- Hogy telt a születésnapod?
- Tegnap az egyetemen köszöntöttek fel, ma meg a másodállásomban a kollégák. Rengeteg ajándékot, főleg virágokat kaptam. Este barátnőkkel voltam egy étteremben. A családdal a hét végén lesz az ünneplés. Ez már túl sok nekem. Nem is gondoltam volna.
- Küldtem neked sms-t meg e-mailt, megkaptad?
- Én nem tudom, hogy miért nem sikerül az e-mail kapcsolat köztünk, sosem kapom meg, amit írsz, de az sms az megjött és a mobilon is sikerült beszélnünk, amikor másodszor hívtál.
- Megpróbáltalak a magam módján, teljes körűen felköszönteni, már amennyire a technika vívmányai ezt lehetővé tették számomra. Jó egészséget neked, édesem, tudod, hogy az a legfontosabb és minden olyasmit kívánok neked, amit te magadnak is kívánnál.
- Spasibo, milaja moja Pannulja (köszönöm, drága Pannuljám, így szokott becézni).
- Személyesen az ajándékomat majd április közepén kapod meg, amikor egy napra beugrasz Budapestre Svájc felé menet. Ezt meg én köszönöm neked.
- Tudod, hogy ha tehetem, akkor olyan körutat választok, amely Budapesten vagy legalább a szomszédos országok városain keresztül visz. Így találkozhattunk már Prágában meg Krakkóban.
- Így van és el sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy bizonyos rendszerességgel látjuk egymást. Míg el nem felejtem, Ljuda, képzeld, megírtam a Jegorsint a blogban. Mikor elmondtad, hogy meghalt, nem bírtam magammal napokig, annyit gondoltam rá, annyire megérintett az egész és olyan hihetetlennek tűnt, hogy már nincs. Örültem, hogy sikerült kis emléket állítanom neki, így róni le előtte tiszteletem, persze a magam módján.
- Jegorsin még ma is élne, ha a harkovi kórházban múlt év karácsonya táján komolyan veszik a baját, amivel oda nagy hirtelen bekerült - mesélte Ljuda szerdán, amikor születésnapja kapcsán hívtam fel skype-on.- Rossz bőrben volt már az utóbbi időben, amikor a folyosón találkoztunk, tartásában meggörnyedve, köszönés nélkül ment el mellettem, ami egyenesen arra mutatott, hogy valami nagy baj lehetett vele.
- Aztán az is felmerült bennem, hogy megírom a te Jegorsinodat, ha van ilyened egyáltalán.Milyen volt a kapcsolatod Jegorsinnal?
- Nálunk tanároknál nem lehetett barátságról beszélni, nem is volt ez szokásos. Jegorsinra meg úgy emlékszem, hogy te hívtad fel rá annak idején, hetvennyolcban a figyelmemet, olyan lelkesen számoltál be az óráiról, magáról Jegorsinról. Barátok azért mi sem lettünk, nem is lehettünk, de ahogy tudtam, figyeltem a pályáját. Ott volt minden matematikai tudományos munka, disszertáció mögött. A neve ugyan nem volt sehol sem olvasható, de mindenki tudta, hogy az adott munka, kutatás, az eredmények közlése nem jöhetett volna létre a háttérben meghúzódó Jegorsin nélkül.
- Milyennek láttad Jegorsint, mint embert?
- Nem nagyon ismertem. Azt nem mondom, hogy megközelíthetetlen lett volna, de mégsem volt az a barátkozós fajta. De ahogy már mondtam, közelebbi kapcsolat nem alakult ki köztünk, tanárok között. A túlnyomó többséggel a magázódás mindmáig megmaradt. Amikor Jegorsint megismertem, akkor még nagyon fiatal gyakorlatvezető tanár voltam, mindössze huszonhat éves. Gondolhatod, hogy egy Jegorsin, aki akkor már a negyvenes évei közelében járhatott és bizonyos hírnevet vívott ki magának a matematikában, az egyetemen, legjobb esetben is atyai jóindulattal, de leginkább közömbösen vagy megközelíthetetlenül viselkedett egy másik tanszék belivel, mint velem.
- Ezen nem változtatott az sem, hogy szó szerint évtizedeket töltöttetek el egy fedél alatt?
- Sajnos nem. Tudod, az egyetemi hierarchia, viszonyok elég kötöttek, formálisak. Természetes, szinte magától értetődő a tisztelet a fiatalabb részéről az idősebb kolléga felé, nem volt ez másképp a mi esetünkben sem Jegorsinnal.
- A tanár úr az utolsó pillanatig dolgozott?
- Istenem, az ukrán nyugdíj mellett nem tehetett mást. Az ukrán nyugdíj pontosan az éhenhaláshoz elegendő, többre, mint alapvető életkörülmények, sajnos a legjobb indulattal sem futja belőle. A nyugdíj mellett kötelező dolgoznod, ameddig csak tudsz, különben lehúzhatod a rolót, ha nincs külső, rokoni segítség. Márpedig Jegorsin segítette a fiát, annak családját és nem fordítva, nem csoda, hogy minden egyes hrivnyára szüksége volt. Így aztán bármennyire is rossz állapotban volt, szerintem már a látásával is baja lehetett, mert szinte a folyosó falához tapadva közlekedett, görnyedten, lehajtott fejjel, alig véve tudomást a környező világról, a legutolsó pillanatig bejárt az egyetemre tanítani, konzultálni. A többit már tudod.
2012. február 25., szombat
2012. február 19., vasárnap
Zsuzsák napján
Zsuzsák napján valaki levágta a hajamat. Ez a valaki egy ő volt és hímnemű. Arra hivatkozott. hogy talán nem volt időm megismerni és rájönni arra, mennyi mindenféléhez ért. Tapétázott, szalagparkettát, PVC-padlót rakott le az elmúlt években, fúrt, faragott, barkácsolt és számtalanszor ezermesterkedett. Jól kezelte a szerszámokat: fúrót, csavarhúzót, szikét, miért nem bízom rá a fejemet? Érvelése győzött meg és az a túlfűtött hév, amellyel beszélt, s nem abbéli meggyőződésem, hogy talán igazi fordrásznak kellene lenni, hogy az ember ollót vegyen a kezébe és hajat, mely találkozásból a haj húzza majd a rövidebbet. A Zsuzsák napján, miután két Zsuzsát sms-ben köszöntöttem föl, a harmadikat emailben értem el igencsak a távolban, újabb kettőnek anyámon keresztül gratuláltam, még négy úszott fel emlékezetemben a gimnáziumi, egyetemi, előző munkahelyi időkből, arra gondoltam, hogy közülük egyikük sem volt rossz, hamis, antipatikus, vagy egyáltalán kellemetlen lett volna rájuk gondolnom, mindegyiket kedveltem, leginkább szerettem, mindeközben a hajam elől, hátul, mindkét oldalt jelentősen rövidült. Hol azt hallottam, hogy most itt hosszabb még, meg ott hosszabb, rémképeimben kopaszodó magamat láttam viszont egyre, a végén teljesen lefogyott hajjal. Ő közben arányérzékére hivatkozva tett szemrehányást nekem, miért is nem bízom meg benne.
- Hát még mindig nem vagy képes hinni az ügyességemben???
És láss csodát. Zsuzsák napján, mikor az estéhez értünk, lezuhanyozva, hajat mosva és megszárítkozva, meglepetten és csodálkozással vegyes kétellyel néztem a tükörben szembe magammal és állapítottam meg, hogy a frizurámat talán egy profi fodrász sem csinálhatta volna meg jobban. Tibornak igaza volt. Én meg nagyon elszégyelltem magam.
- Hát még mindig nem vagy képes hinni az ügyességemben???
És láss csodát. Zsuzsák napján, mikor az estéhez értünk, lezuhanyozva, hajat mosva és megszárítkozva, meglepetten és csodálkozással vegyes kétellyel néztem a tükörben szembe magammal és állapítottam meg, hogy a frizurámat talán egy profi fodrász sem csinálhatta volna meg jobban. Tibornak igaza volt. Én meg nagyon elszégyelltem magam.
2012. február 18., szombat
Jegorsin
- Még van egy rossz hírem - mondja Ljuda a hét elején skype-on, - nem tudom emlékszel-e a Jegorsinra, meghalt. - Inszult (agyvérzés) végzett vele, hetvenvalahá...
Nem fejezhette be a mondatot, mert azt kiabáltam bele a skype-ba, a világba, hogy
- Neeeem, az nem lehet!!!!!
Más nemigen jött ki belőlem elsőre, ahogy egy-két nappal később sem, mint a szomorú tény még szomorúbb és tehetetlen elutasítása. Jöttem-mentem, elfoglalt a világ, elfoglaltam magam, de ott munkálkodott bennem a tragikus hír, hogy Jegorsin végérvényesen meghalt. Azt nem tudnám megmondani, hogy más egyetemi tanárom elmenetele is ennyire megviselt volna-e, ha időben tudomást szerzek róla, mint a Jegorsiné. Talán már alig emlékeznék rájuk, igaz, a nevük ismerősen csengene, azonban nem pendítene meg mélyebb húrokat. Jegorsin más volt. Kitűnt a többi tanár közül. Az egyinéségével elsősorban, a matek tudásával, melyet oly könnyedén adott át nekünk, diákoknak, hogy a nemértésben, a lemaradásban egyedül csak magunkat hibáztathattuk. És nem mulasztott el egyetlen auditóriumi, katedrai alkalmat sem, hogy a matematika magasságos tudományába valahogy ne csempészte volna bele az irodalmat, az építészetet vagy éppenséggel a zenét. A tanártársai - úgy gondolom - nem nagyon szerethették, talán mert irigyelték egyéni stílusa, rettenthetetlen vehemenciája miatt, mert nem adott a véleményükre, esetleges gáncsoskodásaikra, eltökélten haladt a maga szabta, megkérdőjelezhetetlen tudása által kitaposott úton. Velük pokróc módjára viselkedhetett egyfajta védekezésül rosszallásuk ellen. Mi, diákok meg imádtuk Jegorsint. Erre emlékszem legalábbis. Ezzel valószínűleg nem egészen így lehetett a bukdácsoló, vagy kibukott diák, de a külföldi diákok, az ukránok, oroszok jó része elismerte, mélyen tisztelte, elfogadta Jegorsint. Jól vette a stílusát, tisztelte tudását és kiváncsisággal várta következő óráját. Kiváltságot jelentett a három tanulócsoportból az egyes számúnak, hogy ő volt a vezető tanáruk, amolyan osztályfőnök féle. Biztosan megvolt ezeknek az óráknak is a tematikája, amit Jegorsin úgy tartott be, ahogy akart, erről csak ő meg a csoportja tudhatott. Ezt onnan érzékeltem, hogy - amikor valamilyen úton-módon tudomást szerzett a komolyzene iránti érdeklődésemről - spontán hívott meg csoportos órájára, tartsak egy kis előadást diákjainak, évfolyamtársaimnak Gershwinről, akiről azidőtájt olvastam és akit elég sokszor hallgattam, így közülük némelyek is a kollégiumban, ahol együtt laktunk. Az óra sok zenével - Kék rapszódia, Egy amerikai Párizsban, G-dúr zongoraverseny, Porgy és Bess részletek, dalaiból kis ízelítők -, rövid ismertetőkkel, történetekkel jól sikerülhetett, mert azután rendszeresen felismert, megállított az egyetemen a folyosón, hogy elmeséljen valamilyen történetet. Furcsa volt számomra ez a nem is igazán közelség, csupán közelebbség Jegorsinhoz, egy olyan tanárhoz, aki renitens elvei, tanítási módszerei, nyugatias látásmódja, világpolgári beállítottsága révén magasan kitűnt pálya- és tanártársai közül a Harkovi Mérnök-közgazdász Egyetemen a hetvenes évek közepe-vége táján. Az még inkább elképesztett, hogy a matek záróvizsgámon egy pillanatra sem volt kiváncsi megoldásaimra, szó nélkül söpörte félre lapjaimat és mutatta meg büszkén legfrisebb szerzeményét, egy nagy méretű, vastag albumot az örmény építészetről. Hogy miért pont az örményt, meg nem mondom, talán tudott származásomról és búcsúzóul tőlem mellékesen a matek apropóján ezzel akarta szimpátiáját, egyfajta visszafogott barátságát felém kimutatni. Nem lett belőle sem mélyebb barátság, sem évtizedekre szóló levelezés. Még az egyetemi maradék, immáron Jegorsin nélkül telő éveim alatt Ljuda barátnőm elvitt az egyik hétvégén családjával együtt egy Harkovhoz közel eső tóhoz kirándulni. Jókat beszélgettünk, fürödtünk, ettünk, szórakoztunk, húztuk egymást, sokat nevettünk. A tóban az egyik tempó közben felbukva véletlenül Jegorsinba ütköztem, aki maga is ott fürdőzött talán az egyik gyerekével. Semmit sem tudtam róla, hogy van-e felesége, együtt élnek-e, van-e gyermeke, kiféle-miféle, hamarabb tudtam, érzékeltem széles látókörét, amely messze átnyúlt az akkori Szovjetúnió keretein, határain. Ott a tóban ő magyarázta, hogyan rúgjam fel magam a víz felszínére háttal, mert meg fog tartani a víz, ne féljek, nem fogok elsüllyedni.
Mindössze ennyi az emlékem Jegorsinról. Nincsenek leveleim, nem őrzöm hangját, arca, alakja mégis előttem lebeg, s most bennem a fájdalom, hogy már fizikailag nincs, ahova képzeletben nyúlnék, őt ezentúl már nem találnám, csupán magamban, mindazzal a kevéske emlékkel, amit őrzök róla.
- Drága tanár úr, Jegorsin Alekszandr Alekszandrovics, ahogy akkoriban hívtuk, Szan Szanovics! Akár elhiszi, akár nem, a magam számára is meglepően, elképesztően hiányzik! Úgy fáj!
Nem fejezhette be a mondatot, mert azt kiabáltam bele a skype-ba, a világba, hogy
- Neeeem, az nem lehet!!!!!
Más nemigen jött ki belőlem elsőre, ahogy egy-két nappal később sem, mint a szomorú tény még szomorúbb és tehetetlen elutasítása. Jöttem-mentem, elfoglalt a világ, elfoglaltam magam, de ott munkálkodott bennem a tragikus hír, hogy Jegorsin végérvényesen meghalt. Azt nem tudnám megmondani, hogy más egyetemi tanárom elmenetele is ennyire megviselt volna-e, ha időben tudomást szerzek róla, mint a Jegorsiné. Talán már alig emlékeznék rájuk, igaz, a nevük ismerősen csengene, azonban nem pendítene meg mélyebb húrokat. Jegorsin más volt. Kitűnt a többi tanár közül. Az egyinéségével elsősorban, a matek tudásával, melyet oly könnyedén adott át nekünk, diákoknak, hogy a nemértésben, a lemaradásban egyedül csak magunkat hibáztathattuk. És nem mulasztott el egyetlen auditóriumi, katedrai alkalmat sem, hogy a matematika magasságos tudományába valahogy ne csempészte volna bele az irodalmat, az építészetet vagy éppenséggel a zenét. A tanártársai - úgy gondolom - nem nagyon szerethették, talán mert irigyelték egyéni stílusa, rettenthetetlen vehemenciája miatt, mert nem adott a véleményükre, esetleges gáncsoskodásaikra, eltökélten haladt a maga szabta, megkérdőjelezhetetlen tudása által kitaposott úton. Velük pokróc módjára viselkedhetett egyfajta védekezésül rosszallásuk ellen. Mi, diákok meg imádtuk Jegorsint. Erre emlékszem legalábbis. Ezzel valószínűleg nem egészen így lehetett a bukdácsoló, vagy kibukott diák, de a külföldi diákok, az ukránok, oroszok jó része elismerte, mélyen tisztelte, elfogadta Jegorsint. Jól vette a stílusát, tisztelte tudását és kiváncsisággal várta következő óráját. Kiváltságot jelentett a három tanulócsoportból az egyes számúnak, hogy ő volt a vezető tanáruk, amolyan osztályfőnök féle. Biztosan megvolt ezeknek az óráknak is a tematikája, amit Jegorsin úgy tartott be, ahogy akart, erről csak ő meg a csoportja tudhatott. Ezt onnan érzékeltem, hogy - amikor valamilyen úton-módon tudomást szerzett a komolyzene iránti érdeklődésemről - spontán hívott meg csoportos órájára, tartsak egy kis előadást diákjainak, évfolyamtársaimnak Gershwinről, akiről azidőtájt olvastam és akit elég sokszor hallgattam, így közülük némelyek is a kollégiumban, ahol együtt laktunk. Az óra sok zenével - Kék rapszódia, Egy amerikai Párizsban, G-dúr zongoraverseny, Porgy és Bess részletek, dalaiból kis ízelítők -, rövid ismertetőkkel, történetekkel jól sikerülhetett, mert azután rendszeresen felismert, megállított az egyetemen a folyosón, hogy elmeséljen valamilyen történetet. Furcsa volt számomra ez a nem is igazán közelség, csupán közelebbség Jegorsinhoz, egy olyan tanárhoz, aki renitens elvei, tanítási módszerei, nyugatias látásmódja, világpolgári beállítottsága révén magasan kitűnt pálya- és tanártársai közül a Harkovi Mérnök-közgazdász Egyetemen a hetvenes évek közepe-vége táján. Az még inkább elképesztett, hogy a matek záróvizsgámon egy pillanatra sem volt kiváncsi megoldásaimra, szó nélkül söpörte félre lapjaimat és mutatta meg büszkén legfrisebb szerzeményét, egy nagy méretű, vastag albumot az örmény építészetről. Hogy miért pont az örményt, meg nem mondom, talán tudott származásomról és búcsúzóul tőlem mellékesen a matek apropóján ezzel akarta szimpátiáját, egyfajta visszafogott barátságát felém kimutatni. Nem lett belőle sem mélyebb barátság, sem évtizedekre szóló levelezés. Még az egyetemi maradék, immáron Jegorsin nélkül telő éveim alatt Ljuda barátnőm elvitt az egyik hétvégén családjával együtt egy Harkovhoz közel eső tóhoz kirándulni. Jókat beszélgettünk, fürödtünk, ettünk, szórakoztunk, húztuk egymást, sokat nevettünk. A tóban az egyik tempó közben felbukva véletlenül Jegorsinba ütköztem, aki maga is ott fürdőzött talán az egyik gyerekével. Semmit sem tudtam róla, hogy van-e felesége, együtt élnek-e, van-e gyermeke, kiféle-miféle, hamarabb tudtam, érzékeltem széles látókörét, amely messze átnyúlt az akkori Szovjetúnió keretein, határain. Ott a tóban ő magyarázta, hogyan rúgjam fel magam a víz felszínére háttal, mert meg fog tartani a víz, ne féljek, nem fogok elsüllyedni.
Mindössze ennyi az emlékem Jegorsinról. Nincsenek leveleim, nem őrzöm hangját, arca, alakja mégis előttem lebeg, s most bennem a fájdalom, hogy már fizikailag nincs, ahova képzeletben nyúlnék, őt ezentúl már nem találnám, csupán magamban, mindazzal a kevéske emlékkel, amit őrzök róla.
- Drága tanár úr, Jegorsin Alekszandr Alekszandrovics, ahogy akkoriban hívtuk, Szan Szanovics! Akár elhiszi, akár nem, a magam számára is meglepően, elképesztően hiányzik! Úgy fáj!
2012. február 14., kedd
Valentin
Azt mondják, hogy ma van a szeretet, szerelem napja. Illene ezt valamilyen formában kimutatni. Ritkán mondjuk azt, hogy szeretlek. Arra fogjuk, hogy úgyis tudja az illető, minek az érzést szavakba önteni. Pedig itt van a maholnap nyolcvanhat éves Pat barátnőm, aki felkerült a heti egyszer hívottak listájára. Néha-néha rosszul van, vagy egy rosszat lép, elesik, aggódom érte. Nem mintha a rendszeres telefonjaimmal megtudnám őt óvni valami nagyobb bajtól, mégis felhívom, és a végén azzal búcsúzom, hogy
- I love you, Pat, take care.
És a válasza rendre ugyanaz:
- Love you too, doll.
Amikor szemtől szemben látom, hosszú beszélgetéseink ugyanezekkel a szavakkal záródnak. Valahogy szükségét érzem érzelmeim kimondásának, torzó volna találkozásunk, telefonálásunk nélküle.
A szeretetről szólt a múlt szombati részvételem Susynál egy valamikori munkahelyről eredeztethető baráti körben. Nem hagytam ki eddig talán egyet sem a találkozóink közül, rendezze bármelyikünk is saját magánál. Néha túl sokan vagyunk, olykor meg kevesen, ki-ki maga dönti el, kit hív meg. Susynál szinte mindenkit láthattam, aki számít a régi kedves munkahelyről. Nem volt, kivel ne beszéltem volna legalább egy-két szót, ekképp gazdagodva aurájával, életéből felszínre hozott rövid híreivel. Működött a paplan-effektus, amely szerint szívemnek sok kedves embere egy képzeletbeli dunyha által beborított térben beszélgetett egymással. Mégpedig úgy, hogy az idő észrevétlenül folyt el az isteni vacsora mellett - a Susy ismételten túlszárnyalta elképzeléseinket -, majd az azt követő beszélgetés alatt. Aki nem volt ott, az sajnálhatja csak igazán, hogy nem élhette át a házigazdák maradéktalan, lankadatlan törődését, odafigyelését vendégeire. Mindenki méltán érezhette, hogy saját, külön bejáratú szeretet-csomagot kapott Susytól és Andristól. Aki már átfőzött és előkészült két napot egy ilyen nagyszabású baráti összejövetelre, az tudhatja csak igazán, hogy vendéglátáskor a legapróbb részletekre való odafigyelés mennyire nem egyszerű.
Éppen Valentin-napon, a szeretet, a szerelem hivatalos, ünnepévé avanzsált napján van Kingi barátnőm születésnapja. Ő talán még nem számolja az éveket annyira komolyan, talán észre veszi az idő múlását, hogy már megint február van és megint tizennegyedike. Talán kiszakította magát a megszokott mindennapokból és valamilyen különleges programra vállalkozott csöppnyi Berti lányával, ami emlékezetessé tette a napot.
Kingi! Innen kívánok neked jó egészséget, sok boldogságot, türelmet a most munkásabbnak tűnő nappalokhoz. Őrízd meg magad olyannak, amilyennek valamikor megismertelek: egy vibráló jelenségnek, egy temperamentumos embernek, egy villámgyors felfogású, örökké slágfertig valakinek, egy szív és léleknek, akin - bátran állíthatom -, hogy valamikor egy cég nyugodott, de legalábbis meghatározó, központi szerepet játszott benne. Nem maradt más hátra, mint hogy csöndesen megkérdezzem:
- Kingi, mikor megyünk a váci Margarétába kávét inni, vagy a Csokizóba egy banános-csokis fondüt enni, vagy nézünk meg együtt egy Sajdik Kiállítást a Váci Galériában? Vagy ha nem Sajdik, akkor legyen valaki más, veled édes mindegy. Vagy mikor megyünk Gödre halat enni? Mikor találkozunk végre?
- I love you, Pat, take care.
És a válasza rendre ugyanaz:
- Love you too, doll.
Amikor szemtől szemben látom, hosszú beszélgetéseink ugyanezekkel a szavakkal záródnak. Valahogy szükségét érzem érzelmeim kimondásának, torzó volna találkozásunk, telefonálásunk nélküle.
A szeretetről szólt a múlt szombati részvételem Susynál egy valamikori munkahelyről eredeztethető baráti körben. Nem hagytam ki eddig talán egyet sem a találkozóink közül, rendezze bármelyikünk is saját magánál. Néha túl sokan vagyunk, olykor meg kevesen, ki-ki maga dönti el, kit hív meg. Susynál szinte mindenkit láthattam, aki számít a régi kedves munkahelyről. Nem volt, kivel ne beszéltem volna legalább egy-két szót, ekképp gazdagodva aurájával, életéből felszínre hozott rövid híreivel. Működött a paplan-effektus, amely szerint szívemnek sok kedves embere egy képzeletbeli dunyha által beborított térben beszélgetett egymással. Mégpedig úgy, hogy az idő észrevétlenül folyt el az isteni vacsora mellett - a Susy ismételten túlszárnyalta elképzeléseinket -, majd az azt követő beszélgetés alatt. Aki nem volt ott, az sajnálhatja csak igazán, hogy nem élhette át a házigazdák maradéktalan, lankadatlan törődését, odafigyelését vendégeire. Mindenki méltán érezhette, hogy saját, külön bejáratú szeretet-csomagot kapott Susytól és Andristól. Aki már átfőzött és előkészült két napot egy ilyen nagyszabású baráti összejövetelre, az tudhatja csak igazán, hogy vendéglátáskor a legapróbb részletekre való odafigyelés mennyire nem egyszerű.
Éppen Valentin-napon, a szeretet, a szerelem hivatalos, ünnepévé avanzsált napján van Kingi barátnőm születésnapja. Ő talán még nem számolja az éveket annyira komolyan, talán észre veszi az idő múlását, hogy már megint február van és megint tizennegyedike. Talán kiszakította magát a megszokott mindennapokból és valamilyen különleges programra vállalkozott csöppnyi Berti lányával, ami emlékezetessé tette a napot.
Kingi! Innen kívánok neked jó egészséget, sok boldogságot, türelmet a most munkásabbnak tűnő nappalokhoz. Őrízd meg magad olyannak, amilyennek valamikor megismertelek: egy vibráló jelenségnek, egy temperamentumos embernek, egy villámgyors felfogású, örökké slágfertig valakinek, egy szív és léleknek, akin - bátran állíthatom -, hogy valamikor egy cég nyugodott, de legalábbis meghatározó, központi szerepet játszott benne. Nem maradt más hátra, mint hogy csöndesen megkérdezzem:
- Kingi, mikor megyünk a váci Margarétába kávét inni, vagy a Csokizóba egy banános-csokis fondüt enni, vagy nézünk meg együtt egy Sajdik Kiállítást a Váci Galériában? Vagy ha nem Sajdik, akkor legyen valaki más, veled édes mindegy. Vagy mikor megyünk Gödre halat enni? Mikor találkozunk végre?
2012. február 8., szerda
Pizza Dávidnak
Nem volna igaz, hogy csak most vettem volna észre, mennyire rohan az idő. Azonban mostanra került ez a rohanás olyan stádiumba, amikor az egyik nap úgy rakódik a másikra, hogy az előzőt szinte nyomtalanul tűnteti el. Nehézségbe ütközik visszahámozni, mi is történt mondjuk kedden már két nappal később. Február 7-én is hasonló gondolatok munkálkodhattak bennem, amikor benyitottam a békésen alvó középsőm szobájába és egy hirtelen ötlettől vezérelve azt mondtam Dávidnak:
- Pizza lesz ma és nem paprikás krumpli. Pizzát sütök, tudom, mennyire szereted. Egyébként legyen szép napod, sok egészséget, boldogságot szülinapodra.
Az álmából óvatlanul és direkt kirángatott Dávid boldogsággal vegyes meglepetéssel mormogta:
- Tényleg? Pizza? Az jó.
A tegnapi napot Dávid születésnapja és vele a pizza emelte ki a napok rohanó és többnyire szürke folyamából. Szűk két napon belül másodszor sütöttem meg Dávid kedvencét, ez a második - ha lehetséges - jobban sikerült. A rég elfeledett recept született újra és a receptre is, mint annyi másra érvényes a gyakorlat teszi a jó pizzát. Nem is tudom, miért nem csináltam éveken keresztül. Talán mert tudtam, hogy gyerekeim hétről hétre péntekenként baráti társaságban házhoz rendelt pizzát fogyasztanak. Nem volt hát semmi motivációm rá, hogy készítsem, mi meg a Tiborral - úgy tűnik - könnyedén , észrevétlenül és csendben mondtunk le róla. Amiért ehelyütt mégis elmeséltem a saját készítésű pizzámat, arra a puszta öröm szolgáltatta az okot, hogy vasárnap a NAGY családi ebéd, kedden pedig a szűk családi vacsora egyértelműen a pizzámnak köszönheti sikerességét, tűnékeny emlékezetességét. Tudom, mindez kevés lehet ez az örökkévalóságnak, néhány hónap múlva talán senki sem emlékszik rá. Nekem magamnak viszont jó érzés, Dávidnak elfogyasztott ajándék, személyre szóló odafigyelés. Méltón emelhető ki az időfolyamból, a könyörtelenül rohanó egymásra rakodó szürke napokból.
- Pizza lesz ma és nem paprikás krumpli. Pizzát sütök, tudom, mennyire szereted. Egyébként legyen szép napod, sok egészséget, boldogságot szülinapodra.
Az álmából óvatlanul és direkt kirángatott Dávid boldogsággal vegyes meglepetéssel mormogta:
- Tényleg? Pizza? Az jó.
A tegnapi napot Dávid születésnapja és vele a pizza emelte ki a napok rohanó és többnyire szürke folyamából. Szűk két napon belül másodszor sütöttem meg Dávid kedvencét, ez a második - ha lehetséges - jobban sikerült. A rég elfeledett recept született újra és a receptre is, mint annyi másra érvényes a gyakorlat teszi a jó pizzát. Nem is tudom, miért nem csináltam éveken keresztül. Talán mert tudtam, hogy gyerekeim hétről hétre péntekenként baráti társaságban házhoz rendelt pizzát fogyasztanak. Nem volt hát semmi motivációm rá, hogy készítsem, mi meg a Tiborral - úgy tűnik - könnyedén , észrevétlenül és csendben mondtunk le róla. Amiért ehelyütt mégis elmeséltem a saját készítésű pizzámat, arra a puszta öröm szolgáltatta az okot, hogy vasárnap a NAGY családi ebéd, kedden pedig a szűk családi vacsora egyértelműen a pizzámnak köszönheti sikerességét, tűnékeny emlékezetességét. Tudom, mindez kevés lehet ez az örökkévalóságnak, néhány hónap múlva talán senki sem emlékszik rá. Nekem magamnak viszont jó érzés, Dávidnak elfogyasztott ajándék, személyre szóló odafigyelés. Méltón emelhető ki az időfolyamból, a könyörtelenül rohanó egymásra rakodó szürke napokból.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)