2011. június 29., szerda

Mi anyámnak szent

Nem várnék el, jól esne. Nem az esne jól, amikor csak azt kérdezik, hogy mama, hogy vagy. Nem. Az esne jól, ha azt mondaná valaki az unokáim közül, hogy te, mama, olyan rég ettem palacsintatortát, nem sütnél egyet? Még az is jól esne. Vagy azt mondaná a másik, hogy mama, olyan rég ettem túrós palacsintát, nem csinálnál nekem?
- Én ezt nem értem a mai világban, hogy a fiatalok élete ugye föl van gyorsulva, ill. a fene tudja, mert van, aki bele van süppedve egy játékba például. Van, akinek az élete a kényelemről szól, van, akinek valóban stresszes az élete. Tehát vegyes a kép. Hogy nem fér meg a saját korosztálya, a saját világa, tényleg egy generációnyival odébb levő valakinek az érzelmi, szellemi világával. Hogy nem fér ez meg egymás mellett, hogy nem tud ez a kettő együttműködni, egymást kiegészíteni? Egyiknek sem kell a másikat kizárni, inkább egyiknek kellene a másikat táplálni. Miért nem működik ez? Hiszen világosan érzem magamban, hogy a veled való speciális kapcsolat, amire azt mondják, lehet, hogy nem szakadtam le az anyámról, lehet, hogy valóban nem szakadtam le rólad, ami feltehetőleg nem igaz, de mindegy,
én nem érzem így,
- de ez a speciális kapcsolat, hogy mi beszélgetünk, hogy mi együtt utazunk, hogy interjút csinálunk és blogot írunk együtt, ez igenis gazdagítja az embert, kölcsönösen gazdagítja, az neked sem rossz, hogy a múltról beszélünk, eseményekről, történetekről, szokásokról, mindarról, ami a múlttal kapcsolatban eszedbe jut, ami nem kevés, meg gondolatokat cserélünk, mindez abszolút nem rossz dolog. Ez miért nem működik egy unoka-nagymama szinten?
Mert az unokákat már nem érdekli az ilyesmi. Egy. Kettő pedig, amit én viszont Magyarországon megfigyeltem, de ezt már az első pillanatoktól kezdve tapasztaltam azon kívül, hogy nagy az irigység, nagy a sumákolás, egyszerűen nem veszem észre azt, hogy lenne valami szent az életükben. Nekem például nem a Karácsony a szent, mert nekem az a mottóm, hogy ne Karácsonykor szeressük egymást gyerekek, hanem egész évben. Amikor játsszák a magyar himnuszt, nekem a szőr feláll a hátamon az érzéstől, a meghatottságtól, mert én már a magyar himnuszt is a magaménak érzem. Énnekem nem a Karácsony a szent, nem az augusztus huszadika a szent, nem. Nekem az a szent, hogy amit jól kell megcsinálni, azt csináljuk meg nagyon jól. Aminek meg kell adni a módját, annak igenis adjuk meg, ne spóroljuk meg, ne sumákoljuk el. És ne vicceljük el az ünnepeket. Ne vicceljük el még május elsejét sem.
- Április 4-ét sem.
Április 4-kéről már nem is beszélek, mert itt ezt már elfelejtették. Én már semmiről sem beszélek, sem február 13-káról, sem április 4-kéről.
- Pedig beszélhetnénk róla.
Beszélhetnénk, mert teljesen más dolog, hogy az oroszok felszabadították Magyarországot a fasizmus uralma alól, és az meg teljesen más dolog, hogy utána meg 1949-ben vagy mikor betették magukat ideiglenesen és 40 évig itt voltak. Ez másik téma. De nekem tényleg van szent az életemben, én például tudom azt, hogy jobb patrióta vagyok Magyarországon, legalábbis úgy érzem, mint sok magyar, mert a magyarok csak hangoztatják, én meg teszem azt, amit egy patriótának tennie kell. Én nem megyek külföldre a magyarokat ócsárolni, pocskondiázni, hanem amikor külföldön vagyok, akkor úgy próbálok viselkedni, hogy Magyarországról jó kép alakuljon ki.
- Egyet értek, a tanúja voltam, vagyok.
Ezt tapasztalhattuk, amikor a Pannival együtt utazunk, akár Csehországba, akár máshova, és ott találkoztunk olyan magyarokkal, akik pedig azt mutatták meg, hogy ők Magyarországról vannak, de eléggé negatív értelemben.
- Emlékszem. Cesky Krumlovban a reggelinél.
Bárhova utaztunk eddig Németországba, Csehországba, Ausztriába, bárhova utaztunk, mi mindig úgy viselkedtünk, mint normális, kultúrált magyarok. Jó értelemben véve. Meg európai polgárok.
- Úgy emlékszem, hogy egyáltalán nem kellett viselkednünk, ez nem egy erőltetett, megerőltető  valami volt, a maga természetességében éltük életünket kint is.

2011. június 25., szombat

István

Tibor arra kért, hogy írjak az Istvánról. Most mit írjak? Az István az István, így ahogy van: egyedül álló a maga nemében. Ha jól belegondolok, nem is az esetem. Első találkozásunkkor így gondoltam legalábbis. Olyan kopaszféle meg talán túlságosan is céltudatos. Pedig azt mondják, hogy a kopasz férfi szexis. Lehet. Nekem kellett egy kis idő, ami a megismerés kicsit hosszabb távja, amíg én is osztani kezdtem a számomra teljességgel furcsának tűnő megállapítást: szexis a kopasz férfi meg hozzá az edzett izomzatú. Inkább kidolgozottnak mondanák, amikor valaki tudatosan edzi a testét? És nem is testépít, nem, amikor ezt a sportágat, időtöltést tulajdonítottam egy beszélgetésünk közben Istvánnak, akkor ő egyenesen kikérte magának még a gondolatát is és határozottan terelt át arra a mezsgyére, amivel ő egy héten többször menetrendszerűen foglalkozik: tudatos testedzés egy személyi edzővel, aki egyben a legjobb barátja is. Megismertem Istvánt, találkoztam az edzőjével is nem egyszer, és elhiszem nekik, hogy előre megtervezve, az edzéstervet tudatosan felépítve, egy héten többször is végrehajtva, az edző állandó kontrollja mellett - célba lehet jutni.
Nem volna teljes és tökéletes az egész, ha mindehhez ne társulna egy átgondolt étkezési rendszer, amely neked, nekem esetleg nem e világra valónak tűnhet, ám Istvánnál grammra pontosan kiszámítva működik, azonnal pótolva az elvesztett sókat, ásványi anyagokat, kalóriákat. Láttam, amint előveszi a bakonyi túróját és módszeresen bekanalazza, mert pont akkor a túró volt soron. Máskor valamilyen zabpelyhes keveréket evett. Ez is tudatos, tudományos alapossággal felépített, patika mérlegen kiszámított, mint életében a mozgás. Meg persze a használt CD lemezboltja.
Próbálná a lemezboltját is tervszerűvé, prognosztizálhatóvá, hosszútávon is megbízhatóan működővé tenni a Hollán Ernő utca 18-ban a Körúttól pontosan egy hajításnyira, de ez valahogyan nem csupán rajta múlik. Sokszereplős a képlet, amennyiben a vásárlói arculatot olyannyira sokszínűnek képzelem, ahányan a boltba belépnek. Pedig Istvánon nem múlik a népszerűség meg a forgalom vagy csak alig. Talán nem elég hatásos a marketingje. Pedig Fiala a Kelj fel, Jancsi műsorában reggelente háromszor is, óra egészkor mondják be hét és kilenc között, hogy a műsor zenei partnere István, itt és itt található és nála most már klasszikus zenék is kaphatók. Ebben a háromszori reklámban hallottam valamikor először Istvánról, s ennek köszönhetően jutottam el hozzá és tudhat azóta is törzs-vásárlójának, csendes csodálójának, hű drukkerének. Mindezt annak köszönheti, hogy talányos mosollyal az arcán, huncutsággal a szemében, persze tudatosan, számomra azonban valahogy észrevétlenül alakított ízlésemen úgy, hogy zenei világom horizontját többszörösére tágította. Mostanra életemből kikopni látszanak a kommersz zenék, míg a hatvan-hetven-nyolcvanas évek progresszív együtteseinek albumainak – többek között Paladin, Premiata Forneria Marconi, Wigwam, CMU, Eloy, EGG, Schicke-Führs-Fröhling, Darryl Way's Wolf - időközben önkéntelenül és észrevétlenül is, talán említésre sem érdemes "gyűjtőjévé" váltam. Ezekre a zenékre jellemző, hogy zeneileg színesek és elképesztően gazdagok, dúdolhatatlanok és megunhatatlanok, hallgatásukhoz leginkább kipihent állapot, kiegyensúlyozott hangulat szükségeltetik és alap helyzetben amúgy megszerezhetetlenek, s ha mégis, akkor az Istvánnál kapott ár többszöröséért.
Ugyanez mondható el a gazdagnak tartható jazz-kínálatáról. Szintúgy Istvánnak köszönhetem, hogy a jazzből egyre kedvesebb ismerős formálódik számomra, holott annak előtte a jazz meg én távoli, ködös ismerősök voltunk, akik tisztelettel vegyes bizalmatlansággal tekintettünk egymásra. Miles Davis, Wayne Shorter, John Coltrane, Bobby Hutcherson, McCoy Tyner, Dave Brubeck, Grant Green, hogy csak néhányukat emeljem ki egy hosszabb névsorból, mára zenei ízlésem részévé váltak. Nem mondom, hogy nem kellett megküzdenem a jazzért, a bonyolult improvizációkban rejlő szépségek felfedezéséért, de mára úgy érzem, hogy nagyon is megérte.
Az említett zenei áramlatok mellett Istvánnál megtalálhatóak a rock zene olyan klasszikusai, mint pl. a Led Zeppelin, Deep Purple, Pink Floyd, Yes, Supertramp, Procol Harum, Beatles, Rolling Stones, Genesis, Bob Dylan, David Bowie, Jethro Tull, Uriah Heep, ABBA lemezei, éppen úgy, ahogy mellettük jól megfér többek között Bruce Springsteen, Eric Clapton, Leonard Cohen, Chris Rea, Tom Jones, Elton John, Eric Clapton, Cindy Lauper, Norah Jones és Tracy Chapman zenei világa.
A mai tucc-tucc, modern, felkapott zenékből valószínűleg alig találnál valamit, ha Istvánhoz véletlenül betévednél a Hollán Ernő 18-ba, a magyar előadók közül is igen szűk a kínálat. Annál jobban tobzódhatsz viszont az utóbbi időben az elsősorban EMI márkával fémjelzett komolyzenei CD albumokon világhírű zenekarok, fantasztikus előadóművészek tüneményes előadásában.
Persze, persze, minden letölthető, másolható, a semmivel is megúszható, de mégis…, Istvánnál emberi árakon, használtan, ám kitűnő minőségben juthatsz örök zenei értékekhez és István kellemes társaságához.
Ez itt és most igenis a reklám helye - volt, van és lesz.

2011. június 22., szerda

Pompás püspökkenyér

A nagymama nagyon jól főzött. Azóta sem tudok olyan rakott krumplit főzni, mint amilyent ő csinált. Nem létezik, egyszerűen nem létezik. Én tehetek bele vajat, tehetek bele disznózsírt, tehetek bele kacsazsírt, tehetek bele száz tojást, kétszáz tojást, tök mindegy, olyan rakott krumplit én nem tudok csinálni, mint az anyósom. Nincs. Nincs.
- Meg nem tudjuk például az egress szószt sem.
Én tudom, csak én nem szeretem.
- Én egyszer megcsináltam, ill. meg próbáltam csinálni, de az csak emlékeztetett a Nagyiéra. És nem sütjük a püspökkenyeret sem.
Dehogynem, én hányszor csinálom a pompás gyümölcskenyeret.
- Amit te csinálsz az a pompás, tele kandírozott déligyümölcsökkel, mazsolával és dióval, meg a formája is más az őzgerincben. A Nagyié egyszerűbb és üresebb volt, talán csak fekete csoki és dió volt benne, de az akkori tojásoktól olyan napsárga volt, hogy az valami csuda.
Na de, Pannikám, ez fontos?
- Fontos, nem fontos, a püspökkenyér nekem a Nagyihoz kötődik, a pompás gyümölcskenyér pedig a tiéd, bármennyire is próbáljam meg utánatok csinálni. A rántott csirkét úgy csinálta, hogy előző este besózta, és másnap panírozás után sütötte ki.
Én is így csinálom. A rántott csirkével nincs semmi probléma.
- Emlékszem, hogy volt neked valami olyan problémád a nagyival meg az Elzával, szeretted volna, ha a gyerekek a suli után náluk vannak és étkeznek? Valamiféle segítséget kértél, ami aztán nem jött össze.
Nekem életemben az volt az egyetlen vágyam, hogy a nagymama meg az Elzuska, amikor már mind a ketten teljesen nyugdíjba vonultak, és egymástól kb. másfél kilométerre laktunk, hogy jöjjenek át a mi lakásunkba reggeli után, főzzék meg az ebédünket, egyenek nálunk a mi ebédünkből, igyanak kávét nálunk, pihenjenek, utána menjenek haza és a maradékból megvan a mi vacsoránk  is. Nahát ezt nem sikerült elérni. Ezért smikor már nekem lehetőségem volt, hol a Panninak, hol a Katinak segíteni, mindig próbáltam főzni, odaküldeni a papával, amikor a Panniék mellett laktunk, aztán amikor a Katiék mellé költöztünk, akkor többnyire én vittem át nekik a készételeket.
- Ti az apuval magatokat milyen nagyszülőknek tartottátok?
Kati megmondta, anyuka ti csodálatos szülők voltatok, de nagyon rossz nagyszülők.
- És te ezt így érzed?
Nem érdekes, hogy én mit érzek. Én úgy érzem, hogy mi már olyan nagyszülők vagyunk, akiknek annak idején már elég sokáig kellett dolgozniuk, én speciel 58 éves koromig dolgoztam, és amikor az első unokám megszületett, akkor mindössze 48 éves voltam. Tehát még tíz évig dolgoztam, miután unokám lett.
- Munkahely mellett nagyon nehéz lehet nagymamának lenni.
Nem mondom, hogy én egy ideális nagymama voltam, sosem állítottam, de hogy én szeretem az unokáimat, az biztos, úgy éreztem és most is így érzem. Lehet, hogy most már a kapcsolat nem olyan erős, de akkor én úgy éreztem, hogy szeretem az unokáimat. Igaz, hogy az unokáim nem ezt igazolják vissza, de ez mondjuk sem nem segít, sem nem ront a helyzeten. A Dórika mondta például, hogy ő a Teca mamát sokkal jobban szereti, mint engem. Igen, mert a Teca mama az, úgy emlékszem, elég sokat volt otthon és elég sokat vigyázott a Dórira. Természetes, hogy ez így volt. De én azért nem haragszom. Semelyik unokámra sem haragszom. Egyáltalán nem.
- De elvárnál egy valamiféle kis érdeklődést.

2011. június 18., szombat

Gondolatok az utazásról

(Miklós talán a legkobbkor elmélkedett az utazásról, éppen akkor, amikor Annele és Elza utazási kedvtelései említődnek meg az Araratban. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, ha elmondom, hogy Miklós maga is nagy utazó. Volt legalábbis. Ezt onnan tudom és elsőkézből állítom, mert tudhattam bizonyos útjairól, jóval később pedig abban a szerencsében részesülhettem, hogy nem is egy diavetítéses útibeszámolóján vehettem részt. Hogy előbb volt-e meg életében hobbiként a fényképezés, vagy éppen fordítva az utazás, nem tudhatom, de egy biztos, az egyik gerjesztette, fejlesztette, sarkallta a másikat újabb és újabb uticélok, fényképezendő tárgyak, tájak, személyek felé. Mára odáig jutott, hogy egy lépést sem kell tennie ahhoz, hogy szinte az egész világ odavarázsolódjon szobája egyik falára a kivetítőn keresztül. Utazni tényleg jó a maga fizikai valójában, de a képzelet szárnyain is kezünkben egy útleírással, a magunk által készített felvételeket újra élve, valakinek utibeszámolóját elképzelve átélve, vagy a tévé által sugárzott, briliánsan összeállított, a leglehetetlenebb szögekből fényképezett, felvett filmeken keresztül, amelyek tényleg karnyújtásnyira hozzák be életünkbe az egész világot. Kalandra fel!)
Utazni jó! Megismerni a nagyvilágot, amely kiskorunktól fogva folyamatosan ingerli fantáziánkat fényképek, könyvek, filmek, ismerősök elbeszélése alapján! A vasfüggöny éveiben különösen csábítóak voltak az úgymond „szabad világ” nevezetes helyei, hiszen csak keveseknek adatott meg, hogy látogatóként eljussanak oda.
Aztán egyszer csak eltűnt a szögesdrót, az aknazár, később a határőrök is és szinte észre sem vettük, hogy most már mi is ennek a szabad világnak részét képezzük. Többé már nem a hatóságok jóindulatán, vagy nyugaton élő rokonunk szolgálatkészségén múlik, hogy eljutunk e az egyiptomi piramisok lábához, az inkák ősi fővárosába, az Eiffel torony tetejére, New York felhőkarcolóinak tövébe, a Picadillyre, vagy éppen egy korallzátonyra, vagy egyenlítői esőerdőbe, esetleg a szavannára. Ez ma már kizárólag pénzkérdés.
Az utazás iparággá fejlődött. Ügynökségek ajánlatok özönét zúdítják az állampolgárra. Ki-ki pénztárcája szerint választhatja ki magának a megfelelő utazást. Ma már nehéz olyan városi háztartást találni, ahol ne lapulna a családi fényképalbumban felvétel tengerpartról, delfinekről, katedrálisról, égbe nyúló várromról, tevegelésről, óriáskígyó simogatásról, vízisíelésről.
Gondoltuk volna ezt a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben? Legmerészebb álmainkban sem! Ki is használjuk a lehetőségeket, idén irány Málta, jövőre, ha semmi nem jön közbe, Amerikába repülünk és tervbe vettük Kínát is. Örvendetesen gyarapodik az utazási fényképgyűjtemény is, bár kézbe már nemigen vehető, csak számítógépen lehet megcsodálni, viszont minden ismerősnek el lehet küldeni.
Ám miközben következő utunkat szervezzük, vagy éppen a korábbiak termését nézzük át látogatóink kedvéért, időről időre kénytelenek vagyunk elnyomni magunkban egy csúfolkodó hangot. - Mitől vagy olyan nagyra ezekkel a fotókkal? Nem veszed észre, hogy ezt már mindenki megcsinálta, csak mások még sokkal jobb minőségben? - Na és! – vetjük oda dacosan – Nekem akkor is szép élmény, mert a sajátom, én éltem át és nem cserélném el senki máséval! - Aztán a vendégek elbúcsúznak és esti magányunkban egyszer csak váratlanul ránk telepszik valami nehezen megfogható szomorúság.
Szembe kell néznünk azzal, bármennyire is kiábrándító, hogy az utazásokról szőtt ifjúkori álmaink nem váltak valóra, hiába jutottunk el mindenhová, sőt még olyan helyekre is, amelyekre akkor nem is gondolhattunk. Egy kicsit becsapva érezzük magunkat. Mintha az a hatalmas távolság, amely egykor elválasztott bennünket úti célunktól, egyszeriben összezsugorodott volna.
A távolságot valójában nem kilométerben érzékeljük. Abban az időben Bécs messzibbnek tűnt nekünk, mint ma Buenos Aires. A távolságot azoknak az akadályoknak a sokaságával mérjük, melyeket le kell küzdenünk ahhoz, hogy célunkhoz eljussunk. Vágyainkat egykor ismereteink korlátozottsága táplálta. Eleget tudtunk a külvilágról ahhoz, hogy érdeklődésünket felcsigázza, de nagyon keveset, hogy valós képet alkothassunk róla. Mára az egykori problémák nagy része elhárult, a légitársaságok jóvoltából a távoli kontinensek is a „szomszédba” költöztek. A kábeltévé hálózatok utazási csatornái és az internet a világ legeldugottabb részéről is annyi képet, filmet, napra kész információt szállít a lakásunkba, hogy ha alaposan tanulmányozzuk őket és egy kicsit megmozgatjuk a fantáziánkat, előbb-utóbb olyan érzésünk támad, mintha már jártunk volna ott, sőt, mintha napunk egy részét ott töltenénk. Néha álmodunk is erről és megdöbbentően hitelesnek érezzük.
Természetesen semmilyen fénykép, DVD, plazma tévé képernyője nem kelhet versenyre a valóságban átélt élménnyel, de a különbség sokkal kisebb, mint elsőre gondolnánk. Amikor teljes fizikai valónkban jelen vagyunk, három dimenzióban látjuk a világot és az összes többi érzékszervünkkel is megragadjuk. Ugyan mit nyújthat ehhez képest a két dimenziós kép, ahol a látványon túl csupán a hangokat tudjuk még korlátozott formában felfogni? Igen ám, de meddig tart a valóságos élmény? Mennyi időnk jut turistaként arra, hogy a páratlan látványt élvezzük? Legtöbbször egy óra sem, legjobb esetben néhány nap. Ugyanakkor a filmet, fényképet korlátlan ideig nézhetjük, számtalanszor elővehetjük. Az ilyen élmény intenzitása csekély töredéke a valóságosnak, ám a hozzá tartozó idő versenyképessé, a valóságos élménnyel összemérhetővé teszi.
Nem véletlen, hogy sokan úgy teszik teljessé utazási élményeiket, hogy az utazásból visszatérve még számtalanszor előveszik a fényképeket, megnézik a videó felvételeket, újraolvassák a naplófeljegyzéseket, már ha készítettek ilyeneket. Így orvosolják azt a hátrányt, hogy a valóságos élmény, bármennyire is intenzív, csak röpke pillanatokra jut a legtöbb turista osztályrészéül. Csak így éri meg annyi pénzt kiadni, annyit fáradozni, hogy a helyszínre eljussunk.
Nem kell persze mindenhová elutazni, hogy jól megismerjük a világot. A hasonló klímájú és kultúrájú országok közül elég egyet felkeresni, hogy a többit is hitelesen elképzelhessük, ha látunk egy filmfelvételt róla. Arról se feledkezzünk meg, hogy egy világ lényegének csupán töredékét teszi ki a felszín, mely utazásaink során megmutatkozik. A lényeg, ami mögötte rejtőzik, az csak sokkal szívósabb munkával tárulkozik fel. Ezt a munkát pedig nem annyira a helyszínen, hanem otthonunkban, vagy egy könyvtárban végezzük.
A ma emberét már egyre kevésbé ösztökéli utazásra a vágy, hogy számára idegen világot ismerjen meg, hiszen a technika „behozza” a lakásába az egész világot. Kiszakadni a hétköznapok egyhangúságából, kiszakadni a borongós őszi, hideg téli napok sorából és élvezni a trópusi napfényt és párás meleget, a látóhatárt beszűkítő nagyvárosi építményeket felcserélni a tenger, vagy a hegycsúcsok végtelenbe vesző horizontjával, ismeretlen ízeket kóstolni, új barátságokat kötni, egy induló kapcsolatot elmélyíteni, rég nem látott ismerősökkel újra együtt lenni, ezek képezik a legfőbb motivációját manapság egy utazásnak.
A huszonéves korosztály pedig már úgy kel útra, hogy nem csupán körülnézni akar, hanem hosszabb-rövidebb ideig munkát is vállal, tanulmányokat folytat és évekig távol van. Persze csupán fizikai valójában, hiszen a Skypon naponta többször is társaloghat otthon maradt szeretteivel. Hittük volna ezt akár negyven évvel is ezelőtt? Nagyon közel az idő, amikor az embereket újra a mi fiatalkorunkhoz teljesen hasonló utazási vágy keríti hatalmába. Csupán a célpont változik. Ők a világűr, egy másik égitest megismerésére indulnak útnak majd.

Elza

- Anneléék, akiket mi egyszerűen Nagyiéknak hívtunk, szerettek kirándulni.
Jaj, azt nagyon szerettek. Kijártak a Dániel úti, a Rozgonyi Piroska utcai Népszava Üdülőkbe és titeket a Katival is vittek magukkal.
- Elzával Moszkvában is jártak.
Az Elza a munkahelyéből kifolyólag  volt veled meg velem Moszkvában.
- Rengeteg járt ki az NDK-ba.
Heuerswerda-ba, ide is a munkája miatt.
- Voltak ők Berlinben is, meg Drezdában.
Szakszervezeti üdülések lehettek ezek.
- Megismerkedtek az Ingével, majd nagy barátságba keveredtek vele.
Az úgy történt, hogy az Elzuska ismerkedett meg vele a vonaton. Bulgáriába menet vagy Bulgáriából jövet összeismerkedett az Ingével, aki éppen Dimitrinkához ment, aki nem tudom, hogy kicsodája, micsodája volt neki, de egy bolgár hölgy volt és akkor azt mondta az Elzuska, hogy miután a Dimitrinkánál voltál, akkor visszafelé álljál meg Budapesten is. És akkor az Inge megállt Budapesten és akkortól fogva kezdődött a barátságuk. Aztán az Inge férjhez ment, Helmut Müllernek hívták az első férjét, aki alig tudott oroszul, pedig Oroszországban tanult.
- Az Inge is beszélt oroszul.
Nagyon rosszul.
- Német akcentussal beszélt.
Borzalmasan.
- Szívesen beszélt, veled még erőltette is a beszélgetést.
El sem tudod képzelni, mennyire rettenetes volt őt hallgatni, udvariasságból válaszolni, majd ismét hallgatni, Ingének viszont ez okozott nagy örömet.
- Mi lehet most az Ingével?
Nem tudom. Élik az életüket. Gondolom, hogy nem dolgoznak már, nem is tudom, hány évesek.
- Egy gyerekük van.
A Katrin, akit örökbe fogadtak. Még amikor az Akácfa utcában laktunk, akkor az Elzuska megismerkedett valami románokkal. Nekik is azt mondta, ha Pesten járnak, akkor jöjjenek el hozzánk látogatóba. Lehet, hogy egy kicsit tévedek és nem románok voltak, hanem bolgárok, de a lényeg az, hogy egyik alkalommal három Moszkvics állt meg a házunk előtt (nevetünk) és hat ember szállt ki belőle. Mi akkor veled együtt öten voltunk, de lehet, hogy a Kati is megvolt már. A kocsik megálltak és hat ember azzal jött fel, hogy ott akarnak nálunk aludni.
- És volt annyi hely, amennyi kellett?
A földön mindenkinek akadt hely.
- Elza az egész életét végül is az Annele családjában élte le.
Életét az Annelének szentelte. Úgy volt, hogy ki kellett volna neki menni Görögországba dolgozni több évre.
- Ő akkor a Transelektronál dolgozott.
Igen, és egyszerűen nem mert elmenni. Mert az Annelét nem bírta itthagyni..., mert az Annele, hogyha mai szemmel nézem, az Annele az egy
- despota?
despota volt. Tirannus volt. Mint az én apukám.
- Bár nem szorult igazándiból segítségre, de mégis
mindig úgy élt, hogy mindenki azt gondolja róla, hogy szegény Annele, olyan beteg, de olyan beteg, és közben nem ő volt a beteg, hanem az Elzuska, aki kettejük közül elsőnek ment el.
- Elzának strumája volt, ugye?
Igen, de az is lehet, hogy nagyon megundorodott már az élettől, mert amikor a szobában rátaláltak, akkor egy nyitott üveg nyugtató volt mellette, amiből az összes tabletta hiányzott. Szóval lehet, hogy bevette, hogy megnyugtassa, ill. végleg elaltassa magát. Szóval az Elza volt a mártír, míg a nagymama volt tirannus.
- És Elza volt konyhalány, aki segített a nagyinak a főzésben.

2011. június 12., vasárnap

Hét hét

Olyan furcsán érzem magam az első vegyes nap után végleg itthon. Tegnap hajnalban még anyámnál ébredtem. Időm nem volt azzal törődni, hova vezet az aznap: házimunkák, előkészületek a NAGY-családi ebédre töltötték ki minden pillanatomat. Azon voltam, ahol lehet, segítsem anyámat az ebéd elkészítésében. A reggelit lopva fogyasztottuk el, amikor egyre világosabban testet ölteni látszott az elképzelt menü. Majd újra vissza a panírozásba meg a salátakészítésbe. Szabályosan égett a kezünk alatt a munka, miközben az idő vészesen fogyott. Működött a munkamegosztás, hallgatólagosan és tettekben megnyilvánulva egyaránt. A legfeltűnőbb igenis ez kettőnk között: nem vitatkozunk, valahogy önkéntelenül tudjuk helyünket, én minden bizonnyal anyám mellett, mögött, a kezei alá dolgozva.
Még jó, hogy előzetesen összekészítettem a cuccaimat, nem kell ezzel sem vesződnöm.
Végig megyek a lakáson, megállok a fürdőszoba ajtajában, rácsodálkozom parányi szobámra, ahol az elmúlt hét hétben életem java telt, mely bútorozottan, nélkülem mégis üres. Az ágyam most rideg és pőre és kegyetlenül számot vető: hét hét – hat cucc. Mondom anyámnak, ami marad, marad, jó helyen lesz, majd egyszer elkerül hozzám. Itt folyt az életem ezen az ágyon, ahol aludtam, gyógytornásztam, pihentem, zenét hallgattam és sokat olvastam.
Eltűntek könyveim az éjjeli szekrényről, laptopom az íróasztalról, piperéim a fürdőszobából.
A nagyszobában ránézek anyám ágyára, ahol kivétel nélkül minden este ültünk – én inkább feküdtem -, és valamilyen német filmet néztünk. A nézendőben is egyet értettünk és majd’ mindig találtunk is nézni valót. A konyhában anyám visszakapta a magas barna hokedlit, amelyen vele szemben ültem reggel, délben és koradélután, közös étkezéseink alkalmával és akkor is, amikor konyhalányként egy-egy családi ebéd készítésénél volt szükség rám.
Hallani vélem beszélgetéseinket, melyeknek írásos lenyomata sehol sem maradt meg -, nem az Araratról szóltak -, és ha mégis, akkor is csak nagyon áttételesen. Pedig szerettem volna további riportot csinálni az anyámmal és mikor máskor, ha nem abban a hét hétben, amit együtt töltöttünk. Rá kellett azonban jönnöm, hogy egy működő életben, háztartásban, ahol az egyik elintézendő dolog ér a másikba, egy huzamosabb kimenekülésre, elvarázsolódásra a mindennapokból sajnos esély sincs. Hamar felhagytam a vágyakozással.
Így csöppentem bele anyám napjainak folyásába, mely hol lassabb, hol gyorsabb fordulatot vett, de mindig kiszámítható volt. Megismertem szomszédjait, sétálásaim alkalmával a folyosón távolabbiakat is. Telefon közelbe kerültem barátnőivel, amikor halló, itt Szegő Panni a Rita vonalán szöveggel vettem fel a kagylót. Tudomást szereztem problémáiról, meg arról a módról, amilyen eleganciával azokat kezelni igyekezett. Felismerni véltem, hogy anyám megnyilvánulásaiban, megszólalásaiban, vélemény nyilvánításában Xenia életszeretete, töretlen optimizmusa köszön minduntalan vissza. Talán fel sem fogom, mekkora érték ez.
Húgomék érkeznek, közös erővel segítenek le bennünket, anyámat, a fájdalmaktól gyötörtet, amikor menni, ülni, élni kell és engem, a lassan-lassan lábra állót.
Nem felejtem el felkapni a váltó cipőmet, papucsomat a bejárati ajtó mellől. Velem jön a kis csokis zacskó az el nem fogyasztott csoki-maradékokkal.
Még egyszer végig megyek a lakáson, magamba szívom hangulatát, igyekszem fülön csípni az elröppent időt. Nem is érzem könnyeimet, amint elsírom magam.
A veszteség fojtogat: soha nem lesz már több ilyen hét hét anyámnál és anyámmal.

2011. június 6., hétfő

Sominál lenni jó

Most már nagyon jó ezzel az érzéssel együtt lenni, az érzést dédelgetni. Egy jól sikerült összejövetelen vagyunk túl. Sajnos már túl. Mert az ember ilyenkor nyújtaná, hogy sose jöjjön el a vége, de ha mégis, akkor az valami kozmikus kényszer hatására történjen. Ez egy jól összeszokott csapat egy megszokott helyszínen. Nem véletlenül volt sokunknak az A MUNKAHELY. Egy olyan munkahely melynek hatása immáron éveket mondhat magáénak, mióta ez a csapat, ill. még ennél is szélesebb körű társaság nem ugyanarra a helyre jár be dolgozni. És ha már nem dolgozhatunk együtt, akkor legalább lássuk, éljük meg egymást rendszeresen, hiszen kiváncsiak vagyunk egymásra, meg szeretjük is egymással múlatni az időt.
Sominál adott minden: idő, jó idő, melyet a távolban gyülekező felhők csak játékosan fenyegetnek, kinn és benn, terasz tetővel és anélkül, kert, fű, bokor, fa, kutya, és kutyát futtató gyerek (Lilla, Levi), kerti sütés, sistergés, füst és illat, várakozás, kerti székeken ülés, amott állás, beszélgetés, vodka tonikkal, szilvapálinka kortyolgatás. Észrevétlenül és fokozatosan készül az ebéd. A kinti asztalnál, hol a terasztető félig fedi a társaságot egymást érik az ételek. Sült újkrumplifejek mosolyognak a jénai tálról, míg egy másikban krumplis, hagymás, zelleres saláta von magához. Köztük foglal helyet a sosem ürülő tálban sült csirkeszárny, csirkemell. Melléjük érkezik a roston sült padlizsán és gomba. Mikor már azt hinnéd, hogy ennyi és már semmi, kérheted és kapod a sült sajtot, amely - mint kiderül -, mindent visz, mondják ezt az összes többivel eltelt szemek, szájak és bendők, mondhatják. Hogy mindenen túl is csúszhasson a következő váratlan és előre nem látott falat, egymást érik az üvegek sötét nedüt kínálva Szent István, Szekszárd, Eger borából és a jófajta sörök, kinek egyik sem elfogadható, az üdítők.
Ahogy leültem, úgy is maradtam, háttal a kertnek, szemben az egész terasszal. Egy kis, szorgalmas, kitartó, jó ételeket fennhangon is díjazó társasággal ülök együtt. Somi legbelül úgy gondolhatja, hogy nincs az a mennyiségű étel, amely ezeket jóllakatná, mellyel Susy is egyetérthet, hiszen nem szűnnek meg bennünket vég nélkül kiszolgálni (köszönöm). Egy darabig én is így érzem, amilyen gyorsasággal a csirke, krumpli tűnnek el az asztalról, a padlizsánnak, meg a gombának egyenesen tiszavirág szerű az élete, a sült sajtról nem is beszélve, amely a pillanat töredéke alatt tűnik el a tálkácskákról. 
A főétel bőségét, kavalkádját látva, az ember azt gondolná, hogy nincs irigylésre méltó helyzetben az, aki süteményt hoz egy ilyen lakoma zárásaként, akárha Dunába öntené a vizet. Teltek a gyomrok, kisimulnak a ráncok, szomjúság sem gyötör, hova még az édesség. Téved, aki a logika szavára hallgat. Elhűlve látom a süteményeknek azt az orgiáját, amely pillanatok alatt és két asztalon foglalja el a helyét, merthogy egyre már rá sem fér. Lakat kókuszos tekercsei, Van piros gyümölcsös tejszínes(?) tortája, Eszter gesztenyés mézese, Mackó valamilyen fehér töltetű mákosa, Anikó kétszínű diós(?) szelete nem árválkodnak sokáig, egy-két szóból jókora madárlátta látványt mutatnak.
A teraszon és az édességre már egybeverődik az egész társaság, Andris, Kristóf is megérkeznek, Somi, Susy is leülnek végre (köszönöm). Valamiféle össznépi, hosszabb és tartalmasabb közös beszélgetés is kialakul, melynek alaptémája persze a volt közös cég, illetve ami belőle megmaradt.
Ez a társaság minden bizonnyal.

2011. június 4., szombat

Egyetlen és legdrágább anyámnak

Anyám nem szereti jobban a mai napot, mint a tegnapot vagy a holnapot. Jobban mondva, a hetedik X után már nem kapja fel a fejét erre a napra. Nem foglalkozik vele, hogy valaki észre veszi-e vagy sem a dátumot. Az sem érdekli olyan nagyon, hogy ki mindenki jelentkezik szóban, írásban. Biztosan volt egy idő, amikor nem volt ez így, fontos lehetett számára június negyedike. Jól eshetett, hogy emlékeztek élete legfontosabb eseményére. Egymást érhették akkor a telefonok barátnőktől, családtól, meg a személyes gratulációk. Akkor ő sem lehetett ennyire "lelassulva". Láb- és térdfájás nem nyomasztotta, hogy csak a legnépszerűbb bajait említsem, közérzete összehasonlíthatatlanul nagyobb rendben volt. Most? Külön programnak tűnik összehoznia magát aznapra. S mindezt egy csupán töredékeiben átaludt éjszaka után. És anyám működik. Érdekes módon, mire összeszedte magát, az aznapra éppen szükséges erő valahonnan megérkezik.
Telefonok most is jönnek. Legközelebbi barátai hívják innen a szomszédból és a távoli Moszkvából, Kijevből, Kolja pedig Jerevánból. Anyám felhőtlenül nevet, amikor azt mondja, hogy a háromszor huszonötön már túl van, azt a kis pluszt meg elfelejtjük. Egy másikukkal azt beszélik meg, hogy ő már bizony beért a célegyenesbe, nincs mit tenni. Valakivel arról beszél, hogy nagyon nem mindegy, hogy hetven vagy hetvenhét. Ebben a korban minden év óriási jelentőséggel bír.
Anyámnak vannak tervei. Idén lakásában festet, mázoltat, fürdőszobáját újíttatja föl. Moszkvai Galja barátnőjének látogatását idén őszre vagy jövő tavaszra várja. Anyám reméli, hogy a jogosítványát még két évre meghosszabbítják és azután ismételten két évre. Anyám azt gondolja, hogy elmegyünk még Puchbergbe, meg harmadszor Cesky Krumlovba. És anyám azzal is nagyon kiegyezne, ha ezzel a fájdalommal még nyolc-tíz évig ellehetne.
Egyetlen és legdrágább anyám!
Kívánom, hogy sikerüljenek terveid, elgondolásaid. Őrízd emlékezeted, fejszámolási képességed, melyre Xenia tanított, tartsd meg lelkületed, habitusod, melyet Xenia-tól örököltél és nagyon sokáig tudjunk beszélgetni a múltról, máról, mindenről.