Alexandrov

Tegnap visszarepültem az időben. Ehhez nem kellett mást tennem, mint odasántikálnom a Papp László Budapest Sportarénához, be kellett mennem, el kellett foglalnom a helyem a hatalmas Aréna leghátsó sorában, szememet-fülemet tágra nyitva oda kellett figyelnem az előadásra és hagynom kellett hatni magamra zenét, látványt, egyáltalán mindent. Mégha legtávolabb is ültem a színpadtól, mégha az olykor túlzónak tűnő hangosítás valamelyest torzította az összhangzást, a hatás így is lenyűgöző volt. A kórus harminckilenc fővel képviseltette magát, a zenekarban huszonöt zenészt láttam, a táncosokat viszont képtelen voltam összeszámlálni, annyian és annyi féle szerepkörben, kosztümben léptek fel. Az Alexandrov Együttes az első pillanattól kezdve magasra tette fel a mércét. Kevéssé ismert, közismert népdalok, műdalok, operarészletek, külföldi - jelen esetben magyar - melódiák követték egymást a legkülönfélébb táncszámokkal fűszerezve. Az együttes szólistái önmagukban is mesterei a szakmájuknak, nem beszélve a Szovjetunió legnevesebb énekeseként felkonferált Joszif Kobzonról, akinek külön műsorrész jutott az egész programban. Felmerült bennem a hatvanas években nálunk oly népszerű fiatal Joszif Kobzon képe, amint orosz dalokat énekel, magyar slágereket ad elő szerethető akcentusával a magyar tévében, s akit annak idején és mind a mai napig Koós János barátjaként tartunk számon. Hány éves is lehet, hetven talán, hangja mint régen. Láttam őt a hetvenes években az egyetemi tanulmányaim alatt Harkovban az orosz központi csatornán is, amikor önállóan vagy éppenséggel az Alexandrov Együttessel szerepelt együtt. Visszarepítettek időben a dalok: az Eeej uhnem, a Katyusa, a Kalinka, a Podmoskovskije vechera, a Smugljanka és mind a többi. Elvarázsolt a férfikórus egységes, erőteljesen öblös hangzása, ahogy zenekari kísérettel vagy anélkül, a capella énekeltek vagy éppenséggel egy-egy szólistának felelgettek. És a táncosok! Az valami mesés volt, amilyen játszi könnyedséggel hajtották végre a legbonyolultabbnak tűnő figurákat is. Nyílt színi tapsot kaptak mindazok a táncosok, akik társaiktól körbevéve vezették elő boszorkányos mutatványaikat, mintegy fittyet hányva az átlagember fizikai korlátainak. Vártam azt a mutatványt, amikor a táncos a többiek előtt magasra ugorva szélesen terpeszt, majd vissza és újra föl, terpeszt, le. Arra is vártam, amikor a földön a tengelyén majdnem vízszintesen körbepörögve járja be a táncos a színpadot. Egyaránt lenyűgőzött, ahogy váltott lábbal guggolva ugráltak körbe-körbe. Az előadott számok között válogatva mindenkinek csak ajánlani tudom Monti Csárdását balalajkán előadva zenekari kísérettel. Érdekes színfoltja volt az estnek Szirtes Edina Mókus, amint Bartók átiratát szólóban, majd másodikként saját számát az Alexandrov Együttes zenészeivel közösen adta elő. Azt hittem, hogy ennél már nincs tovább, ám az emelkedett, forró hangulaton a Kalinka persze képes volt még tovább csavarni.
Olyan jó volt ott ülni a hatalmas UFO-formájú buborékban a legutolsó sorban, nézni, látni, hallgatni, örülni és visszaemlékezni fiatalságomra, a Harkovban eltöltött időre, Ljuda barátnőmre, fürödni az orosz lélek nyíltságában, barátságosságában, odaadásában. Anyámra is gondoltam közben, aki mikor az Alexandrovra hívtam, azt mondta, hogy
- Édes lányom - így mondta, ezzel a rá oly jellemző elnyújtott hangsúllyal -, éééédes láááányom, hát én  mindezt ismerem már, láttam, hallottam őket nem is egyszer, és azt akarod, hogy az egész estet végigbőgjem?
Nem jött el és aki a műsor felét átbőgte, én voltam.