tag:blogger.com,1999:blog-65090113727819652142024-03-05T06:07:12.080+01:00AraratSzegő Annahttp://www.blogger.com/profile/05858902635283999812noreply@blogger.comBlogger1218125tag:blogger.com,1999:blog-6509011372781965214.post-59399686989962441762021-10-11T08:53:00.005+02:002021-10-11T08:53:58.714+02:00Ha anyám tudná<p>Ha anyám tudná, talán forogna a sírjában, hogy mintegy tíz évvel a beszélgetéseinket követően legelőször riport regényt, majd egy kevert riport és elbeszélő, végül egy elbeszélő kisregényt írok a visszaemlékezéseiből, és még ki is adom magán úton. Talán forogna, de az is lehet, hogy nem. Ki tudja, ezt már nem láthatom, nem is hallhatom, hiszen meg sem tudom tőle kérdezni. Egy biztos, nagyon élveztem, ugyanakkor megszenvedtem az alkotás folyamatát, amelyben hű társam végig a húgom volt. Sokáig tartott, de megérte. </p>Szegő Annahttp://www.blogger.com/profile/05858902635283999812noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6509011372781965214.post-40949643110319194292019-01-27T03:26:00.001+01:002019-01-27T03:26:17.693+01:00Boldog születésnapot, Picúr!Nem tudom, milyen nap lesz ez a mai. De ha hinni lehet az időjárásnak, akkor metszően hideg, szeles, alig napos, hasonló az elmúlt napokéhoz, amelyekkel a Tél Apó meg Tél Anyó egyáltalán nem vallana szégyent, igazi, hamisítatlanul télies. Nem szidom, nem panaszkodom, hiszen mikor legyen tél, ha nem télen. Most tombolja ki magát és ne márciusban meg áprilisban, amikor mindenki csak csodálkozna rajta és fázósan húzná magán össze oda nem illő télikabátját.<br />
A mai napon születettek valódi bátor, talpraesett emberek, akiket a tél edzett, tett vasgyúróvá, hogy a barátságtalanul zord időjárás mellett kibírjanak mindent, amivel megtalálta és megajándékozta őket a Sors. Mert a Sors ezen a napon nemcsak a hideget bocsátotta a mai nap szülötteire, hanem beléjük helyezte a Vízöntő összes pozitív, kedves tulajdonságát is, amellyel egyúttal oly annyira szerethetővé is váltak saját maguk és környezetük számára. Boldog születésnapot hát, jó egészséget, sok hidegben edzett boldogságot és élő álmaid teljesülését kívánom, amelyeknek az elérésében ez a nap, a hideg, a tél csak még jobban meg kell hogy erősítsen. Mert a nap szülöttei, a szívemnek oly kedves Vízöntői igenis ilyenek. Én csak tudom.Szegő Annahttp://www.blogger.com/profile/05858902635283999812noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6509011372781965214.post-32082600072023731492019-01-26T07:43:00.002+01:002019-01-27T03:02:53.171+01:00Nyeső Mari: Antikvárium<i>Először énekesnek ismertem meg, aki a dalai közötti óhatatlan szünetekben értelmeseket beszél, meg humorosakat, csupa olyanokat, amelyektől nem bír az ember nyugton maradni a helyén: viszket a tenyere, de nem azért, hogy egy pofont keverjen le, vagy mert váratlan pénz áll a házhoz, hanem mert ilyenkor izegni-mozogni való van és hozzászólni való, meg vele együtt énekelgetni való is. </i><br />
<div>
<i>Azután ismerősök lettünk vagy mi a szösz, azóta látom gyakori megjelenéseit a facén. Szinte semmit sem hagy szó nélkül vagy nincs olyan kis semmiség, amit meg ne osztana, meg ne tanácskozna így nagy kupacban. </i></div>
<div>
<i>Felfigyeltem megfogalmazásaira, amelyek egyszerre naivak és bölcsek, ártatlanok és világlátottak, egy olyan valakié, akit nem hagy hidegen a meleg és melegen a hideg, egyszóval minden érdekli. És ha már őt érdekel valami, akkor érdekeljen mást is, mert mondatokba önti, mely mondatok nem hagyják békén a magát békésnek gondolt embert, megböködi - nem úgy egyenesben, hanem óvatosan és észrevétlenül -, s ilyenkor mindenkor válasz jön, meg javaslat, vagy továbbgondolás, esetleg visszaemlékezés.</i></div>
<div>
<i>Például itt ez a mostani élménye könyvekkel - Nagy Lászlóval, Weöressel -, antikvár könyvekkel, egy remekbe szabott csöppnyi novella. Először, bevallom, azt gondoltam, hogy Mari megosztotta velünk egy valakinek antikváriumról, könyvekről szóló írását. Merthogy nem mertem azt hinni, hogy mindezt Mari képes ennyire érdekesen, olvasmányosan, plasztikusan leírni önmagáról és a hőn áhított könyvekről. Aztán, mint akit a darázs csípett meg, ébredtem rá, hogy hát persze, ez az ő saját írása a saját maga által megélt élményéről. Azt nem tudom, hogy elszégyelltem-e magam butuska feltételezésem miatt, de hogy jól esett a tévedésem felismerése az úgy biztos, mint ahogy a hevenyészett felkomferálásomat írom most Mari írása elé.</i></div>
<div>
<i>Nos, ennek a Marinak az írásbeli engedélyét bírom, hogy a tegnap kelt élményét a maga puha, porhanyós, még reggeli frissességében itt leközölhessem. Jó álmélkodást!</i></div>
<div>
<i><br /></i>"Megérkezett a Nagy László összesem az antikváriumba. Szaladtam, bár tudtam, ez egy kék 4 kötetes, de csak 800 forint az egész... szeretni fogom ezt is! Az antikvárius örömmel fogadott, mutatta a kékeket, amitől picit féltem, mert még nem ismertem... Elmeséltem neki a múltkor, hogy gyerekkorom óta szerettem volna azt a szép, fehér, 3 kötetes Nagy László összeset, amit másoknál láttam. Bevallom, picit irígykedtem rájuk, mert nekem arra nem volt pénzem akkor és utána még nagyon sokáig nem volt rá, aztán meg elfeledkeztem róla. Nem olyan régen egyszercsak megláttam a szekéren a Nyugati téren és bátortalanul megkérdeztem, hogy mennyi és mondta a lány, hogy minden könyv 300 Ft, ez meg kötetenként 300... És akkor arra gondoltam, hogy most van annyi pénzem, hogy bemenjek az Alexandrába és legyen nekem egy új, saját, ropogós Nagy László összesem, már nem kellene használtat vennem.<br />
A 4 emeletes áruházban nem találtam sehol sem a költészetet. Pedig régen még volt! Talán a 3. emeleten? Végigszaladtam az összes emeleten, több tízezer könyv mindenfelé, de költészetet én sehol sem találtam. Végül elkeseredésemben megkérdeztem az eladókat a földszinten, akik rögtön megmutatták, hogy ott balra, a sarokban. Talán 4 polcnyi semmiség, amire többször is rámutattak, aztán odakísértek engem, mint hülyegyereket és mutatták, hogy ez mind, mert én nem hittem el. - Külföldi és magyar költészet együtt? - kérdeztem és ők bólogattak. Talán 60 könyvecske volt ott... - Nekem konkrétan Nagy László összes kellene... Megnézték a gépben: nincs, nem is volt és nem is lesz. Így rövidre zártuk a dolgot, visszamentem a kocsihoz, de a 3 kötet már nem volt ott. Azóta persze mindenhol kerestem és már mindegy volt, hogy használt, vagy sem, csak legyen már!<br />
Az antikvárius örömmel mutatta a 4 kötetes, kék színű Nagy László összest, amit behozatott nekem a raktárból, olyan jó fogása volt, fényes és sokkal barátságosabb, mint gondoltam. Megörültem és megköszöntem, de akkor már nagyon vigyorgott és kacsintott, hogy azért ez nem ilyen egyszerű ám és előhúzta a háta mögül a 3 kötetes fehér Nagy László összeset. - Ne adja fel az álmait! Megszereztem magának a fehéret is! - Jajj, jajj, most mit csináljak? - és elkezdtük összehasonlítani a kettőt... 800 Ft a 4 kötetes kék és 2800 Ft a 3 kötetes későbbi kiadás, ami már kibővített.... de abba valami nő beleírta a nevét és itt-ott bekarikázgatott egy-egy oldalt... nem értem, hogy hogyan veszi a bátorságot a szerzőn kívül bárki, hogy egy könyvbe beleírjon? Őszinténtén bevallom most, hogy nagyon nem szeretem a dedikálást. Azt a szép borítót ösze kell firkálnom... nekem ez olyan fájdalmas dolog, de persze értem, hogy nekik meg emlék és én vagyok a lemezen és a kezem nyoma, de én azt a lemezt nagyon-nagyon sokáig készítettem, a dalokat meg rengeteg órán át írtam, míg a végleges formájuk megszületett, most meg 2 másodperc alatt idekaparok valamit, a legrosszabb, ha valami személyes okosságot kérnek tőlem a lemezre, de most nyomban és egy pillanat alatt... na mindegy, nem is kellett volna ezt most elmondanom... Még sokat beszélgettünk, közben vívódtam és a végén azt mondtam, hogy a kék. Az az enyém. Lehet, hogyha ismertem volna, akkor erre vágytam volna, mert én még ilyet nem láttam eddig sehol sem. - De minden kívánságomat így tudja teljesíteni? - kérdeztem nevetve és nagyon megköszöntem, hogy így utánaszaladt a fehérnek. - Hát mit szeretne? - mosolygott hamiskásan. - Jajj, nevetni szeretnék. Volt régen a Marcello D'Orta... - és már előkapta a ritkaságot. - Jajj, nem ez, mert ezt véletlenül már megvettem a kocsiról, hanem a másik! Átnyúlt a túloldalra a könyvek mögé és már húzta elő... - Mennyi? - Magának 590 Ft. Ez a legalsó árunk, ez alatt nincs nálunk könyv. Annyira felbátorodtam, hogy elmondtam a legnagyobb vágyaimat. Felírta egy Mikulás-kíváságlistára és szinte minden könyvnél bólogatott, hogy azt ő is mennyire szereti és milyen jó választás. És akkor kértem egy szakkönyvet...technika...fizika, nem mondhatom el a címét és a szerzőjét... - Most jöjjön ide a géphez és nézze meg hányan iratkoztak fel rá! - 27? - Igen! De mostantól maga lesz az első! Látja? - és beírta legfelülre a nevemet. Annyira elszégyelltem magamat, hogy megköszönni sem tudtam és elpirulni sem tudtam rendesen, csak álltam bambán. És akkor valami nagy jót akartam tenni én is, hogy megháláljam és azt mondtam: - Akkor megveszem azt a drága Weöres összest a kirakatból, amit a múltkor már kérdeztem és akkor a fehér Nagy Lászlót épp be tudja tenni helyette a kirakatba. A múltkor azt mondta, hogy Nagy Lászlót senki sem keresi... Persze ez nem ilyen egyszerű, mert az egyik költő népszerűbb és sokkal többe kerül, mint a másik és a kirakatba is csak az kerülhet, akit sokan keresnek... Ráadásul rosszul emlékeztem és a drága Weöres nem 3800 volt, hanem 6 ezer... (persze nekem 5...)"<br />
<div>
<br />
Forrás: FB, 2019. január 25., péntek</div>
</div>
Szegő Annahttp://www.blogger.com/profile/05858902635283999812noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6509011372781965214.post-55767429114293358062019-01-20T08:31:00.000+01:002019-01-20T08:31:29.453+01:00Nyasi születésnapjáraKi tudja, ki tudom-e holnap nagyra nyitni a szám a Szájsebészet után, és tudom-e neked azt mondani, hogy legyen nagyon szép születésnapod, süssön hozzá a nap, eshet is az eső, de csak csöndesen és moderato, érezd magad jól, élvezd, hogy egészséges vagy, szép családod van, olyan munkád, amely minden napra juttat kihívást, fejtörést, megoldandó feladatokat, emlékezz szüleinkre, mennyire örültek, hogy fiú került a családba két lány után, milyen óvatosan fogott a kezébe Xenia, aki még nem tudhatta, hogy a hónapjai már meg vannak számlálva, mi meg oda voltunk tőled és vissza, hogy milyen égő vörös a hajad és egy csöppnyi csomag vagy, akiből mára mekkora lakli lett, boldog születésnapot, drága Nyasikám, aki kora gyerekkorodban Kilimpó lettél meg Bindra, mert Kati húgunk átnevezési mániája téged is elért, és aki mindaddig gyepált téged, amíg könnyek között a kérdésre, hogy hogy hívnak, azt válaszoltad Sanyi helyett, hogy Szegő Kilimpó, vagy Szegő Bindra, és akkor szent lett a béke és nagy lett a lenyugodás, s amit felemlegetve most teljes szívből nevetünk, mely messzeségből visszavedlettél Sanyivá, ill. Nyasivá, de ez már alig változás a Bindra-Kilimpó nagy műtéthez képest, legyen nagyon szép napod holnap születésnapodon, drága Öcsikém!<br />
<br />
<br />
<br />Szegő Annahttp://www.blogger.com/profile/05858902635283999812noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6509011372781965214.post-42733687646932680942019-01-15T02:17:00.000+01:002019-01-15T02:17:26.727+01:00Következő nagy emberJön a következő nagy ember a céghez. Nem is tudok tőle aludni. Azt mondják, hogy jó helyet foglaltak neki a szállodában, ahogy dukál. Szépen kialussza magát, elfogyasztja a gazdag reggelit, illő módon felöltözik, bemosakszik és bejön. Illetve behozza a taxi. Fogadják. Bekísérik a szobájába. Lesz ott egy kis állófogadás, ahol megismerkedik a krémmel, meg a lejárt krémmel.<br />
Biztosan körbeviszik a termelésen. Nézd és lásd, ez a te birodalmad, ezt kellene rendbe tenned. Csodálkozik majd, hogy de mit is, itt olyan nagy a rend. Láthatóan szorgoskodott egy derekasat a cég apraja s nagyja, hogy minden csillogjon meg villogjon, amikor a következő nagy ember ide belép.<br />
Azután talán bevezetik az irodisták muszáj-világába. Ezek itt a műszakiak, az meg a logisztika, ez itt a meo, az meg ott a könyvelés-pénzügy. És itt az ajtó,mögött kik vannak? Ugyan, hagyjuk, szóra sem érdemes, csak a beszerzés.<br />
Így lehet az, hogy az ajtón túlról egy beszerző kábé így képzeli a következő nagy ember első pillanatait. Aki kicsit bizalmatlanul, telisde tele önbizalommal, hogy majd ő megmutatja, nézi ezt a fura szerzetet, ami nekünk a cég, a második otthonunk, a hely, ahol nem ununk meg dolgozni, mert itt már egy jó ideje csak hobbiból és kalandvágyból lehet és érdemes. És végtelen reménnyel, hogy egyszer sokkal jobb lesz, mert igenis annak kell lennie: vele vagy nélküle.<br />
A következő nagy embernek sem lehet nyugodt az éjszakája: fekszik csak és hánykolódik, vajon milyen lesz az első belépője ezek között a magyarok között, akikről hall ezt is, meg azt is, de hát már nem is annyira magyarok, ott a sok ukrán, meg külföldről a segítség.<br />
Be kell mennem, gondolja, nincs mit tenni, egyszer el kell valahonnan kezdeni: holnap, a cégtől, benne a sok ismeretlennel, aztán majd csak lesz valahogy. Mert ugye olyan még sosem volt, hogy ne lett volna valahogy.Szegő Annahttp://www.blogger.com/profile/05858902635283999812noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6509011372781965214.post-55355568211541647172018-12-27T12:29:00.001+01:002018-12-27T12:29:30.508+01:00Sándor Erzsi: Félbáty<i>Zsigerileg tudja a Sándor, hogyan, mit s mikor kell és illik írni családtagról, rokonról, színházi kollégáról, valakiről, akinek életében valami nagy dolog történt, például hogy élt és egyszercsak meghalt. Eltávoztával jutnak eszébe régmúlt emlékek, félbe hagyott mondatok, fennakadt érzések. Akár egy puzzle-t rakja össze a szilánkokat, megmerítkezve a mélyben, s közben feljutva a magasságokba. Ez a történetfűzés, az effajta emlékezés a Sándornak olyannyira a sajátja, hogy egyenesen furcsa lenne, ha nem így építkezne az alapoktól a kerek egészig. Olvasni egy élmény a már megírt emlékezésből összeállt életutat és viszonyát az eltávozotthoz, mely annyira képszerű és plasztikus és közeli, már-már tapinthatóan érzékelhető, hogy valósággal hiányérzetem támad az illetővel, jelen esetben a félbátyjával kapcsolatosan, pedig nem is ismertem annak ellenére, hogy egy korban éltünk. Nem beszéltünk, nem jártunk össze, azt sem tudtam, hogy a világon van, mégis olyan ismerős. Emlékezni, emléket állítani pedig valahogy igenis ehhez hasonlóan kell, ha már...</i><br />
<br />
"Mindig tudtam, hogy van egy félbátyám, talán 12-13 évvel idősebb, mint én. Anyám mesélt róla sokszor: Hogy szomorú kisfiú volt, komolyka, olyan, akitől elvárták, hogy megfeleljen a nívós szüleinek, és hogy szerette a rósejbnit, de azt nem süthetett neki a cselédlány, mert az proli étel. Anyám volt az, aki több mint egy fél kilót sütött neki, hadd egye magát végre tele, ha már annyira vágyik rá. A rósejbni az proli volt, de abban, hogy anyám fölmenjen apám családjának a lakásába és ott krumplit süssön a kisfiúnak, nem talált senki semmilyen kivetnivalót. Ilyen dolce volt a vita az 50-es években egészen a születésnapomig, amikor is az apám lelépett a családjával, értelemszerűen a félbátyámmal együtt. <br />
Sokszor képzeltem el, hogy megkeresem, találkozunk, aztán anyám halála után kinyomoztam a telefonszámát és felhívtam. 43 éves voltam, ő 55 vagy 56 és bemutatkoztam. Több dolog derült ki. Egyrészt fogalma sem volt arról, hogy a világon vagyok. Halványan emlékezett anyámra, de arról nem szólt neki sem az apám, sem az ő anyja, hogy maradt egy félhúga Budapesten. Valósággal sokkoltam. Kiderült az is, hogy apám – a mi közös apánk – csalódott benne, mert „csak” könyvtáros lett az is leginkább azért, mert 18 évesen egy felnőttkori bárányhimlő miatt epilepsziás lett és a rohamok, a gyógyszerek fokozatosan és kitartóan ölik meg az agyát. Hamarosan már könyvtáros sem lesz. Apánk karrierisztikus vágyainak nem felelt meg, sem ő, sem az a nő, akit aztán feleségül választott magának, és akitől kislánya is született, az én unokahúgom. Őt Sárának nevezte el, így, ilyen magyar helyesírással az ő anyja után, akit pár évvel Amerikába érkezésük után elveszített, és akiről az én anyámnak soha nem volt egyetlen jó szava sem. Mért is lett volna szegénynek. Akkor beszélt a családjáról, arról, hogy apám újranősült és egyszer megjegyezte, hogy azt hiszi nekünk igazán rossz apa jutott, aki részvétlen volt és önző. <br />
1999-ben 2000-ben akár még találkozhattunk is volna, csakhogy néhány levélváltás után engem benyelt a kemoterápia, és amikor nagyjából két év múlva előbújtam már csak egy-egy levélre futotta köztünk. Elküldte a magyarul írt verseit is, írt arról a napról, amikor átlépték az osztrák határt. Arról a napról, amikor születtem. Aztán intézetbe került, mert az állapota már nem tette lehetővé, hogy otthon éljen a családjával.<br />
2010-ben New Yorkban jártam és mindenféle rissz-rossz angolsággal írt emailekkel próbáltam megtalálni a feleségét, akit csak az utolsó napokban értem el, akkorra már annyira izgatott voltam, hogy telefonon is értettem azt, amit beszél, de nem találkozhattunk, mert az intézet messze volt NY-tól, ő nem volt nagyon jól, én meg már indultam lassan vissza. <br />
A facebooknak köszönhetően kapcsolatunk lett Sárá-val az unokahúgommal, akinek mi talán valami halavány, misztikus szál lehetünk az őshazához, értelmezhetetlen, zűrös kapocs. Amit kitett a fb-ra abból látszott, hogy az apja az intézetben él, hogy az nem lehet nagyon könnyű senkinek, de látszott az is, hogy különleges kapocs fűzi egymáshoz őket és különösen az apja egykori még ép történetéhez, mert onnan, abból az időből posztolt néha és fotókat is kitett. Hogy volt egy vidám, vicces, jópofa, okos és érzékeny apja, akit megettek a görcsök és a gyógyszerek. <br />
A mai posztból kiderült, hogy mára végleg. <br />
Nem láttuk egymást, sosem találkoztunk, ahogy az apámmal sem. Semmivel sem tudom bizonyítani, hogy a félbátyám volt, mert senki sem él már azok közül, akik ezt tudhatták, papírom meg nincsen róla. Neki is csak istenbizonyra kellett elhinnie, de mégis ő volt az életemben az utolsó, aki még anyámig és a mi rossz és önző apámig vezetett vissza engem. Aki lehetett volna a családom, ha a körülöttünk levő néhány tragikus sorsú és rosszul döntő felnőtt ezt nem akadályozza meg. Talán majd gyerekeink megtörik ezt az átkot. Az ég veled Kovácsi Gábor, amiként eddig is.<br />
<br />
Forrás: FB, 2018.december 14<span style="background-color: white; color: #1d2129; font-family: "helvetica" , "arial" , sans-serif; font-size: 14px;">.</span>Szegő Annahttp://www.blogger.com/profile/05858902635283999812noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6509011372781965214.post-23731430756249148012018-12-25T05:21:00.001+01:002018-12-25T05:22:16.041+01:00A termoszKaptam egy fiatal
kolléganőmtől egy termoszt. Egyáltalán nem számítottam rá. Kicsit félénken jött
oda hozzám, bátortalanul mondta, hogy ő nem szokott senkinek sem ajándékozni
munkahelyen, de szeretne nekem adni valamit. Látja, hogy mindennap hozom a kész
teát a kollégáknak, legyen egy termoszom, hogy benne a tea melegen maradjon.
Nagyon megörültem neki. Nem mondtam, hogy van már otthon termoszom, mert ez a
termosz kinézetre, fogásra, még illatra is más volt, hiszen tőle kaptam. Nem
néztem, hogy ki a gyártó, honnan jött,
milyen az anyaga, mennyire drágába kerülhetett. Örültem, mint egy kis gyerek az
ajándéknak.<br />
<div class="MsoNormal">
<span style="mso-ansi-language: HU;">Nem úgy voltam a
termosszal, mint egy barátnőm az ajándékommal. Megkapta, otthon kibontotta,
megnézte és irtóra nem tetszett neki. Azt gondolta, hogy maradékokból,
lejártakból hoztam össze, jó olcsón pipálhattam ki őt. </span>Nem tudhatta, hogy mennyi
időbe és fáradságba került és hány ember jó szándékával, összefogásával készült.</div>
<div class="MsoNormal">
<span style="mso-ansi-language: HU;">Előfordul, hogy
kifürkészhetetlenek a Sors útjai, benne velünk. Elgondolunk valamit,
elképzeljük, hogy milyen jó lesz, azután váratlanul nagyon nem úgy alakul. Itt például az öröm helyett megaláztatásban, értetlenségben, elutasításban, csalódásban lett részem.<o:p></o:p></span></div>
<div class="MsoNormal">
<span style="mso-ansi-language: HU;">Így jártam. Nem úgy, mint
a kolléganőm a termosszal és velem.<a href="https://www.blogger.com/null" name="_GoBack"></a><o:p></o:p></span></div>
<br />Szegő Annahttp://www.blogger.com/profile/05858902635283999812noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6509011372781965214.post-8117726385007545042018-11-26T18:55:00.000+01:002018-11-26T18:55:45.264+01:00Nem azért, deAz Ararat az én blogom. Immáron kilenc éve. Gondolat- és érzésvilágomat tükrözi. Kételyeimet, örömeimet, bánataimat tartalmazza. És persze az emlékeimet. Először az anyámét, majd a közösöket, végül – mikor ő elment - az enyémeket. A blogba belekerülő vendégírásokon keresztül azokat az értékeket fejezi ki, amelyekkel azonosulni tudok. <br /><br />Ez itt a világom. Olykor gyakrabban jelenek meg benne, máskor hónapokra eltűnve csak akkor, amikor valamilyen égető mondanivaló feszít és kiíratja magát belőlem. <br /><br />A blogomba betévedhet bárki, akit érdekel, hogy mit gondolok, milyen problémák érintenek meg, milyen események történnek velem, minek adok írásban is hangot. Elolvashatja a véleményemet, szabadon kóricálhat a blogomban, és oszthatja meg másokkal az írásaimat. Mert a véleménynyilvánítás szabad és annak megosztása is. <br /><br />Kilenc év után először tapasztaltam most meg, hogy a véleményem valakinek, valakiknek nem tetszett. Talán mert nem festettem pozitív képet egy jelenségről, amely egy hajnalba nyúló est öt percén át tartott, s amit kiemeltem és vaku alá tettem. Nem voltam pozitív, nem voltam lelkes és emelkedett. Nevek nélkül mutattam fel valami olyasmit, ami az olvasó közönségem egy részének nem tetszett. Lehet, hogy tükröt tartottam, amibe nem mindig kellemes belenézni. <br /><br />A Nem azért c. írásomat egy értékes ember kérésére szedtem le a blogból. Pedig a benne megjelenő gondolatiság többet, sokkal többet érdemel. Mert ellent megy a fősodornak. Mert kellemetlen. Mert elgondolkozásra késztet. Mert akit megérint, az mélyen egyet ért vele, vagy akár meg is sértődhet. Mert nem hagy senkit sem hidegen. A Nem azért kivert bizonyos embereknél egy biztosítékot, mert olyasvalamit tartalmazott, amivel nem értettek egyet. <br /><br />Az Ararat nem a véleményazonosságot célozza, így a Nem azért írás sem. Mert vallom, hogy szép a más. Akkor is, ha kellemetlen. Akkor is, ha tükörbe nézésre késztet, és nem tetsző, amit benne látunk. <br /><br />Leszedtem a Nem azért-ot, mert egy szívemnek, lelkemnek kedves ember kért meg rá. Meggyőződésem ellenére vettem le a blogból. Abból a blogból, ahol megérdemelten van ott a helye. <br /><br />Mert az is én vagyok. Ez is én vagyok. Holnap is én leszek és itt. A blogomban. Az Araratban, amely kilenc éve az enyém. S aki ide betér és rám szánja a drága idejét és elolvas és megoszt lett légyen jó vagy éppenséggel rossz szándékkal, legyen tudatában, hogy az írásokban az értékrendem, az érzésvilágom van benne velem együtt és elválaszthatatlanul. <br /><br />A Nem azért is én vagyok és a Nem azért, de is. Vállalhatóan és egyenes derékkal.Szegő Annahttp://www.blogger.com/profile/05858902635283999812noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-6509011372781965214.post-4422884442947768402018-10-04T20:57:00.000+02:002018-10-04T20:57:37.081+02:00K.L.-nekKitettek egy embert. Tudom, egy a sok közül, de nekem egy nagyon kedves kolléga. Nem azért, mert jópofa volt és jókat lehetett vele dumálni. Hanem mert úgy láttam, hogy lelkiismeretesen, jól végezte a munkáját. Ennek kellene az alapnak lennie, sajnos nem az. Rá lehetett számítani. Tudták ezt a felettesei is, amikor átmenetileg csoportvezetőnek nevezték ki a múltban. Szükség volt a szakértelmére, a becsületességére, a megbízhatóságára. Most meg kidobták, mint a szemetet. Még bejött aznap, dolgozni, dolgozott is, a maga módján csöndesen, megbízhatóan, felelősségteljesen. Azután valami ok miatt felmondtak neki. Nagy hirtelen. Pontosan tudni sem lehet, hogy miért. Az emberek ilyenkor susmusolnak. Latolgatnak. Pletykálnak. Megbeszélik egymással azt a kis semmit, amit feltételeznek vagy tudni vélnek.<br />
A döntés, hogy mennie kell a kedves kollégámnak nagyon fentről érkezett, mi meg itt nagyon lent, nem értjük a miérteket. Miért tesznek ki egy olyan embert, akiről senkitől sem hallottam egyetlen elítélő szót sem, nemhogy negatív kritikát? Miért nem sikerül hatékonyan kiállnunk egymásért, ha egyszer meg vagyunk győződve a másik ártatlanságáról? Miért hagyjuk, hogy a félelem legyen úrrá rajtunk? Miért jobb a széthúzás, mint az összetartás? Hogyan tudunk újra és újra szembe nézni önmagunkkal?<br />
Tudom, hogy sokakat ér ugyanaz a sors, mint a kollégámat, engem most mégis az őt ért igazságtalanság ütött szíven. Úgy éreztem, ha nem adok ennek valamiféle hangot, menten "megfulladok".<br />
<div>
<br /></div>
Szegő Annahttp://www.blogger.com/profile/05858902635283999812noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6509011372781965214.post-3953369107386970502018-08-20T21:44:00.000+02:002018-08-20T21:45:09.537+02:00Bruck András: Nekrológ<i>Ez is egy olyan írás tartalommal, amely bármennyire is fájdalmas, de szembe kellene vele nézni sokaknak. Nem ennek vagy annak, nem valamelyik oldalnak, hanem az embernek. </i><br />
<div>
<br /></div>
<div>
"Nem vagyok se megtörve, se legyőzve, éppen csak itt most sok mindennek sokáig vége. Nem kívánok újabb négy évig lyukas vödörrel vizet hordani. Időnként még belehallgatok a Klubrádióba, a Hír tévét korábban se néztem, az ATV-vel teljesen leálltam. Mire volna az jó? Fiala János a Civil a pályán tavaszi, utolsó adásakor elismerte, hogy az "ATV egyik legkomolyabb stratégiai partnere maga Orbán Viktor, csak ezt eddig nem lehetett elmondani". Akkor inkább állok egy órát egy hirdetőoszlop előtt, és azt bámulom. És nem olvasok többé ellenzéki lapokat sem, legfeljebb, ha valami olyan nagyot szól, hogy összerezzenek. <br />
<br />
Kicsit szégyenlősen elismerem, így jobb, kényelmesebb, gondolom, ilyen lehet lejönni a drogról. Mert pokoli érzés örökösen vereségben és megaláztatásban fürdeni, a győztesek rikácsolását, gyalázkodását hallgatni, egy ország elpusztításának fázisait naponta nagyító alatt vizsgálni. Egy idő után az orvos is abbahagyja az újraélesztési kísérletet, ha van mentségem, hát ez. <br />
Tudom szükség van reményre, egy nép nem adhatja fel a hitet, hogy lesz még, jön még jobb kor. „Mindenen van egy rés, amin bejut a fény” – énekli Leonard Cohen. Én viszont már csak a réseket látom, egyre mélyebbek, szélesebbek, fényt viszont sehol. A hatalmon lévők véglegesen kikerültek a jog kontrollja alól, és ennek további beláthatatlan következményei lesznek. Az igazságot és a törvényt mással, mint forradalommal itt már nem lehet helyreállítani. <br />
Ha bízom valamiben, hát ebben. <br />
Máshol ennek a tizedéért már diktatúráról beszélne mindenki, egyetlen ember nem lenne, aki olyanokat mondana, hogy hibrid rezsim, irányított demokrácia, versengő, tekintélyelvű rendszer. De itt nem, holott Orbán hatalma totális, senkivel nem kell egyezkednie, kompromisszumot kötnie. Amit akar, öt perc alatt megkapja, amit nem akar, öt perc alatt eltapossa. A hibrid rendszerben az önkényuralmi elemek mellett maradtak működőképesek is, de Magyarországon már egyetlen demokratikus elem se működik. Egyetlen egy sem. Magát a választást már 2014-ben is úgy jellemezte az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet, hogy „félig szabad és tisztességtelen”. A mostani pedig még inkább csalás és bohózat volt. <br />
Magyarország teljes és végérvényes csőd: a MÁV, a BKV, a kórházak, az iskolák, vadságban, kegyetlenségben viszont világszínvonal. A munkanélküli segély nálunk a legkevesebb Európában, csupán három hónap, a határon nem adnak enni a menekülteknek, és naponta tizenkét embertől veszik el a lakását, ami számukra egyenlő a lassú és biztos halállal. Orbán 2010. június 8-án még ezt mondta: "A kontinentális Európában nem szokás, hogy családokat a hiteleik miatt az utcára tegyenek, és nálunk nincsenek is olyan intézmények, amelyek az utcára került családokról képesek lennének gondoskodni.”<br />
Akkor tehát még tudta, de mára veleszületett embertelensége, és a kegyetlen pszichózis végképp lelketlen gyilkost csinált belőle.<br />
Ötvenezerért dolgoztatni kényszermunka, stadionokat építeni kórházak helyett szadizmus. A fiataloknak mondom, bár éppen nekik végképp hiába: az, hogy kifekhetsz a Szabadság hídra, nem szabadság, hanem engedély. Lesz viszont hazafias nevelés az óvodákban. Ez jó hír. Azok majd talán végre megfojtják őket. <br />
Na és mi, akik elfogadjuk ezt a száz évvel ezelőtti színvonalat és morált? A zsúfolt, pontatlan, nyáron katlan, télen jégverem, lépésben döcögő vonatokat, Budapestnek a turistacentrumokon kívüli harmadik világbeli nívóját, a versenyképtelenné tett oktatást és gyógyításképtelenné tett egészségügyet, Káslert és Palkovicsot, egy elmeháborodott rendszer elmeháborodott rabszolgáit, az újabb és újabb gonosz támadásokat, most éppen nők, Heller Ágnes, Tisza Kata, Karafiáth Orsolya lettek a célpont, a törvénytelenségek tömegét, a soha, sehol nem látott mértékű szabad rablást… <br />
Ezért a hét évvel ezelőtti mondatáért Kertész Ákosnak akkor el kellett hagynia az országot: „A magyar genetikusan alattvaló.” Biztos, hogy ma is elüldöznék ugyanezért? <br />
Hogyan lehetséges ennyire erkölcstelen kormánya egy országnak, a kisujjukat semmilyen progresszív, előre vivő célért nem mozdító miniszterei? Ez a banda még a legégetőbb társadalmi igényekre se reagál, de azzal kérkedik, hogy lassan minden ingyenes, kétszeresére nőtt, megháromszorozódott, a legjobbak között vagyunk, átadták, felavatták… több tucatnyi rádiójukból, tévéjükből ömlik a szemenszedett hazugság. <br />
A diktatúra egyszerre elmeállapot és gépezet. <br />
S hogyan létezhet egy nemzet, amely még mindig nem köti fel őket a kollektív lelkiismeret morális akasztófájára? <br />
Pedig nem tankok vonultak át rajtunk, hanem Rogán azzal a gyűrött fejével, Habony a Gucci táskájával, Lázár a ravaszdi mosolyával és persze Orbán az ő égig érő romlottságával, de ez önmagában nem lett volna elég. Csakhogy itt még az ellenkultúra sem radikális, hanem kiegyezéses, besimulós, benyalós, üzleti szempontú. Konfliktuskerülés és politikamentesség – ebben bízunk, és ebbe is fogunk belehalni, egyenként, egyikünk a másik után. Ki itt, ki ott: gyógyítható betegségbe, szégyenbe, pénztelenségbe, kilátástalanságba. <br />
Ezek itt mindent aláaknáztak, és készek is az egészet felrobbantani, csakhogy mentsék a lopott szajrét. Az ellenzéki értelmiség pedig, amelynek a rendszer erkölcsi aláásását, végül erkölcsi összeomlását kellett volna célként kitűznie, mert az erkölcsi megsemmisülés a fizikait is maga után vonhatta volna, többnyire inkább mentegette a bűnöket. Hogy még van ez, van az, van választás, van pofázhatás, miközben a legegyértelműbb köztörvényes bűnténysorozat zajlik a szemük előtt. <br />
És semmi más. <br />
Orbánnak nincs és soha nem is volt semmilyen ideológiája, világképe, se fasiszta, se kommunista, se liberális, természetesen kereszténydemokrata sem, kivéve egyet, hogy a kasszakulcsot büntetlenül magánál tarthassa. Mostantól azt se hiszem el neki, hogy a futball feltámasztását komolyan gondolta. Ha így volna, már belerokkant volna iszonyatos kudarcába. De csak abból is a pénzt lopja és a nyúlként szaporodó klientúráját eteti. <br />
Itt még sok minden úgy néz ki, mintha – de nem csak a fizikai erőszak erőszak, és nem csak rácsok mögött létezik börtön."<br />
<div>
<br /></div>
<div>
Forrás: FB, 2018.08.20, hétfő</div>
</div>
Szegő Annahttp://www.blogger.com/profile/05858902635283999812noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6509011372781965214.post-84278777713891003082018-08-20T21:34:00.003+02:002018-08-20T21:44:29.293+02:00Földes Péter: Szent István: gondolta a fene!<i>Ide teszem, hogy el ne vesszen, mert érték.</i><br />
<br />
"Szent István: gondolta a fene!<br />
<br />
Szent István nem üzent nekünk semmit. Régen meghalt, azt sem tudta, hogy létezünk. Ember volt, foglalkozására nézve, király. Élt, amint tudott. Evett, ivott, szeretett. És persze uralkodott. Törvényeket hozott, amint az egy uralkodótól elvárható.<br />
<br />
<br />
Tőlünk meg az lenne elvárható, hogy most, a huszonegyedik században, nagy nemzeti ünnepeinken ne beszéljünk kényszeresen hülyeségeket. Nekünk, mostani magyaroknak ugyanis nem üzent semmit. A politikusok találták ki, hogy a régiekkel üzentetnek, mert tudják, nekik, maiaknak, már nem hisz senki. Ezért kell az ősökhöz fordulni. Ők már nem tudják letagadni.<br />
<br />
Az egészet úgy kell elképzelni, hogy közeleg az ünnep, már csak néhány hét van hátra, szorít az idő. A politikus, akinek beszédet kell mondania, magához rendeli szövegírói csapatának a vezetőjét, és nekiszegezi a kérdést:<br />
- Baszkikám, akkor most idén mi lesz az üzenet? Van már valami ötleted?<br />
<br />
Ötlet mindig van, ezért kapja a szövegíró és csapata a fizetését.<br />
<br />
Így aztán március 15-én a márciusi ifjak üzennek nekünk, október 23-án az 56-os pesti srácok, augusztus 20-án pedig Szent István. (Korábban az alkotmány, vagy az új kenyér üzent).<br />
Szegény Petőfi, ha tudná, hányan és hányszor hivatkoztak rá, valamint vélt, vagy valós tetteire! „Lopnak a bőség kosarából, /kelj fel és járj Petőfi Sándor.” Utassy József költő verséből való az idézet. Ennyi Petőfi és a márciusi forradalom üzenete, ha ezt olvasnák fel a kokárdás ünnepen, több is lenne, mint elég.<br />
<br />
Vagy Nagy Imre, 1956 mártírja. Aki feje tetejétől a talpáig tisztességes ember volt. És élete utolsó percéig kommunista. Ha tovább tart a forradalom, mondjuk csak néhány nappal, ő is lámpavason végzi.<br />
<br />
Nehéz lehet évente háromszor üzenetet hozni a népnek a régiektől. Letudni az ünnepet, kipipálni, mint egy feladatot.<br />
Utoljára Kossuth Lajos üzent, de ő sem az utókornak, hanem akkor élő tehetős honfitársainak. Azt üzente nekik, hogy elfogyott a regimentje. Konkrét kérés volt ebben a mondatban: adjatok pénzt, különben bukjuk a csatát és mindnyájunknak el kell menni.<br />
<br />
István király nem üzent nekünk semmit. Intelmeket intézett a fiához, Imre herceghez. Ezen intelmek közül a következőt szokták a leggyakrabban idézni: „Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad, és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.”<br />
<br />
Szent István, a márciusi ifjak, az 56-os pesti srácok, ha élnének, röhögnének ezen a mai, szánalmas bagázson. Ülnének egy pohár jófajta vörösbor mellett, és Arany János után szabadon azt mondanák: gondolta a fene!"<br />
<br />
Forrás: FB, 2028.08.20., hétfőSzegő Annahttp://www.blogger.com/profile/05858902635283999812noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6509011372781965214.post-55691847877864725752018-08-01T19:48:00.000+02:002018-08-01T19:48:07.650+02:00CélkeresztbenAmikor sok érthetetlen dolog történik körülöttem, akkor megáll bennem a gondolat és tűnödik. Szóhoz jusson vagy maradjon veszteg? Mit csináljak, amikor azt látom, hogy túl sok minden változik a helyen, ahol hétköznapjaim túlnyomó részét töltöm? Egyre tanácstalanabb nézőként élem át a sűrű, olykor zavaros történéseket.<br />
<br />
Nem látom a végső célt, amelyért ízeiben, szerkezetében, emberi állományában recseg-ropog az a jó kis cég, ami az enyém. Is. Persze nem tulajdonlom, mégis a sajátomnak érzem, mert szeretem. Szerettem négy évvel ezelőtt, hogy ide jöttem és szeretem most is. Egy céghez fűződő szeretet akkor sem foszlik semmivé, ha nyugtalanít a jelene és nem látom tisztán a jövőben.<br />
<br />
Nincsenek világos helyzetek, nincsenek egyértelmű mondatok, nincsenek igazodási pontok, mérföldkövek, nincsenek jól megfogalmazott elvárások, nincsenek a szándékosan elkövetett hibákért való igazi következmények, nincsen rendes információ áramlás, nincsenek vezetői vezéregyéniségek.<br />
<br />
Valahogy minden olyan esetleges. Olyan bizonytalan. Olyan minden megtörténhet és annak az ellenkezője is. Olyan szürke, szürke massza, a szürke ezernyi árnyalata. Bele simulni ebbe a szürkeségbe?<br />
<br />
Közben szótlanul szemlélem kollégáim örlődéseit, küzdelmét napi munkájukkal, mely nehéz, átláthatatlan, abszolút barátságtalan emberi, tárgyi és műszaki környezetben zajlik. Szemtanúja vagyok idegességüknek, egyre növekvő stresszüknek, egyhelyben topogásuknak vagy eredményességükben visszafejlődésüknek, munkájuk kilátástalanságának. Felfogom, hogy több ember munkáját végzik egy személyben az előre haladás érdekében, aminek folyamatos. lebaszás a köszönete. Látom az elfojtott könnyeket, hallom a remegő hangjukat, tudom, nem sok kell hozzá, hogy az egészségük, a lelki egyensúlyuk végett bedobják a törülközőt. Sok az ilyen ember az érték teremtők és az értéket nem teremtők között.<br />
<br />
Mintha cél volna a természetes kiválasztódás, aki nem bírja a végtelenített és növekvő nyomást, az dőljön ki, menjen el.<br />
<br />
A gyakorlottak, több éves céges múlttal rendelkezőkre sincs szükség. Ők a problémásak. Az önálló véleményűek. A nevelhetetlenek. A betörhetetlenek. A gerincesek. A megalázkodásra képtelenek. A múltat ismerők. A munkájukhoz értők. Az együttműködésre képesek. A viharokat átélők.<br />
<br />
Nem lehetsz abban biztos, hogy a holnapi napot végig dolgozod. Bejössz, teszed a dolgod, azt hiszed, sőt meg vagy arról győződve, hogy a tudásodhoz, igyekezetedhez, elkötelezettségedhez mérten jól, aztán ér a hideg zuhany, miszerint nincs rád szükség. Rád azonnal, másra "két perc" múlva. Nem kell a tudásod. A gyakorlatod. A tapasztalatod. A kapcsolatrendszered. A felelősséged. A végzettséged. A nyelvtudásaid. Semmi nem kell belőled. Leginkább azzal tehetsz szívességet, ha felszívódsz, eltűnsz, mintha ott sem lettél volna.<br />
<br />
Míg tünedezik a cég fizikai, szellemi állománya, addig egyre gazdagabb a felhozatal a külföldi megmentőkből. Nem tudni, ki kicsoda, kit hogy hívnak, ki minek a megmentésére szerződött nem kevés javadalmazásért ide. A céges ember lassan egyre idegenebbnek, elnyomottabbnak, lenézettnek érzi magát a saját cégénél. Nem számít évek hozadéka. A kitartás. A teljesítmény. Semmi nem számít, nem vagy külföldi tanácsadó.<br />
<br />
A ma feladványa nem egyszerű. Úgy kell kifogástalanul, magas színvonalon, mindenki által elfogadhatóan végezni a dolgodat, hogy közben recseg-ropog az építmény körülötted, felmondanak néhány kedves kollégának, körülötted kikészülni látszanak emberek, kineveznek ide, oda, amoda messziről jött embereket, ők is jönnek, mennek, nem lehetsz biztos semmiben, a saját itteni jelenedben, jövődben. Célkeresztben érezheted magad. Mindeközben légy nyugodt, kiegyensúlyozott, felszabadult, legyenek ötleteid, a minimálisat hibázd, ha lehet, azt se, és mosolyogj, légy jókedvű, lássák, hogy te akkor is örömmel szárnyalsz, ha mázsás sziklákkal terhelnek. Ez a sikk.Szegő Annahttp://www.blogger.com/profile/05858902635283999812noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6509011372781965214.post-43091261340251737302018-07-07T18:13:00.001+02:002018-07-08T18:54:09.576+02:00Értéket teremtek<br />
<div class="MsoNormal">
Tudod, álltam ott a tömeg
szélén, rálátással a vászonra, a kivetítőre, az előadókra és a népekre, ez
utóbbiak mindezt a felhajtást maguk is
láthatták, és annak örültem szép csöndben magamban, hogy nekünk még erre is
futja. Gazdag technikára, időre, de mindenek felett ilyen előadókra. Olyanokra,
akik ugyanazt mondják, amit magam is érzek emitt legbelül.</div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
<span style="mso-ansi-language: HU;">Ahogy eddig is, de ezek
után aztán végképp be kell jönnöm rendesen dolgozni, minőséget kell termelnem a
legkevesebb selejttel lehetőleg, legyek nagyon egészséges, beteg – ha lehet –
sose, és úgy húzzak, hogy az csak na, mert most rajtam a cégem nagyvilágának a szeme. És ha ezt elkúrom, akkor cseszheti a világ egy
része velem együtt, s akár bezárás is lehet a vége. Egyébként csalódtak bennem,
mert nem voltam képes a kezemen, s a lábamon bilincsekkel és mázsás súlyokkal
megcsinálni a Magyar Vándort a lovon. Megsúgom, hogy én is
csalódtam bennük, amiért egyáltalán olyat vártak el tőlem, amire úgysem leszek fizikailag képes.<o:p></o:p></span></div>
<div class="MsoNormal">
<span style="mso-ansi-language: HU;"><br /></span></div>
<div class="MsoNormal">
<span style="mso-ansi-language: HU;">Pedig olyan szépen,
egyenesen szívhez szólóan beszéltek hozzám. Motiválni akartak, ha jól értettem,
legalábbis sok emelkedett hangon előadott tüzes mondatot hallottam. Vaksi
szememmel viszont nem láttam, merre veszett el az a fránya motiváció, pedig mondták, hogy Lepsénynél még megvolt.<o:p></o:p></span></div>
<div class="MsoNormal">
<span style="mso-ansi-language: HU;"><br /></span></div>
<div class="MsoNormal">
<span style="mso-ansi-language: HU;">A fizikai állományban
lévő kollégáimat „értékteremtőeknek” nevezte a szónokok egyike: „ti vagytok
azok, akik itt értéket teremtenek” szavakkal, s közben megbicsaklott a hangja a
meghatottságtól. És ezt olyan jó volt hallani, hogy vannak itt legalább valakik,
akik értéket, vagy mi a fenét termelnek és teremtenek. Mi, többiek meg nem. Ezt
is olyan jó volt végre megtudni, hogy én csak élek bele a világba, lógatom a
lábam, de ha éppen nem, akkor sincs semmi értelme a munkámnak, mert az minden,
csak nem érték.<o:p></o:p></span></div>
<div class="MsoNormal">
<span style="mso-ansi-language: HU;"><br /></span></div>
<div class="MsoNormal">
<span style="mso-ansi-language: HU;">A két szép szál legény csak
állt ott az összesereglett, összeterelt tömeg előtt, olyan jó volt legeltetnem rajtuk a szememet, hogy ezek az én
vezetőim, akik telis de tele vannak ügyeletes bölcsességekkel. Csak úgy
öntötték rám azt a sokat, hogy szinte belefulladtam. Megtudtam például azt,
hogy azért dolgozom egy világcégnél, mert világmárkákba szállítunk be
értékeket. Be kell vallanom, hogy a fakanalat azért néha leteszem, és a fejemet az
egyre ritkuló hajam hordásán kívül egyébre is, többek között gondolkodásra
használom, mely fárasztó és számomra <span style="mso-spacerun: yes;"> </span>szokatlan tevékenység után gyakran le
kell ülnöm </span>megpihenni egy kicsit. De azért ezt a magvasságot magamtól is kibírtam volna találni.
Meg azt is, hogy irtó rossz, hogy elmaradásban vagyunk az értékteremtéssel.
Hiszen az nem elég sajnos, hogy valakik ezen az értékes munkahelyen értéket teremtenek,
ha nem a megfelelő időben történik az a bizonyos értékteremtés. </div>
<div class="MsoNormal">
<span style="mso-ansi-language: HU;"><span style="mso-spacerun: yes;"><br /></span></span></div>
<div class="MsoNormal">
<span style="mso-ansi-language: HU;">Így aztán egy kicsit sem
voltam elkeseredve, hogy amolyan parazita félének, valamilyen szükséges
fölöslegnek tarthatnak itt a cégnél tisztelt nagyjaim.<o:p></o:p></span></div>
<div class="MsoNormal">
<span style="mso-ansi-language: HU;"><br /></span></div>
<div class="MsoNormal">
<span style="mso-ansi-language: HU;">Elfáradtam a sok okosság,
bölcsesség hallgatásába. Képletesen végig simogattam a sok ráérő kollégámat a
pillantásommal, amelyben benne volt a titkolt remény, hogy talán <span style="mso-spacerun: yes;"> </span>ők is azt vették le az egészből, amit én: miszerint nem csak bizonyos emberek teremtenek értéket, és fölöslegnek sem kell magunkat érezni, van erre a titulusra bőven jelentkező.<o:p></o:p></span></div>
<div class="MsoNormal">
<span style="mso-ansi-language: HU;"><br /></span></div>
<div class="MsoNormal">
<span style="mso-ansi-language: HU;">Csak azt a kidobott egy órát sajnálom. Tudom, teljesen fölöslegesen.<o:p></o:p></span></div>
<br />Szegő Annahttp://www.blogger.com/profile/05858902635283999812noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6509011372781965214.post-78118706019778841672018-07-04T21:55:00.001+02:002018-07-04T21:59:31.640+02:00Kutyáknak tilos<br />
<div class="MsoNormal">
Nem tudtam, hogy mi a furcsa ma a parkunkban. Bele tellett
egy kis időbe, míg rájöttem. A csönd. Ahogy a szelet hallom zúgni a fák között,
meg az alváshoz készülődő madarak utolsó csicsergését. Ezen kívül csak ez a
fene nagy csönd. Szinte harapni lehet, annyira hallani.</div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Levágták a füvet a parkunkban, majd, mint akik jól végezték
a dolgukat, kitettek egy táblát kerítéskapura: Kutyát sétáltatni tilos! Mintha
az elszórt kutyagumik nehezítették volna a fűnyírást, azét a fűét, amelyet
kivétel nélkül mindenkor meghagynak annyira nőni, az ildomosnál sokkal nagyobbra, hogy aztán szentségelhessenek: időjárásra, esőre, fűre, itt-lakókra,
mindenre és mindenkire, most a kutyagumikban testet öltött kutyákra és gazdáikra.</div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Csönd van, de akkora, hogy egyenesen belesüketülök.</div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Hiányoznak a kutyák. Ahogy futkároznak. Egymást kergetik
vagy az eldobott labdát. Hiányzik a csaholásuk, az ugatásuk, a morgásuk, a
vicsorgásuk, a farkcsóválásuk, a nevetésük, a düheik, az örömeik, és persze hiányoznak a
gazdáik. Egy idő után már tudtam, hogy ki kivel barátkozik, miért éppen akkor
jön ki a kutyájával a kertbe sétálni, ill. dehogy sétálni, hanem egymással
beszélgetni, amíg a kutyák maguk között múlatják az időt. Ha ismerőst láttam, a
földszinti ablakból üdvözöltem a kutyás gazdit, perceket is elbeszélgettünk. </div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Szabályok, törvények nélkül élt békességben ez a
kutyás-gazdis-lakós társadalom. Néha kicsit sok volt az ugatásból, de jól tudtuk, hogy
ez hozzá tartozik a kutyáktól hemzsegő kerthez és a körülötte élőkhöz. Amikor
bementem a kerítés által övezett kertbe, a betonkockákkal kirakott járdán
biztonsággal közlekedhettem, nem ért semmi meglepetés. Viszont kétszer is
meggondoltam, hogy szemügyre akarom-e venni a kert közepi két fenyőfát
közelebbről. Valami azt súgta, hogy nem úszom meg anélkül, hogy kutyagumikba ne
lépnék. Az ember ismerte hát a korlátait és nem feszegette, ha nem volt muszáj.</div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Évek óta zajlott ez a békés egymás mellett élés a kerítésen
belül álló gazdik, a kertben szanaszét rohangáló kutyáik és a kerítésen kívüli
világ között.<span style="mso-spacerun: yes;"> </span>Semmi nem látszott
megtörni ezt a magától kialakult és fennálló kozmikus rendet. Csak most. A
fűnyírók hadának kellett eljönnie, hogy a füvön kívül ezt a békét is
elnyiszálja. Meg ez a valahonnan fentről leeresztett fránya tábla a tiltással,
hogy a kutyáknak a kertbe be mostantól aztán ne. Egy manccsal se.</div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Csönd van. A madarak már elültek éjszakára, csak a szél
söpör végig a fák között, borzolja a leveleket, susogó hanggal inal tova.
Iszonyú ez a csönd. A fejemben viszont minden van, ami nem csönd: az egyik riadt gondolat kergeti a másikat, és a fájó szívemre figyel. <span style="mso-spacerun: yes;"> </span><span style="mso-spacerun: yes;"> </span></div>
<br />Szegő Annahttp://www.blogger.com/profile/05858902635283999812noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6509011372781965214.post-70222354561831263502018-07-04T18:58:00.000+02:002018-07-04T22:03:39.536+02:00Kanyarok<br />
<div class="MsoNormal">
Tudod, szeretek elmenni
egy egykori munkahelyem mellett. Kellemesen kanyarog az út, szélesen, mellette
kétoldalt házak szórványosan, a Kincsem
Park, utána a Vásárváros. A főbejárattól jobbra magasodik az Expo szálló. Másik
oldalon egy háromszintes, fákba, bokrokba vesző alacsony ház, ahova két éven át
jártam be dolgozni. Hogy mi keresni valóm volt a pénzügyi osztályon? Az ördög
tudja, meg a B. Laci, aki a vágyott Stúdiók helyett oda bírt beprotezsálni. Életidegen
volt nekem a pénzügy: sohasem tanultam, sohasem gyakoroltam, egy percet sem
dolgoztam ezen kívül benne. Hiába titkoltam, azért felszínre került, hogy csak
muszájból vagyok itt, alig várom, hogy átkerüljek az egyik Stúdióba, ahol a
kiállítások szervezése, kivitelezése folyt. Sok volt ott az előkészítő munka, a
kivitelezés, meg az utazás. Mint a pénzügy dolgozóját – jutalomból -, olykor engem
is megutaztattak. Kitaláltak valamilyen munkát, amit csinálnom kellett, és
máris hozzákapcsoltak egy-egy kiállításhoz. Ha nincs a B. Laci és a pénzügy a
Vásárvárosban, akkor nem szagolok bele a borászok belterjes, családias
levegőjébe a Bréma Bor kiállításon, és nem látom élőben Waldheim, ENSZ
Főtitkárt, amint a standunkon átveszi a fadobozba zárt ki tudja, hány éves,
nemes penészekkel borított Tokaji Aszút ajándékba. Fúj, gondoltam először,
aztán mégsem fúj, gondoltam tovább, hiszen a penész bizonyította a bor korát, mennyire
régi, s aminek a Főtitkár igen csak örült.</div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
<span style="mso-ansi-language: HU;">Szeretem ezt a csöndesen
kanyargó utat a Vásárváros mentén, végig az egymást érő pavilonok, fák, bokrok
mellett. Nem varázsolja szebbé a múltat, de eszembe juttat egy munkahelyet,
ahova jártam. Mert kellett. Mert az volt az első állomása a pályakorrekciómnak,
miszerint a számítástechnikától az idegen nyelvek felé veszem az irányt, mely
irányultság mind a mai napig tart.<o:p></o:p></span></div>
<div class="MsoNormal">
<span style="mso-ansi-language: HU;"><br /></span></div>
<div class="MsoNormal">
<span style="mso-ansi-language: HU;">Kellemesen suhanok a
Vásárváros mellett. Ahogy a kocsi ring, úgy dőlök ide, meg úgy dőlök oda, négy
keréken andalgok, legeltetem a szemem a sok zöldön, s egyre kutatom közöttük a
régen ismerős épületeket. Emlékezem.<o:p></o:p></span></div>
<br />Szegő Annahttp://www.blogger.com/profile/05858902635283999812noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6509011372781965214.post-1520153877393599312018-07-01T15:12:00.000+02:002018-07-01T15:12:08.448+02:00A Cég legelső emberének esete a facebook-kal<br />
<div class="MsoNormal">
Ugye az már rangot jelent, ha a Cég legelső embere ledörgöli
a legutolsó bejegyzésemet a Cég belső facés oldaláról. Sosem gondoltam volna, hogy ez egyáltalán
lehetséges, és velem mindez megtörténhet.</div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Ezek szerint volt súlya az írásomnak, pedig nem csináltam
mást, mint csak ültem és meséltem. Társalkodó stílusban írtam húsba vágó
témákról. Nem hosszan. Csupán csak egy csöppet megpöcköltem a tartalmat, odébb
gurítottam, s mentem a következőre tovább. Az olvasó nagyon is érthette, amit
virágnyelven írtam, mert azt kaptam vissza, hogy ő még sokkal olyanabbakat
mondott volna. </div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Ez a kis virágnyelves sétagalopp, enyhe lányfoci sarkallta
cselekvésre a Cég jelenleg legelső emberét, aki gondolt egyet és törölt. Túl
sok volt neki így is a könnyed mondanivaló. Nem akarta, hogy a leírt betű által
hordozott tartalom megérintsen, megmozgasson akár csak még egy embert is a
Cégnél. </div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Nem bírt szembe nézni egy véleménnyel. Ráadásul egy olyan
véleménnyel, amelyről kiderült az addigi reakciók alapján, hogy nagyon sokakéval
egyezik. Helyettük, ha úgy tetszik, a kollégáim nevében is írhattam tehát, s
mely véleményt nem képes elviselni a Cég legelső embere. Annyira nem tudja
elfogadni, hogy a törlés mellett ugyanakkor elvette mindenkitől a szabad
bejegyzés jogát is, melynek következtében a kölcsönös kommunikációból így egyirányú
közlés lett. Majd ő megmondja, hogy mit és mikor mond. Az eddigi vitafórum
helyett one-man-show az, amit tapasztalunk. <span style="mso-spacerun: yes;"> </span>A Cég legelső embere immáron egyes egyedül van
jelen alkotói szinten, kinyilatkoztat, mi pedig olvashatjuk, emészthetjük és egytől
egyig egyet érthetünk vele. </div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
A véleményed különben sem érdekli. Eddig is csupán csak a
látszat kedvéért hagyta működni ezt a tetves, terhes demokráciát. Őneki egyedül saját
maga a fontos. Ő az össznépi szimpatikus. Tudja a tuti frankót. Mindenre tudja
az odaillő megoldást. Megmondja, hogy merre hány méter. Megmutatja, merre van
az arra. </div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Eljött a kánaán, a nagybani lustulás, az agybani tunyulás ideje. Nem
kell gondolkoznunk. Nem kell semmit sem kitalálnunk. Csak ne zavarogjunk. Nincs
is min. Hiszen a beállítottság, az irányultság több mint világos.</div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Engem se olvassatok. Nyugi van. Holnap is nap lesz. Az
övéhez kísértetiesen hasonló.<span style="mso-spacerun: yes;"> </span><span style="mso-spacerun: yes;"> </span><span style="mso-spacerun: yes;"> </span><span style="mso-spacerun: yes;"> </span></div>
<br />Szegő Annahttp://www.blogger.com/profile/05858902635283999812noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-6509011372781965214.post-3015423249268333832018-06-29T04:38:00.000+02:002018-06-29T04:38:19.351+02:00Egri Bikavér<br />
<div class="MsoNormal">
Az az igazi, hidd el nekem. Vörös legyen, bordóba hajló mély
piros és folyjon. Az Egri Bikavér éppen ilyen. S ha lehet, legyen az üvegen
három plecsni is. Nem tudni, mi van rá írva, de biztos valami magasztaló és
tömjénező, valami dicsérője a nedű rendkívüliségének bizonyos megmérettetéseken.
És tényleg finom, csak úgy itatja magát. Velem. Észre sem veszem, amikor
másodszorra is megtelítődik a poharam. Lötykölöm a vért a boros pohárban.
Versenyt futnak egymással a vérerek a pohár oldalán, soha véget nem érő röpte.
Ilyenkor látni csak, mennyire piros is az egri bika vére. És finom. Már
amennyire egy bor finom tud lenni nekem. Láttára nem fut össze a nyál a
számban, a fél savanyúságára inkább összeugrik. Húzódik az ízlelő bimbó,
menekül a jóérzés, szűköl a szomjúság. Mégis iszom. Nyelem, egyre nyelem,
mintha ezen múlna, átjutok-e a korttyal a következő percbe. És jól érzem magam
tőle. Észrevétlenül lopakodik belém a béke, az eszeveszett nagy, mindennel és
mindenkivel kiegyező béke. Ide-oda pörögve szánkázik le a bor a nyelőcsövemen, ütközik
neki a gyomromnak, neki veti a hátát a gyomrom falának, megül benne, szétterjed
a katlanban, és azt mondja, most legyen ez egy darabig így. Miért is ne. Nincs,
mi gátat szabjon neki. Előtte a rántott hekk már tovaúszott, mögötte pedig
nincs, mi a maga fajsúlyosságában kövesse. Úrnak érzi magát a vörös a
bendőmben, úgy is viselkedik. Átveszi a hatalmat az érzékszerveimen, az
értelmemen. Nem csuklik, nem botlik, csöndben danolászik. Mire észreveszem,
hétágra emelkedik bennem a jókedv, tótágast áll az eszem. Olyanokat látok és
mondok, amit eladdig sose nem. A világ rózsaszínbe öltözik. Férjemet szebbnek
látom nagy vaksiságomban. Most aztán olyan bolond dumák jönnek, mint még soha.
Beszakad a viselkedés, illem, ész, átveszi bennem a parttalanság, az agyatlanság,
az eszetlenség, a soha nem látott humor az uralmat. És jó, olyan jó ez a
szivárványos állapot, amely a józanság és a józatlanság határán lengedez. Téged
is szépnek látlak. Olyan valakinek, aki velem élte volna mindezt meg, ha adtam
volna ebből a három plecsnivel kitüntetett Egri Bikavérből. Ha megkínáltalak
volna. De nem. Mind megittam. Így jártam. És te is. </div>
<br />Szegő Annahttp://www.blogger.com/profile/05858902635283999812noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6509011372781965214.post-59712643713901502762018-06-26T06:34:00.000+02:002018-06-26T06:34:30.796+02:00Picúr palóclevese<br />
<div class="MsoNormal">
Annele nagymamám élete vége felé azt mondogatta, hogy nincs
idő silány dolgokat enni, nekem már csak a legjobb jár, ezért járok a Zserbóba.
Amit persze Gerbeud-nak kell írni, de kimondva ez nagyon nem látszik. Beült oda
Elza testvérével, meg egy-egy baráti házaspárral, sütit rendeltek és kávét az
elmaradhatatlan kísérő vízzel. Órákat tudtak ott eltölteni beszélgetésben,
sütit harapdálva, kávét hörpingetve, megadták, mi kell: maguknak és a minőségnek.</div>
<div class="MsoNormal">
Nekem is járna a Zserbó, de ha a Zserbó nem is, Picúr palóclevese
mindenképpen. Bár azzal a kísérő szöveggel kaptam meg tőle, hogy ha nem ízlik,
nyugodtan dobd ki. Kiöntöttem a dobozból a mélytányérba. Inkább fehérlett, mint
vöröslött, a tejföl vagy a tejszín győzedelmeskedni látszott a piros paprika
fölött. Tele volt rakva zöldbabbal, vörösrépával, csirkemell darabokkal. Az íze
pedig mennyeien savanykás volt, paprikával, tejföllel keveredve.</div>
<div class="MsoNormal">
Még mondtam is magamban, le kellene fényképeznem, hogy
megörökíthessem magamnak vagy az utókornak a palóclevest, hogy fennmaradjon a
nap, amikor a Picurtól kaptam kóstolóul. Aztán győzött valamiféle hamis
illedelem, mégsem fogok levest fényképezgetni, egy gyomorban gyorsan oldódó, múló
műfajt. Aztán persze bántam, mint a kutya, aki kilencet kölykezett.</div>
<div class="MsoNormal">
Mert mondhatom, hogy június vége felé egy munkahelyen én még
ilyen finom palóclevest nem ettem. Még csak nem is voltam fáradt és
kizsigerelt, agyilag sem voltam zokni, meg a szemüvegem sem zavart a látásban,
és kellően éhes voltam ahhoz, hogy felfogjam Picúr palóclevesének finomságát. Hüledeztem
is közben rendesen, hogyan is illethette olyan lekezelően levesét akkor, amikor
remekbe szabottat alkotott. </div>
<div class="MsoNormal">
Hogy tudtán kívül-e? Azt már nem tudom. <span style="mso-spacerun: yes;"> </span><span style="mso-spacerun: yes;"> </span><span style="mso-spacerun: yes;"> </span></div>
<br />Szegő Annahttp://www.blogger.com/profile/05858902635283999812noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6509011372781965214.post-51859548812891035662018-06-24T22:19:00.001+02:002018-06-24T22:19:16.206+02:00„Csak ülök és mesélek”<br />
<div class="MsoNormal">
Nem értem én ezeket a változásokat. Pedig anyám, míg élt,
mondta, hogy a változás maga az élet, és aki nem tart ezzel lépést, az lemarad.
Talán bizony öregszem, hogy nehezebben bírom ezt a sok változást.</div>
<div class="MsoNormal">
Megyek például a folyosón, mert menni kell valahova, ha
máshova nem, akkor oda. Emberek mellett megyek el. Mondhatom, akad köztük olyan
is, akit ismerek, azonban nem tudom, hogy kik a többiek. Erről eszembe jut egy
nagyon jó barátnőm mondása, aki azt mondta, hogy nagyon vigyázzak magamra, mert
belőlem csak ez az egy van, a többiek meg sokan vannak. </div>
<div class="MsoNormal">
Mondom, megyek a folyóson, szembejön egy külföldi, olyan férfiforma.
Elmenne mellettem, ha nem köszönnék rá nő létemre előre jó hangosan. Visszamormol
valami köszönésfélét a bajsza alatt. A változások magával hozták a nem
köszönést. Mert megyek a gyárban, születési defektemnél fogva köszönök
mindenkinek, férfinek, nőnek vegyesen, és alig találok valakit az utamon, aki
visszaköszönne. Anyám mondta azt is, hogy amilyen a mosdó, olyan a törülköző.
Ebben talán tévedett. Nem, nem olyan, sokkal koszosabb vagy műveletlenebb,
kinek hogy tetszik. Nekem úgy, hogy egymásnak viszonozzuk a köszönést.</div>
<div class="MsoNormal">
Az, hogy alig van már régi ember a Cég úgymond fénykorából, idegesít,
bizonytalanná tesz. Tudom, hogy el kell fogadnom, a változás szele, lassan már vihara
embereket, rangokat sodort el, megszokott, jól ismert helyzeteket oldott föl. S
hogy mit hozott, hát nem is tudom. Valamelyik görög vagy római bölcs mondta,
hogy minél többet tudok, annál jobban tudom, hogy mennyire keveset tudok.</div>
<div class="MsoNormal">
Maradnom kellett volna a tudatlanság, a csekély értelműség
boldogan együgyű állapotában, és akkor nem zavartak volna bizonyos dolgok. Mert
példának okáért az nagyon bír zavarni, ha a csupraimban nem találok mézet, de
az nem, ha mézkeresési utamon Malackába botlok, és a csacsogását hallgatva
együtt megyünk tovább. Mert előbb vagy utóbb kerül valami kósza méz a csuprokba
bőven, és Malacka sincs a terhemre, sőt szórakoztat.</div>
<div class="MsoNormal">
De az egy csöppet sem szórakoztató, hogy annyi fontostalan
dologból lett nagy hirtelen fontos, a nemrég még fontosokból pedig fontostalanok.
Az persze nehezen eldöntendő, hogy kinek mi számít fontostalannak és fontosnak.
Nekem fontos, mondjuk, hogy értelmeset dolgozzak. Köztünk legyen mondva, az, hogy
elismernek-é, persze jó vóna, de a modernnek mondott vezetési tudomány
leszokott arról, hogy őszinte dicsérettel ösztönözzön. Így aztán nekem elég, ha
tudom magamról, amit tudok. Meg másról is.</div>
<div class="MsoNormal">
Azt mondják, hogy az új seprő jól seper. Egy barátnőm férje
korszakalkotó megállapítással egészítette ki, miszerint igen, igen, Pannikám,
az új jól seper, de a régi tudja, hol a szemét. Na, már most, barátaim, az
bizony irdatlanul fontos, hogy a régi tudja, hol a szemét. Én például nehezen
bírom nézni a szemetet. Nézegetem, elnézem, közben érzem, hogy valami zavar. A
szemét. A földön. A szemetes mellett leesve. Az asztalon otthagyva. Egy
munkahely környékén. Az udvaron ismeretlen erők által odateremtve. Zavar. Szúr.
Szúrja a szememet. Viszket a tenyerem tőle. Érzem, hogy bemosnék egy jót
valakinek. A világnak. Mivel nem lehet, felemelem, kidobom. A sok szemét mellé
a szemetesbe.</div>
<div class="MsoNormal">
Nagyon jó itt dolgozni. Kiemelten fontos a Cég. Nélkülünk
megállnak az autók, nincs mozgás, megszűnik az Élet egy mozgó szelete, de
legalábbis a nyakunkba kapunk egy jó csomó büntetést. Kinek kell az?! Nekem
mondjuk nem. Mert például megyünk az ismeretlen úton, nagy nyugiban haladunk.
Kérdezi életem jelenlegi párja, merre visz az út haza. Mutatom, arra. Mondja,
az nem lehet, mert ott a tábla, hogy matricás út. Mondom, az a száz méter nem
számít, utána már jó lesz. Nem, ha egyszer ott a matricás jelzés, akkor
büntethetőek vagyunk, mondja a nagy Ő. Ó. Erre kerülünk pár kilométert, míg
fölkeveredünk odébb ugyan, de ugyanarra az útra.</div>
<div class="MsoNormal">
Azért is jó itt dolgozni, mert ahogy anyám mondta, fedél van
a fejünk fölött és nem zuhog az eső a nyakunkba. Nem mondom, kitűnő
megfigyelés, már-már népi bölcsesség. És együtt vagyunk. Így, mi, itt, együtt.
Jó érzés valahová tartozni. Nekem, mondjuk, ide. Mert ha azt mondom, hogy
Rückstand, akkor mindenki ugyanarra gondol, és a fejét fogja. Vagy ha azt
mondom, hogy selejt, akkor sajnálkozóan bólogatunk. Arra is összecsengünk,
amikor azt mondjuk, hogy jó volna saját erőből, a saját berkeinkben megoldani a
saját problémáinkat. És ilyenkor valahogy még erősebb az egyetértő összenézés.<span style="mso-spacerun: yes;"> </span><span style="mso-spacerun: yes;"> </span></div>
<div class="MsoNormal">
Azt mondják, hogy a magyar egy tehetséges nép. Ez alatt most
nem a kiskapuk keresésében, a sumákolásban, az átverésben való tehetségességet
értem. Hanem hogy megvan a magához való esze. Elegendő gógyija van a szaharos
helyzetekből való kilábaláshoz. Példát tud venni akár Münchausen báróról is,
aki igen nagy szaharba keveredett, amikor egy jó mély gödörbe esett. Ez abizonyos
Münchausen fogta magát és a saját hajánál fogva - lófarkat viselt - húzta ki
magát a slamasztikából. Na, most gödrünk van jócskán, jókora szaharban is
vagyunk, talán ideje lenne lófarkat növeszteni, hogy ki tudjuk magunkat
rángatni a gödrökből és a szaharokból. Csak elegen legyünk a sok lófarkhoz.</div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<br />Szegő Annahttp://www.blogger.com/profile/05858902635283999812noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6509011372781965214.post-23127030117116150172018-06-12T20:02:00.001+02:002018-06-12T20:06:55.498+02:00Sándor Erzsi: Montázs<i><a href="https://www.facebook.com/photo.php?fbid=10212518376455749&set=pcb.10212518414616703&type=3">Látod, erre gondolok, amikor azt mondom, kicsit reménykedve a lehetetlenben, bár egy tízed annyira tudnék úgy írni, gondolatokat, érzéseket közvetíteni, emlékfoszlányokból valami szívbe markoló egészet létre hozni a láttató mondatok bűvös erejével, mint Sándor Erzsi. A Sándor ezt nagyon tudja, nagyon érzi. Zsigerből és automatikusan, mindenféle elgondolás, erőltetettség nélkül. Mintha egybenőtt volna a történettel, az emberrel annyira, hogy a továbbadást csak így tudja elképzelni. S ha már elképzelte, akkor meg is írja. Az érzelmek pedig hömpölyögnek ki belőle. Megállítani nem kell, csöppet csupán csak lelassítani, hogy bírjuk vele a tempót, el tudjuk képzelni a szavakból elénk vetített képet, portrét, mondanivalót. Nem tudok még egy emberről szerte e hazában, aki ennek az alkotói tehetségnek ennyire a birtokában lenne. S teszi ezt Sándor úgy, hogy közben írmagja sincs benne a fennhéjázásnak, a beképzeltségnek, szinte törvényszerű okoskodásnak. Alázat van benne és az illető személyhez, témához fűződő mélységes szeretete, amely minden egyes megemlékezésében, ehhez hasonló írásaiban átjön. Akár tudatában van, akár nem, de így érint meg villanásnyi portréival irtó sokunkat, közük velem, és hagy hátra bennünk nyugtalansággal elegy utolérhetetlen melegséget.</a></i><br /><a href="https://www.facebook.com/photo.php?fbid=10212518376455749&set=pcb.10212518414616703&type=3"><br />Forrás: FB, 2018.június 10:</a><br /><a href="https://www.facebook.com/photo.php?fbid=10212518376455749&set=pcb.10212518414616703&type=3"><br />"Mikor először láttam Esterházy Marcell háromdimenziós fotóinstallációját (biztosan van műfaja) a nagypapájáról az Ernst Múzeumban tudtam, hogy ismerem azt a fura és bizonytalan elveszett tekintetet, azt a félszeg testtartást amivel a hortobágyi szántóföldön áll, orrán egy nagyra nőtt szemüveg kerettel és még egészen jól szabottan. Zavarban is voltam mert nem voltak nekem kitelepített ismerőseim, nem kellett testközelből sajnálnom őket soha. De mégis tudtam, hogy nekem megvan ez a térből, időből és helyből való kiemelés, az elnézést a zavarásért-biztosan rossz helyen járok és főleg rosszkor összezavarodott eltévedése. Néhány nap alatt eszembe jutott, hogy addig csak a zsidó deportáltak fotóiba mart tekintetében láttam ezt a kétségbeesést, ami még nem a bizonyosságé hanem még éppen a reménykedő bizonytalanságé. Nem vagyok nagy híve az összemosásnak, a történelmi traumák egymással való relativizálásának de a tendereztetésének sem. Nekem addig a kitelepítés mint történet nem adott mérlegelhető elszámolni valót, jutott nekem saját elég. <br />Ma Dr. Szántó Endre emlékkiállításán megtaláltam azt a fotót amit bár nem láttam eddig, de kerestem. Az 1941-ben a munkaszolgálatra behívott 31 éves orvos áll így az ő bocskai-bundájában, tökéletesen értelmezhetetlen bakancsában a valahol, ahol addig soha, ahol semmi keresnivalója sem lehetne emberi számítás szerint. Csakhogy az ember addigra már bármire számított legfeljebb a legmerészebb álmában sem gondolta volna.<br />Kezet fogott ma a fejemben ez a két történet, ez a két ember, akiket nem ismertem, akik nyilván egymást sem ismerték bár ismerhették volna, hiszen egy időben éltek Budapesten, ugyanabban a kultúrában érezték otthon magukat, nem hiszem, hogy barátkoztak volna hiszen különböző időkben szedte szét az életüket a történelem. A megpróbáltatásokat amint a lejegyzett, olvasható szövegekből és elbeszélésekből tudható egész másképpen dolgozták fel. Más család, más emberek, más gyökerek. De a zavarodottságuk kezdete, a bizonytalanná tett tekintetük mégis, ha rokonná nem is, de legalább párhuzamossá teszi őket a történelemben, amit ebben az esetben bátran nevezhetünk politikai és kormányzati erővel elkövetett gyilkosságnak, arra való buzdításnak, gyűlöletkeltésnek és haszonlesésnek is. Ennek az áldozatai ők minden időben. (Dr Szántó Endre munkaszolgálaton írt és fotózott naplója a HDKE kiállítóterében látható)"</a><div>
<br /></div>
<div>
<a href="https://www.facebook.com/photo.php?fbid=10212518376455749&set=pcb.10212518414616703&type=3"></a><br /></div>
Szegő Annahttp://www.blogger.com/profile/05858902635283999812noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6509011372781965214.post-2315155724463269122018-05-16T22:13:00.002+02:002018-05-16T22:13:17.528+02:00Nem értemMondom, nem tudom, mi lett ebből a világból.<br />
<br />
Miközben örülnöm kellene, hogy van egy hely, ahová bemehetek dolgozni, addig azon rágom magam, hogy miért tették ki egy kollégámat minden előzetes jelzés, látható, tudható indok nélkül. Azért vették vissza, hogy rendet csináljon, aztán két röpke hónapot sem adtak neki a beígért nyolcból és vége. Melegen remélem, hogy volt alapos oka, különben tényleg nem tudom hova lettek a megszokott mérföldkövek az úton, amelyekbe eddig kapaszkodni lehetett, amelyek ott voltak tegnap, és ott lesznek holnap is.<br />
<br />
Vajon annyira bele lehetek süppedve a világomba, hogy nem látom, ki mit tesz vagy nem tesz, hogyan kommunikál, miképp menedzseli magát, és melyik miatt válnak meg tőle?<br />
<br />
Mintha egy barátomat vesztettem volna el, pedig nem volt ő nekem senki, csak egy valaki, egy szimpatikus srác, akit lehetett kedvelni, de utálni is lehetett, kinek-kinek ízlése, értékrendje szerint, s akiről annyit azért tudtam, kézzel foghatóan láttam, hogy mennyire örül a kapott második esélynek. Hittem róla, hogy a lehetőségein belül, erején felül tesz is érte.<br />
<br />
Arra nem gondoltam, hogy a cég a saját lomha súlyánál és a tehetetlenségi erejénél fogva, különösebb értékelhető indok nélkül elsodorja, mintegy agyon nyomja. Így - átvitt értelemben - engem is.Szegő Annahttp://www.blogger.com/profile/05858902635283999812noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6509011372781965214.post-91821530674021813812018-05-13T18:32:00.000+02:002018-05-16T22:06:00.269+02:00Városi legenda<br />
<div class="MsoNormal">
Sokszor jobb, ha nem tudjuk, mit beszélnek össze a hátunk
mögött az emberek. Kati húgom csak azt tudta magáról, hogy imád Krakkóba járni.
Elvarázsolta a zsidónegyed lepukkantsága, a háború máig árulkodó, kendőzetlen nyomai.
Valahogy otthon érezte magát a városnak ezen, a szűk utcácskák által belakott részén.
Évekkel ezelőtt fedezett föl itt egy icinyke-picinyke boltot, ahol
mozgáskorlátozott, sérült emberek dolgoztak, a kirakatban munkájuk gyümölcsei kínálták
magukat eladásra. Rendre betért ide és rendszeresen vásárolt mintegy kétszáz
zlotyi értékben, amely ebben a boltban, ezeknek a kézműves áruk esetében kész
vagyonnak számított. Vásárolt ezt meg azt, terítőket, kötött, tömött
állatkákat, látszólag értéktelen csecsebecséket, haszontalan, semmire sem jó
dolgokat, évek alatt elhagyhatatlan szokásává vált. Jól érezte magát, hogy adhatott. </div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Idén az első este a boltot zárva
találta. Bekukucskált, semmi mozgást nem észlelt. Másnap direkt arra ment,
hogy megnézze, nyitva van-e, vásárolhat-e megint a kedvére. Zárva volt akkor is.
Elszorult a szíve, mi lesz, ha harmadnap, az utolsó estén sem találja nyitva a
boltot. </div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Aznap délután vitte arra az útja. Égett benn a lámpa, kívülről
látszott, hogy bár nincsenek ott a dolgozók, egy nő rendezget. </div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
- Bejöhetek? - kérdezte. </div>
<div class="MsoNormal">
- Csak jöjjön. </div>
<div class="MsoNormal">
- Jaj, úgy örülök, hogy nyitva találom, már kezdtem szomorú lenni,
hogy úgy megyek el, hogy nem vásároltam semmit sem. </div>
<div class="MsoNormal">
Az angol-német keverék
beszédet hallva, a nő figyelmesebben nézte meg Katit. </div>
<div class="MsoNormal">
- Csak nem Magyarországról
jött és doktornő? </div>
<div class="MsoNormal">
- De az vagyok - válaszolt Kati meglepetten az idegen nőnek,
akit eddig még sohasem látott a boltban. </div>
<div class="MsoNormal">
- Akkor ön lehet az a magyar doktornő,
aki itt nálunk már valóságos városi legenda, s akiről eddig csak hallottam. </div>
<div class="MsoNormal">
Katin úrrá lett valami hirtelen támadt és
megmagyarázhatatlan rekedtség, percekig nem jutott szóhoz, a könnyeivel
küszködött. </div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Amikor Kati mindezt elmesélte nekem, libabőrös lettem és hasonlóan éreztem magam.</div>
<br />Szegő Annahttp://www.blogger.com/profile/05858902635283999812noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-6509011372781965214.post-57159410058318202272018-04-09T19:59:00.001+02:002018-04-09T20:04:18.248+02:00Becsukom az ajtót<br />
<div class="MsoNormal">
Végül is mennyim van hátra? </div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Jó esetben húsz év, inkább annál kevesebb. </div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Azt már fél lábon is, vagy mankóval, vagy járókerettel. </div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Az út, mely előttem kanyarog, oda vezet. </div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Azt is mondhatnám, hogy életem utolsó harmadában nekem már
édes mindegy. </div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Leülhetnék, akár rezignáltan is várhatnám a nagy Kaszást. </div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Kinézek a fejemből. </div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Látok napot, érzek szelet, érzékelem az
elvonuló felhőket.</div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Működik a gyár, a szoba, asztalomon a gép, dolgozom, lélegzem.</div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Tovább.</div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Van ma és lesz holnap nekünk, itt-maradottaknak.</div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Persze jobb lett volna folytatni egy barátságos, szimpatikus környezetben. </div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Ott, ahol számít az egyes ember és hordozott értékei. </div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Ahol visszanyeri valós a helyét a Tízparancsolat.</div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Ahol van világos, akár országosan is követhető cél. </div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Ahol kiszámíthatóak a játékszabályok, mert vannak és
mindenkire egyaránt érvényesek. </div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Ahol a vezetők önmagukban is szakemberek, Emberek, és hivatásukból
kifolyólag a jobbításon, az ország felemelkedésén munkálkodnak. </div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Ahol nem a lopás, a mutyizás, a hazudozás, a tiszteletlenség,
a megalázás, a megvezetés, a megfélelmítés, a botrányos beszéd és kommunikáció,
a másként gondolkodó porig alázása, földbe döngölése a fentről jövő és sulykolt példa. </div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Jobb lett volna egy olyan hely, ahol nem érzem magam ennyire
idegenül. </div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Ahol nem azon kell gondolkoznom, hogy akkor most előttem egy
újabb négy év telis, de tele botrányokkal, képembe mondott hazugságokkal, kétes
üzelmekkel, megúszott ügyekkel, mocskolódásokkal, karaktergyilkosságokkal,
koncepciótlansággal, élet- és testidegen tervek megvalósításával? Képzeletem kevés hozzá, hogy még mivel.</div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Becsukom az ajtót.</div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
Rácsukom az elkövetkező, borítékolhatóan méltatlan, szégyenteljes évekre. </div>
<div class="MsoNormal">
<br /></div>
<div class="MsoNormal">
A család, a barátok bejöhetnek.</div>
<br />Szegő Annahttp://www.blogger.com/profile/05858902635283999812noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6509011372781965214.post-62081231098068620872018-04-07T12:51:00.000+02:002018-04-07T12:51:58.032+02:00OszlopokTegnap álltam ott egy maroknyi búcsúztató társaságban és néztem a távozót, aki aznap volt utoljára. Nem járt már be egy ideje, csak néha, amikor nagyon kellett, amúgy máshova vitte innen útja. Körbe fényképeztem az embereket, akik között sokan voltak még a régi brancsból, de már voltak új arcok is. Kell a frissítés, az újítás, mely eleddig jobbára abból fakadt, hogy elege lett valakinek abból, ami van, és azt gondolta, tehetségét, kitartását, tudását, karakterét adhatná máshova is, oda ahol még észreveszik, számolnak vele és megbecsülik.<br />
<br />
Mert e helyütt ez utóbbi, a megbecsülés hiányzik a legjobban az irtó sok minden mellett, mégpedig hogy megsimogatják azt a csöppnyi buksi fejedet és azt mondják: te, ez jó, vagy, te, milyen klasszul csinálod a dolgodat, vagy, te, jó, ahogy működsz, de ha még ezt is mellé teszed, még jobb lesz, elhiszed? Valami ilyen simogatás kell az egyszeri ember fejének, meg a lelkének. Mert persze, hogy megvan otthon a házastársi simogatás színes, szélesvásznú egyébbel, meg a baráti simogatások is megvannak, de azért fontos lenne ott is valami hasonló megbecsülés, ahol az ember lassan a fél életénél is többet eltölti, és már-már a vérét adja érte. Megsúgom, hogy ha lett volna valamiféle odafigyelés az egyes emberre, nevezzük ezt észrevevésnek, megbecsülésnek, dicséretnek, egy jó szónak, akkor az embereknek egy jó része még mindig itt öregbítené a cég jó hírét, mely - valljuk be -, jócskán kopott a közelmúlt viharosabb ideje folyamán.<br />
<br />
Néztem tegnap az embert, aki búcsúzott. Értelmes volt és értékes. Dolgozott a legfelsőbb vezetőkkel, a külfölddel, és volt kapcsolata a plebsszel is. Megtalálta a hangot oda is, meg ide is. Most megy. Mert másfelé viszi az útja, máshol kamatoztatja mindazt, mi fölhalmozódott benne. Ez az élet rendje, mondják, valaki megy, a többiek maradnak. Ám mozgolódik bennem a kétely, hogy igenis maradhatott volna, ha valamik jobban stimmelnek. Ha lát valami világos célt és az ahhoz vezető göröngyös utat maga előtt. Ha érzékel társakat maga előtt, maga mellett. És ha valaki súlyt fektet arra, hogy maradjon.<br />
<br />
Most ő ment. Elment.<br />
<br />
Holnap megy más, már folyamatban van, egy röpke hónap, mi hátra van. És ez a másvalaki se fontos, hogy megmaradjon. Lehet bármennyire is tudója a szakmájának. Lehet bármennyire is átlátója a folyamatoknak, ill. hogyan is kellene, hogy működjenek jó esetben a dolgok. Lehet sprőd a stílusa, helyenként bántó és meggondolatlan, lehet, hogy agyának működése, felfogása sokunknál jóval gyorsabb, de vitathatatlan, hogy értője a területének, a hozzá kapcsolódó társterületeknek és jobbá tenni akar, mi eddig volt. Az ilyen emberek sohasem szimpatikusak és soha nem örvendenek közszeretetnek. Mert ellent mennek a megszokottnak. Mert fejükben ott a majdnem kész megoldás, míg mi még föl sem fogtuk, merre is kellene elindulni.<br />
<br />
Az ilyen embert is elengedjük. Mit nekünk?! Semmi és senki sem számít. Már nem tudom, mi számít. Nincsenek pótolhatatlanok. Csak vannak, akiket nehezebben lehet pótolni.<br />
<br />
Kellenének pedig a biztos nyugvó pontok, támpontok, amelyekben kiegyezhetünk, s amikre ugyanúgy számíthatunk holnap is, meg holnapután is, és tegnap is beton biztosan megvoltak. Amikor ennyire recseg-ropog egy hely, akkor még inkább kellenek stabil oszlopok, meg utak az oszlopok között, és további utak a hely körülötti világ felé.<br />
<br />
A tegnap búcsúzó ember egy amolyan oszlopféle volt, ahogy az egy hónapon belül búcsúzni készülő is az.Szegő Annahttp://www.blogger.com/profile/05858902635283999812noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-6509011372781965214.post-41315342139583542622018-03-31T08:59:00.002+02:002018-03-31T08:59:21.332+02:00ÖsszegzésVégül is az embernek megadatik a család, jó és szerencsés esetben, meg néhány barát kivételesképpen. Ezt szűrtem le az idei születésnapomból. Mely a face segítségével azt is megmutatta, hogy az idő szűke, a besűrösödött élet miatt, meg amiatt, hogy a világ összes ideje nem lenne elég arra, hogy a múltban meglévő a jelenbe aktívan át nem került emberekkel élő kapcsolatot tartani. A születésnapra, a névnapra egy rövid jelentkezés, és ennyi. Az emléknek is örülök, meg a ténynek, hogy ennyi ember az utamba került, és valamilyen nyomot hagyott bennem.Szegő Annahttp://www.blogger.com/profile/05858902635283999812noreply@blogger.com0