Ha most el kellene mondanom pontosan, mit is ettem tegnap az Autóklubos barátnői körben Anikónál, bizony bajban lennék. Pedig meg kell tudni örökíteni az arra érdemes pillanatot, nehogy mindörökre feledésbe merüljön. Most kivételesen Anikó szervezte meg a találkozót, amely úgy nagy általánosságban negyedévente ismétlődik. Arra nem gondoltam, milyen jó, hogy nem nekem kell a lányok összetelefonálásával, időpont egyeztetésekkel, helyszín kitalálásával bíbelődnöm, bajlódnom, mert szívesen teszem, tettem a múltban bármikor. De most Anikó jelentkezett és felajánlotta, hogy nála jöjjünk össze. Gondolhattam volna már, hogy itt most valami előre eltervezett elhatározásról, eltökélt szándékról, benne alaposan megkoreografált menüről lehet szó. De nem gondoltam, álmomban sem gondoltam, hogy mindaz kerekedik ki az egészből, amiben tegnap részünk volt. Meghitten beszélgettünk, hogy bevárjuk egymást az ebédidő és vacsora közé csúsztatott étkezéssel. A mélyzöld terítőn szinte világítottak az egyszerű fehér tányérok, mellettük piros szalvéták és bornak, víznek szánt poharak. Cukkini krémleves pirított kenyérkockákkal. A leves valóban krém szerűen volt folyós és valami olyan megfoghatatlan ízkombinációval birizgálta ízlelő bimbóinkat, hogy tekintet nélkül a további fogásokra, mindannyian már-már kötelezően repetáztunk. A beszélgetéseinkből kiderült, hogy a ház ura már nem egyszer járt Indiában és egyéb keleti országokban. Indiába Anikó is szeretne eljutni életében legalább egyszer, vonzza a táj, életforma, filozófia, kultúra. Nem csoda, hogy másodikként a Tandori csirke következett, melyet kizárólag Tandori Dezső nevének köszönhetek, hogy megjegyeztem. Ez egy indiai sült csirke, melyet indiai fűszerek tesznek zamatossá meg mély vörössé. Garnírungként kukoricás, mazsolás rizs szerepelt az étlapon. De ami még az előbbieken is túl tesz, vagy legalábbis kiemel, a második fogásban mintegy különleges alfogást eredményezve, az az indiai kenyér volt, mely a grúz lavas-nak az indiai verziója sima, illetve fokhagymás ízesítéssel és mindehhez egy kókuszos öntet, mely a kenyér és a csirke mártogatásához szolgált. Ehettünk tehát kenyeret önmagában mártogatva, csirkét, kenyeret mártogatva, vagy csirkét a vegyes rizzsel, de mindezt akár együtt is, tekintet nélkül arra, hogy mit mivel illik társítani, mindent együtt és egymással. A különleges ételek már önmagukban külön ízvílágot képviseltek, azonban így együtt újabb és újabb meglepetésekkel szolgáltak. Nem éreztem nehéznek az ételt: húsnak, rizsnek, kenyérnek, mártásnak inkább egyedülálló kombinációját, korlátot az előzetesen már a levessel szűkített befogadó kapacitásom jelentette. Mindezt koronázta meg Anikó saját készítésű Zacher tortája. Próbáltam felidézni az eredeti Zacher torta ízét, csokis, főleg csokis, abban maradtam magammal, hogy hagyom magam elvarázsolni. A mély barna színű tésztában a baracklekvár és a csoki krém borítás tejszínhabbal olyan finom volt, hogy csak azt bántam, miért nem ezzel kezdtük, akkor nem jelentett volna problémát a vastagon vágott szelet elfogyasztása. Így a több fogásos lakoma, mert valóban az volt, lakoma, fennséges lakoma végén meggyűlt a bajom a legutolsó falatokkal.
Az ember persze nem lezavarja az ételeket, hanem beszélget közben, fennhangon, és nem illik bár, de teli szájjal dicsér, ámuldozik, valahogy nem tér magához. Nem volt nekem ez furcsa, nem is lehetett az, hiszen egy barátom révén feleségének vietnámi konyhájának ízei felett volt szerencsém a múltban többször is elámulni, elragadtatással megnyilvánulni.
Ittunk még Taschler féle fehér bort, amelynek fajtáját azonmód elfelejtettem, ahogy sajnos nevét sem tudom annak a turmixos italnak - és ebben egyik ital sem lehet ludas -, amelyben mangó és a rózsa koncentrátum játszotta a főszerepet.
Anikónak Zacher torta ide, cukkini krémleves oda, sikerült egy parányi Indiát a Pozsonyi úton a legfelsőbb emeletre varázsolni, kilátással a Dunára és a Margitszigetre.
Hálásan köszönöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése