"Anyám tegnap töltötte volna be a száztizenkettedik életévét, ha negyvenöt éve nem hal meg", meséli anyám, akivel ma egymás mellett ültünk az autójában, mikor Tahiba kifelé menet nem is mentünk, hanem úsztunk, locspocsoltunk ebben a fránya időben. Éltem meg már jobb időt is a telek felkeresésére, de ez most az ígéret betartásának, a jó előre eltervezett program véghezvételének volt az ideje. A kis Opel nyári kerekeinek télire való lecserélésére került sor - lehet, hogy a napi átlagos hőmérsékletet tekintve akár a megfelelő időnél valamivel korábban -, amelyhez a kocsit, a Tahiban lévő téli kerekkel és életem jelenlegi párjával, Tiborral kellett egy kalap alá hozni. Tiborból az ember ki sem nézné, mégis rengeteg mindenhez ért, amelyről egyáltalán nincsen semmiféle papírja és mégis mindent olyan hozzáértéssel, odafigyeléssel, a részletek figyelembe vételével végez el, mintha legalábbis felsőfokú végzettséget szerzett volna az adott témakörből. Mindezek közé tartozik, hogy a kerekeket is szakszerűen föl-le tudja cserélni, ha az idő tartósan fordul valamilyen irányba - jelen esetben - téliesebbre. És ha az ember az ügyet a Tiborra bízza, akkor az ember abban méltán biztos lehet, hogy időt, energiát, mások idegeit sem kímélve elvégzi a feladatot jól, mi több, kitűnően.
"Hatvanhét éves volt, amikor meghalt, és számunkra teljességgel váratlanul", folytatja anyám, "ez a kor már annak idején is fiatalnak számított. Pedig mikor kilépett a lakásunk ajtaján, akkor világosan megmondta, hogy ő már nem jön ide többé vissza. Nem tudom, honnan vette, talán előre megérezte, de ezt olyan határozottsággal jelentette ki, amivel nem lehetett vitatkozni, csak mélységesen elszomorodni. Összeszorult a torkom, elfátyolosodott a szemem és csak banális vigasztaló szavak jöhettek ki a számon."
"Olvastam egy hosszabb tanulmányt, hogy a mai kor embere átlagosan százhúsz-száznegyven évig is élhetne. Te el tudnád képzelni a közöttünk élő Xenia-t száztizenkét évesen?" - kérdezem.
" Nem, azért ennyinek nem, de simán élhetett volna még legalább húsz évet. A prímer betegsége, állapota, hogy a bal felére teljesen le volt bénulva, még nem akadályozhatta meg, hogy eléljen nyolcvanon túl is viszonylagos egészségben."
"Mikor meghallottad, hogy meghalt, nagyon sírtál?"
"Sanyi fiam akkor kilenc hetes volt és javában szoptattam. Sírnom, bánkódnom, fájdalmam kiadnom nem nagyon volt szabad, tartanom kellett magam. Ennek ellenére anyám halála után nem sokkal elapadt a tejem."
"Akkor a fájdalom java benned rekedhetett, nem tudtad magad igazán kitombolni, pedig mi nők általában így adjuk ki magunkból kolosszális fájdalmunkat."
"Igen, és Xenia azóta is minden nap bennem van és nagyon hiányzik.", mondja anyám, miközben az elemekkel küzdve szép lassan kiérünk Tahiba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése