Xenia észragyogása

Azt mondta az anyám, hogy maga nekem már nem kell.
- Na de az apukádnak kellett volna még, hiszen az apukád még javában férfi volt.
Én nem tudom, mert én ezekkel a kérdésekkel akkor még nem foglalkoztam.
- Nem volt ebből valamiféle feszültség?
Nem. Azt tudom, hogy anyám azt mondta, amikor meghalt az apuka, hogy tizenhét év az apáddal az egyenlő volt tizenhét év szibériai száműzetéssel. Ez benne legyen.
- Benne van, már van is egy ilyen című fejezet.
Annak idején ezekről a kérdésekről nem beszéltünk.
- De ha így visszatekintünk, akkor miért volt a közös életük tizenhét év szibériai száműzetéssel egyenlő, hiszen az apukád végül is sokat segített anyukádnak, Xenia-nak. (Itt kikapcsoltam a felvételt anyám kérésére.)
- Az anyukád akkor végül is a fizikai hátrányát szellemiekben kompenzálta.
Én nagyon jól emlékszem azokra az összejövetelekre, amelyek a családunkban voltak a házunkban, amikor még állt a ház, utána meg amikor már nem állt a ház, akkor meg abban az úgynevezett ideiglenes kis házikóban, hogy mi nagyon sok kaját készítettünk, amikor vendégeket hívtunk magunkhoz. Akkori orosz, illetve örmény szokások szerint többféle előétel, meg ez, meg az, meg a világon minden féle kaja került az asztalra. És amikor leültünk beszélgetni az asztalhoz és enni, akkor senki nem azt nézte, hogy anyám egy kézben hozza a tálat és a másik kezével nem tud mit csinálni, vagy két kézzel úgy fogja a tálat, ahogy egy suta kézzel megáldott ember tudja csak azt fogni az egészséges mellett, hanem amikor leültünk és ettünk, és beszélgettünk, akkor mindenki az ő észragyogását figyelte. Mert anyámnak egyszerűen ragyogott az esze, hát olyan volt, akár a borotva.
Az én apám igazán csak a saját rokonaival, illetve a házból még két emberrel, tehát három férfi tudott egymással beszélgetni, főleg politizálni. Az egyikük a Sztálint, a másikuk a Churchill-t, a harmadikuk Roosevelt-et képviselte, játszotta. Apámra, azt hiszem, Sztálin jutott, nem emlékszem pontosan, de valamelyest hasonlítottak is egymásra. Ki-ki eljátszotta, hogy ő Sztálin, a másik Churchill, a harmadik meg Roosevelt és beszélték a maguk hülyeségeit.
- Térjünk vissza mégis erre a tizenhét év szibériai száműzetésre. Miért érezte a Xenia annak, amikor én úgy éreztem a te elmesélésedből, hogy az apukád és az anyukád végül is ugye a gyerekek kedvéért, a gyerek-projekt miatt jöttek össze, és az apukád azért segített anyukádnak a bevásárlásnál, minden egyéb fizikai munkát igénylő házimunkában. És Xenia mindezt mégis tizenhét év szibériai száműzetésnek érezte. Miért?
Azért, mert az édesanyám az egy hoch intelligens, olvasott és művelt, és tanult ember volt. Az apám egy paraszt volt, aki igazából csak egy távírász mesterséget tanult ki, de mindaddig, amíg azt ki nem tanulta, egy élelmiszerboltot üzemeltetett. Igazándiból egy tanulatlan, az alkatánál fogva despota ember volt, egy valóságos tirannus, akinek az édesanyámmal szemben kisebbségi érzése volt.
- Ez miben mutatkozott meg?
Gorombáskodásban, durvaságban, nyersességben, az anyám nem tiszteletében, - bár soha nem ütötte meg anyámat, csak ezerkilencszáznegyvenhét januárjában, amikor már a halálos ágyán volt -, akkor édesanyám – ezt én már meséltem az előzőekben…
- Mondd el még egyszer!