedezés, amint döntésének hátterét sorolja. Már szombatom, vasárnapom sem volt. Éjszakáimat telefoncsörgés szakította rendre meg. Nem tudtam rendesen pihenni. Azt hitték, hogy szárnyaim egyre terhelhetőek, hogy örökké bírni fogom a repülést, a folytonosan magasodó szárnyalást. Eközben fogyott körülöttem a levegő, amelyben nem láttam magam előtt szárnyalni galambabbjainkat, sem mellettem a segítő társaimat. Nem csoda, ha egy olyan túlterhelt galamblány, mint amilyenné én is váltam az idők folyamán, fulladozni kezd. Önnön verejtékemben és az egyre fogyó levegőben.

Miközben mindezt hallgattam, magamban arra gondoltam, hogy galambabbjaink főhetnek kicsit magukban, fortyoghatnak azon, hogy ami az orruk előtt volt, épphogynem a szemüket szúrta ki, mégsem látták. Hogy történni fog valami, mert nem lehet az, hogy ilyenkor ne történjen. S amikor megtörtént, akkor hiába minden utólagos igyekezet, izzadságszagú erőlködés a galambdúc megszokott egyensúlyának visszaállítására.

Amint kinn röpködtem az udvar fölötti egyre táguló légtérben, ezek a gondolatok rohantak meg, nem bírtam tőlük szabadulni. És az érzés, hogy most már semmi sem ugyanaz és ugyanolyan a galambdúcban. Még az is motoszkált bennem, hogy menj, csak menj, galubuska, galambocskám, folytasd utadat, találd meg ennél sokkal jobban máshol magadat. S ha sikerül majd ez valamikor neked, létemben a galambdúcban, meg kinti röpüléseimben - a szívem sem fog fájni annyira.

2016. augusztus 10., szerda

Schäffer Erzsébet: Ajándékok név nélkül

Nagyon sok levélben sok ajándékot kapok. Idézeteket, gondolatokat, emlékeket, verseket, alkalmi köszöntőket, még recepteket is. Ezek közül azokat, amelyek valamiért megfogtak, elteszem, s néha elolvasom. Van, hogy évekig rájuk se találok. Nincs mindegyik alatt a szerző neve, nem mindig írtam oda, hogy ki küldte, csak a puszta szöveg maradt. Most ezek közül válogattam. Ha valakit megragad némelyik gondolat, őrizze tovább.

A MEGBOCSÁTÁSRÓL

Az értelmező szótár szerint a megbocsátás azt jelenti, hogy valaki bűnt, sérelmet nem ró fel többé. A szó eredeti jelentése pedig: elenged, kiürül, kiürít. S a megbocsátás valóban egy olyan változási folyamat, amelyben az egyén legyőzi, elengedi a megbántottságból fakadó jogos haragját, bosszúvágyát, s szabad döntésből jóindulattal, empátiával, szeretettel fordul megbántójához. Hangsúlyos a megbocsátásnak a folyamat jellege, mert az igazi, a hiteles megbocsátás sohasem egy pillanat műve. A megbocsátás tulajdonképpen azt jelenti, hogy szeretetet adunk akkor, amikor semmi okunk nincs rá. Amikor a rosszat jóval viszonozzuk. Aki megbocsátás helyett a megtorlás mellett dönt, elindít egy végtelen bosszúláncot. De a megbocsátásra való képtelenséggel önmagát is pusztítja. Aki nem tudja elengedni a sérelmet, az újra és újra visszatér hozzá, s azzal előbb lélekben, majd később testben is megbetegíti magát. A megbocsátani nem tudó embereknek a közösségei is megbetegedhetnek, szétszakadozhatnak idővel, s kiterjesztve így egész nemzetet is megbetegíthet a megbocsátani nem tudás. A megbocsátás ezért nem magánügy, nem csak két ember magánügye. A társadalom életében éppolyan fontos, mint az egyes emberében, olyan, mint az oxigén a levegőben. Ha nincs bocsánat, nincs megbocsátás, „megfulladunk”. …

A megbocsátást sokan negatívan értékelik, egyfajta morális gyöngeségnek tekintik, az önvédelmi képesség hiányának is. A modern pszichológia és teológia szerint viszont a megbocsátás erő, az emberséget erősítő, az egészséget védő, a stresszel való megküzdést javító erő. Nagyon komplex feladat, amit tanulni kell. Legelőször mindenki a családban, szűkebb környezetében sajátíthatja el...

Nem lehet racionálisan elemezni, értelmezni a megbocsátást, mert az valójában spirituális folyamat, amely magába foglalja az igazság és a kegyelem egyensúlyát. A zsidó hagyomány szerint Isten iránti szeretetből kell megbocsátanunk egymásnak. A keresztények tovább mennek: ellenségeinknek is meg kell (meg kellene!) bocsátanunk. Bibliai megközelítésben: a bűnt csak Isten bocsáthatja meg. Mert aki vétkezett más ellen, vétkezett Isten ellen is. A másoknak való megbocsátás tehát az Istennel való kapcsolatunk rendezése. Vagyis, ilyen értelemben az igazi megbocsátás nem természetes, hanem természetfölötti, benne egészen különlegesen gazdag erővel koncentrálódik Isten és ember szeretete. Belülről szabadulunk fel. A megbocsátás képességével Isten egy hatalmas és erős szeretetfegyvert adott az ember birtokába. Ha a megbocsátás életté válna, mi magunk is lelkileg felszabadultabbak, testileg egészségesebbek lehetnénk. (Gőgh Éva pszichiáter előadása Tihanyban)k

A FELTÉTLEN SZERETETRŐL

Olyannak szeretlek, amilyen vagy,...miközben a saját stílusodat keresed, amelynek révén kapcsolatba léphetsz a téged körülvevő világgal. Tiszteletben tartom, hogyan szeretnéd megtanulni a leckéidet. Tudom, hogy ez így van jól, tudom, hogy pontosan az vagy, aki lenni szeretnél, és nem az, amit én vagy mások elvárunk.

Tisztában vagyok vele, hogy nem tudom, mi a legjobb neked, még ha időnként talán azt hiszem is, hogy tudom. Én nem voltam ott, ahol te. És nem láttam a világot a te szemszögedből. Nem tudom, milyen tanulási feladatot választottál magadnak, hogyan és kivel szeretnéd megoldani, és mennyi időt szántál rá. Nem a te szemeddel néztem – honnan tudhatnám hát, hogy mire van szükséged?

Hagylak, hadd járd az utad – nem ítélem meg a tetteidet sem gondolatban, sem szóban. Nem tekintem tévedésnek, vagy hibának, amit mondasz, vagy teszel. Látom, hogy sokan sokféleképpen látjuk és tapasztaljuk a világot.

Bármikor fenntartások nélkül elfogadom a döntéseidet. Egyáltalán nem ítélkezem, mert ha elvitatom a fejlődéshez való jogodat, akkor elvitatom a sajátomat és másokét is. Elismerem a szabad döntéshez való egyetemes jogodat, hogy a saját utadat járd, és előrehaladj, vagy megpihenj, ahogy éppen jónak érzed.

Nem ítélem meg, hogy ez a lépés kicsi-e vagy nagy, könnyű vagy nehéz, felfelé vagy lefelé vezet, hisz az úgyis csak az én nézőpontom lenne. Lehet, hogy tétlennek látlak és ezt értéktelennek tartom, miközben te mégis gyógyírt adsz a világnak, csupán azzal, hogy létezel. Nem láthatom át mindig az isteni rend nagy képét.

Az élet minden áramlatának elvitathatatlan joga, hogy maga válassza meg saját fejlődését, s én szeretettel vallom, hogy tiéd a döntés joga a saját jövődet illetően. Alázattal hajlok meg a felismerés előtt, hogy az, amit én a legjobbnak tartok, számodra nem feltétlenül helyes.

És nem csak olyankor akarlak szeretni, amikor úgy viselkedsz, ahogy szeretném, és ugyanabban hiszel, amiben én.

2016. augusztus 8., hétfő

Anyám foteljében

Ülök anyám foteljében. Eddig föl sem tűnt, hogy nem a sarokban, hanem anyám foteljében ülök, és úgy nézek le a kertre. Mintha többet lehetne innen látni. Vagy inkább anyám érződik ki jobban a fotelből. Emlékszem, hogy mindig ebben a fotelben ült. Fölkelt az étkező asztaltól, tett egy pár sántikáló lépést, úgy huppant bele a fotelba, a fotel zokszó nélkül tűrte. Anyám körbe nézte a teraszt és a kertet. Neki ennyi éppen elég volt a természetből. Szokta volt mondani: a természet ott, én meg itt, jól megvagyunk mi így ketten.
Anyám foteljében ülök. Kinézek a kertbe. Látom a szárító kötélen libegő, száradó ruhákat. Két mosásból szinte teljesen betelik a három zsinór. A fehér mosás jól megfér a színessel egy kerti légtérben a fű fölött. A teraszon a legnagyobb kánikulában is jár a levegő. Nem sok, de valamennyi. Balról érkezik és jobbra halad tova, vagy fordítva, mindegy is, jön és megy.
Anyám a foteljében, amikor még egészségesebb volt, sosem fázott. Ott ült szoknyában vagy hosszú, kényelmes nadrágban, hozzá piros, bordó, élénk színű pólót viselt, és beszélgetett. Velem és vele. Amikor a Zsuzsa is velünk volt, a Zsuzsával. Bírta a Zsuzsát, a barátnőim közül őt szerette meg a legjobban. Nem kért rá sosem engedélyt, magától értetődően hívta föl Zsuzsát otthonából is telefonon, napjában többször, ha nem emlékezett rá, hogy beszéltek-e már aznap. Anyám szívesen beszélgetett életszagú emberekkel. Közöttük nem panaszcsere zajlott, hanem hírek, gondolatok, érzések, programok, tervek valódi kicserélése, és sok-sok nevetés hallatszott. Anyám magától értetődően állt az élet pozitív oldalán. Nagyon messziről és nagyon mélyről érkezett. Előbb vette észre a jót, sugározta és cselekedte. Szívesen  nevetett. És sokat.
Anyám a foteljében ült, beszélgetett, nevetett. És mesélt. Nem tudom, tudta-e, hogy éppen hosszasabban, összefüggően mesél, de mesélt. Annak hangzott. Úgy tudott mesélni szinte bárkiről és bármiről, hogy elvarázsolódtunk általa. Ezt onnan tudom, mert nem számoltuk az időt, és az észrevétlenül múlt el. Nem bántuk a múló időt anyám társaságában, amikor a foteljében ült a teraszon. A saroktól a távolabbikban, ahonnan több volt a kilátás a kellő távolságban elterülő kertre.
Anyám a foteljében ült akkor is, amikor beteg lett, meg egyre betegebb. Hagyta, hogy kihozzuk ide, akkor már nem vezetett. Kiültettem a foteljébe. Kérdeztem, nem fázol, de igen, mondta. A szívem kondult bele, akár a nagyharang, anyám fázása nem sok jóval kecsegtetett. Hosszú nadrág, hosszú ujjú pulóver volt rajta augusztusban, és anyám fázott. Kihoztam egy plédet, körbe bugyoláltam. Közben meg-megálltam, hogy magamhoz szorítsam, lopva, észrevétlenül. Anyám csak annyit mondott, jól van, jól van, jó lesz, Pannikám.
Anyám ült a foteljében, körbe tekerve takaróval, melegen. Nem sokat beszélt. Már az is fárasztotta talán. Néha megeredt a hangja, megint a régi volt, odaszögezve hallgattuk. Egy-egy közbeszólással löktük odébb mesélésében, nehogy hamar érjen véget. Fáradtak voltak a szemei, mélyebben ültek gödreikben az arcában. Mintha folytonosan lázas lett volna, pedig csak lefogyott. A betegség legyőzte közismert, szeretett, ragadós étvágyát, alig evett. Örültünk annak a pár kanálkának is, ami lement. Nem az étellel volt a baj, hiszen a kedvenceit főztük azzal számolva, hogy nagyobb kedve lesz hozzájuk. Az étvágya maradt el tartósan, majd végleg.
Anyám addig ült a foteljében, ameddig kedve volt kijönni, együtt lenni velünk, valamennyit beszélgetni, mesélni, csöppeket enni, magában csöndesen megállapítani, hogy a kert ott, ő meg itt, mi kinn vele együtt, s így van ez nagyon jól. Így volt ez nagyon jó.

2016. augusztus 7., vasárnap

Scottish shortbread

Nagyon nemzetközi ez a világ, telisde tele önszántukból máshova költözőkkel. Így történhetett, hogy angol tulajdonosa volt a Dorfwirt nevű hamisítatlan osztrák panziónak, és szintúgy angol vezeti a panzióhoz közeli, mintegy két kilométerre található snackbart. A Kaiserschmarrent, osztrák császármorzsát ott még hírből sem ismerik, bármennyire is nyomtam meg a dupla r-t, amire ők az angolosan murisan hangzó Kaiserschmarrent kérdő hangsúllyal ejtették ki teli bizonytalansággal. Életükben nem hallottak a kedvenc osztrák desszertemről, nemhogy csinálták volna. Utolsó reményem, hogy eszem még egyszer smarnit, mielőtt még feloldódnánk az eltávozásban, helyből holt hamvában ezen a helyen. Viszont van nekünk shortbread-ünk, Scottish shortbread-ünk, mutatja angolul a kiírást a reklámtáblán a fiatal felszolgálónő, a tulaj bőszen bólogat mellé. Kóstoljam meg, mondja és kezembe nyom egy kisebb drapp színű téglatestet, amely amikor beleharapok, nagyon is ehetőnek bizonyul. Erőnek erejével hagyom meg a felét neki (Tibromnak), hogy ő is megkóstolhassa. Meg lehet enni, mondja ő, ami annyit tesz érthető emberi nyelven, hogy finom. Erre visszamegyünk az angolokhoz, és kérünk egy adag shortbread-et, nem is akármilyent, skótot. Elém tesznek egy tányéron egy 5x7x1 cm méretűre alulnőtt valamit. Azt hittem, hogy rosszul látok, ez volna egy adag, mindez, na ne, és hozzá még két eurót kóstál. Az ár-méret aránnyal kis problémám lett mindaddig, amíg be nem kebeleztem az egész nyúlfarknyi shortbread-et. El lehet nekem hinni, már gyakorlatom van benne, hogy nem tart sokáig azt a kis nyiszlett semmiséget letornázni. Beleharapsz egyet, ropog a fogad alatt, harapsz kisvártatva még egyet, megint egyet, mert nem lehet abbahagyni, annyira vonzó az íze, meg ez az omlósan ropogás, állandóan a szájadba kívánkozik a falat az utolsó csöppig. Így aztán kettőt sem pislantottam, lenn volt az egész ötször hétszer egy centis kis szaros semmi, annál nagyobb nyomot hagyott az íz, az állag, az eladdig sohasem hallott shortbread Skóciából.

Gondoltam, megszerzem a receptjét, s egy életem, egy halálom, megcsinálom. A Márta halászta ki a netről az igazi, a hamisítatlan Skót shortbread leírását.

A titka a vaj, mind a 25 deka. Hozzá jön 8 deka vaniliás cukor, 4 deka porcukor. A vajat a cukrokkal összekeverjük. A cukros vajas gezemicéhez keverünk 25 deka sima és 12 deka kukorica lisztet, meg teszünk bele egy csipet sót. A tésztát fél órára hűtőbe rakjuk. Ne nagyon tovább, mert akkor eléggé megkeményszik, és kicsit nehezedik a nyújtása, én csak tudom. Utána lisztezett deszkán 1 cm vastagra kell nyújtani, formákkal szaggatni vagy téglatesteket formázni. 10-15 percet kell pihentetni, végül 170 fokon 15-20 perc alatt halvány aranyszínűre sütni. Ne süssük ennél tovább, mert akkor úgy jártok, mint én a szombaton készült első skót shortbread-demmel, mely a sütőből Tahiban fordult ki, hogy itt-ott kicsit odaég. Kis bosszankodással az égett részek lekaparásával járó veszteségek miatt, az íze egyszerűen isteni, az állaga omlós: mikor harapod, ropog a fogad alatt, a vajas íze meg mindegyre újabb harapások után kiált.

A Scottish shortbread számomra teljességgel váratlanul és tündöklő gyorsasággal vonult be a konyhámba, íratta be magát a receptes füzetembe, amely már kopottas, lapjai olykor kijárnak, és foglalta el előkelő helyét a rendszeresen, könnyen süthető, kiválóan fogyasztható, nagy sikerű sütik listáján.

(Köszönet érte a Kaiserschmarrent nem ismerű angol snackbarosoknak.)

2016. augusztus 5., péntek

A túrógombóc

A túrógombócot akkor eszem, ha magam csinálom. De leginkább akkor, amikor Anikó ritka, kivételes alkalmakkor a műsorára, azaz a menüjére tűzi. Váratlan túrógombócban, az Anikóéban akkor lehet részem, amikor egyszerre vagyok jóban egy nagyon Valakivel, akinek Anikó merő és kivételes szeretetből ma a soron kívüli túrógombócot elkészítette, valamint bizonyos protekcióm van Anikónál, aki megvendégelt e ritka csemegével. Bevallom, nem mindennap jön össze a csillagoknak ilyen szerencsés összeállása, és hozzá még péntek tizenharmadika sincsen, Anikó túrógombócából mégis úgy jött össze egy adagnyi, hogy előre tervezni sem lehetett volna jobban.
A gombócok pedig jócskán kitettek magukért. Éppen olyan jól egyensúlyoztak az ideális puhaság határán, mint az tőlük már nemcsak megszokott, hanem egyenesen elvárt volt. A porcukros tejfölbe keveredett prézlis mártás, köret, szputnyik, hivatalosan és szakszerűen egyszerűen: zacc, elmaradhatatlan kiegészítője volt Anikó túrógombócainak, és úgy tűnt el a gyomromban a gombócokkal egyetemben, mint a "férfi, aki ott sem volt". De az egy bűn rossz film volt, nem is értem, hogyan úszhatott fel viharos kulturális múltamból és társulhatott gondolatilag Anikó fantasztikus túrógombócával. Talán ez utóbbi kivételességét kontrasztként erősítendő. Úgy legyen.