Sziszifusz

Szintén fontosnak tartom AM-nek ezt az írását is - blogjából elkérve - az Araratba beilleszteni. AM-nek éppen ma van a névnapja, merthogy Miklós. Ehelyről kívánom, hogy adassék neki elég egészség, sok boldogság, elegendő idő, megfelelő erő, határtalan energia mindahhoz, amit maga és családja számára a jövőre nézve eltervezett. (Sanyi öcsémet is szeretettel üdvözlöm második nevének napja alkalmából. Millió puszit küldök neked.) AM blogjában időben egymástól messzi helyeken foglalkozik a boldogság, az élet értelme, saját magunk helyének megtalálása, önmagunkkal való megelégedettség komplex témakörével két külön írásában. Bennem mégis értelemszerűen csengenek össze a Sziszifusz és a Boldog vagyok-e és ha igen, miért nem? című elmélkedések, a bennük taglalt gondolatok, érzések, mintegy egymásra felelve.
Ki ne hallott volna már Sziszifuszról? Mindenkinek olyasmi jut eszébe e név hallatán, mint a reménytelenség, a hiábavalóság, az értelmetlen energiapocsékolás, a lúzerség. (azoktól most eltekintek, akik egy kellemetlen nemi betegségre asszociálnak ilyenkor). Jóval kevesebben vannak, akik közelebbi információkkal is rendelkeznek erről a mitológiai személyiségről. Én is csupán csak arra emlékeztem, hogy Zeusz arra ítélte, hogy az örökkévalóságig egy követ görgessen egy meredek lejtőn felfelé, de karnyújtásnyira a csúcstól mindig csússzon vissza a mélybe és kezdje elölről az egészet. Hogy ki volt ő és miért kapta ezt a büntetést, arról már fogalmam sem volt, ezért utána néztem a lexikonban. Sziszifusz király volt és híres agyafúrtságáról. Mikor a halál istene, Thanatosz eljött érte, akkor egy ügyes csellel egy hordóba csalta, amit rázárt, ettől kezdve a világ rendje felborult, senki sem halt meg. Zeusz ezt nem tűrhette, kiszabadíttatta Thanatoszt és megbüntette Sziszifuszt. Sok éve már, hogy láttam egy zseniális rajzfilmet, Jankovics Marcell alkotását Sziszifuszról. Mélyen bennem maradt az izmok csodálatos játéka, a mozgás szaggatott ritmusa és úgy vettem észre, hogy minden újabb kísérlet a kő feljuttatására egy kicsit más, mint az előző. El tudtam hinni Sziszifusszal együtt, hogy ez most sikerülni fog. Persze nem sikerült, de ettől kezdve számomra már nem volt egyértelmű, hogy Sziszifusz a reménytelenség, a hiábavalóság jelképe, korunk született lúzerének ókori elődje, egy sajnálatra méltó sors, egy intő példa, amit kerüljünk el messziről. Még erősebb lett bennem a kétely, amikor leszereltem a katonaságtól. Egy teljes éven át vártam sóvárogva a napot, mikor végre visszakaphatom civil státuszomat és mikor eljött a nap, bosszúsan tapasztaltam, hogy nem is vagyok annyira boldog, mint képzeltem, egy hónap múlva pedig már egyenesen boldogtalannak éreztem magam a bőrömben, hiába választott el egy világ a laktanyától. Aztán múltak az évtizedek, váltogatták egymást az örömök és csalódások, a sikerek és kudarcok és egyszer csak ráébredtem, hogy Sziszifusz nekem lelki testvérem és egyáltalán nem olyan boldogtalan és sajnálatra méltó, mint amilyennek a közvélekedés tartja. Leginkább akkor érezzük boldognak magunkat, ha keményen dolgozunk és látjuk, hogy munkánknak köszönhetően egyre közelebb jutunk a kijelölt célhoz. Mikor elértük a célt, boldogságunk forrása gyorsan elapad és addig nem leszünk újra boldogok, míg nem találunk valami hasonló feladatot. Ilyenkor megfordul az ember fejében, hogy talán jobb lett volna, ha az a cél egy kicsit távolabb van és még jó ideig dolgozhattunk volna, míg elérjük. Szerencsés az, aki úgy hal meg, hogy még csak útban van a célhoz, hiszen elmondhatja, hogy egész életét boldog harmóniában élte le. Sziszifusz hisz benne, hogy egyszer sikerül a követ a csúcsra juttatnia. Ha nem hinne benne, csak mímelné az erőfeszítést, mint a fegyencek a kőtörést. Ha valóban tudná, hogy sohasem sikerülhet, inkább a halált választaná. Még Zeusznak sincs akkora hatalma az emberen, hogy rábírja arra, hogy teljesen értelmetlenül kínozza magát. Ha viszont Sziszifusz hisz a munkájában, akkor boldog ember. Olyan erős a hite, hogy ezer, meg ezer kudarc sem tudja megingatni, mert mindig képes valami újat, valami biztatót látni a kísérletben, amit azelőtt nem tapasztalt. Fejlődik a technikája, variálja a sebességet, másként osztja be az erejét és így tovább… Mindig próbál valami újat, ami sikert ígér. Mi történne, ha egyszer csak felérne a hatalmas kővel a csúcsra? Egy darabig ujjongana az örömtől, élvezné a kilátást, aztán elkezdene unatkozni. A végén saját kezűleg taszítaná vissza a követ a mélybe és másnap kezdené újra, mert hiányzik neki a célirányos munka, a mindennapi értelmes erőfeszítés. Sziszifusz annyira agyafúrt, hogy még a hatalmas Zeusz eszén is túljárt, sikerült eltitkolnia, hogy amit büntetésként kirótt rá, az számára ajándék. Ha valakiben felmerülne a gyanú, hogy gondolatmenetem nélkülözi az eredetiséget, tiszta lelkiismerettel jelenthetem ki, hogy nem olvastam Albert Camus Sziszifuszról írt esszéjét. Csupán ezen sorok írása közben találtam egy bejegyzést az Interneten, mely említést tesz róla és idéz belőle.