2009. december 29., kedd

Ashen

Családomból a papa oldaláról való rokonságot én annyira nem ismertem. Az Ashabadban élők közül viszont volt egy, aki apám valamelyik testvérének (összesen nyolcan voltak apámék testvérek) a lánya volt, akit én nagyon szerettem és akit Ashennek hívtak . Ennek az Ashennek volt egy Levon nevű férje és három gyermeke. Egyik gyerekük meghalt a háborúban, a másik nem sokkal utána. A férje az ashabadi nagy földrengésben vesztette életét. Végül a lányuk bolondult meg. Ashen kilencvenéves koráig élt, nagyon boldogtalan volt szegény, nem is csoda, hiszen egész élete során egyre másra temette szeretteit.
Most jutott eszembe, hogy én csak azokról az emberekről beszéltem, akik meghaltak, de volt egy lánya, aki él, Lariszának hívják. Ennek a Lariszának és ügyvéd férjének több gyereke is van. Egy nagy házban éltek együtt férjének ügyész fivérével és annak családjával. Velük lakott még Larisza anyósa is, aki erős kézben tartotta ügyvéd és ügyész fiait. Larisza könyvelőként dolgozott. Mikor lányai férjhez mentek, Moszkva közelébe kerültek és jó módú férjeket sikerült maguknak fogniuk, akkor Larisza unokái nevelésével foglalkozott Ashabad és Moszkva között pendlizve. Lariszának most közel olyan idősnek kellene lenni, mint amennyi én is vagyok (hetven körül). Sajnos róla sem tudok többet.
- Az a legnagyobb tragédia, amikor egy anya temeti gyerekeit.
Bizony, ez a legnagyobb tragédia, még annál is nagyobb, amikor teljesen váratlanul éri az embert. Ezerkilencszáznegyvennyolc október ötödikéről hatodikára virradó éjszaka egy óra tíz perckor a föld úgy mozdult meg Ashabadban, hogy azon az egyetlen éjszakán Ashabad százhatvanezer lakosából százezren lelték a Nagy Földrengésben halálukat. Úgy emlékszem, hogy az egész város romba dőlt, három épületet kivéve. Megmaradt a török mecsetnek felső kupolája, s mivel az alsó kupolarész ledőlt, a felső szép csendben ráereszkedett az alsóra.
- Mintha rácsúszott volna.
Igen, mintha rácsúszott volna.
- Egy párnára esett volna.
Így van. A másik, ami megmaradt, az elektromos művek volt, s végül utolsóként a textilgyár. Mindössze ez a három épület élte túl a földrengést, a többi mind romba dőlt.

2009. december 27., vasárnap

Alekszandr Sztyepanovics

Alekszandr Sztyepanovics leningrádi unokatestvérem, Sztyepan Ivanovicsnak, apám másik testvérének volt a fia, aki valóságos katonai karriert futott be, 1991-ig mindenfelé küldték és generálisként, tábornokként végezte. Ahogy mondtam, küldték mindenfelé, még Mongóliában is járt. Mongóliából hazajövet hozott nekünk egy kis ajándékot, azt a párnát, amely most a tahisi házban van, bőrből van az egyik oldala, a másik pedig szőrméből.
- Igen, emlékszem rá.
Mindmáig nagyon szép állapotban maradt meg, s azé lehet a gyerekek közül, aki megbecsüli.
Kettőezerhatban meghalt Alekszandr Sztyepanovics. Él még a felesége, Nyina és két lányuk, több unokájuk Leningrádban, a mai Szent Péterváron. Jómagam hosszú évek óta levelezem velük, Kati lányom azonban meg is látogatta őket, mikor ott járt egy pár napos városlátogatás alkalmával. Mivel ők nem olyan levélimádók, mint én, ezért ők sokkal ritkábban írnak. Sehogyan sem tudom őket arra rávenni, hogy több levelemre összefoglalóan válaszoljanak egy levélben. Egyébként Alekszandr Sztyepanovics, nekem a kezdetektől fogva csak Szása volt, így szólítottam őt egyszerűen, Szása. Én sosem a tábornokot néztem benne, így amikor először találkoztunk és ő azt mondta, hogy Alekszandr Sztyepanovicsnak hívják, erre én azt feleltem neki, hogy na jól van, akkor te nekem mostantól Szása leszel.
- És Alekszandr Sztyepanovics erre a megszólításra nem sértődött meg?
Nem, egyáltalán nem vette sértésnek. A Nyina is nekem egyszerűen csak Nyina, hiszen én Magyarországon ezt a szokást vettem föl, mindenkit a keresztnevén szólítok, mert itten nincsenek Sztyepanovicsok vagy Ivanovicsok meg Nyikolajevicsek, tehát nekem ennek egyszer s mindenkorra vége. Tündéri egy asszony ez a Nyina és keményen kézben tartja a két lányát, két vejét, s ha jól emlékszem, három vagy négy unokáját.
(Legyen elég ennyi az Aszlanjan (Alekszandr Sztyepanovics) és a Babajan (Nyina) családról.)
- Volna remény, hogy találkozzál velük személyesen is?
Remény akkor van, hogyha kinyitjuk a bukszánkat és elmegyünk hozzájuk. Ők jelen pillanatban el vannak foglalva egy családi ház építésével Szent Péterváron. Fölépíteni ugyan már fölépítették, talán éppen most bútorozzák be, rendezkednek vagy valami hasonlót csinálnak, tehát nem tudnak nagyon ide utazni. De az is lehet, hogy azt várják tőlem, hogy küldjek nekik egy meghívólevelet. Én viszont nem tudok úgy meghívólevelet küldeni, hogy ne tudnám pontosan mikor, hányan, mennyi időre szándékoznak hozzánk vendégségbe jönni. A meghívólevélnek van ugyanis egy bizonyos szavatossági ideje, azon kívül rohadt sokba kerül, s mindezen felül én egyedül, mint Rita nem hívhatok meg akárhány embert magamhoz, hiszen a magyar hatóságok előírásainak megfelelően ennyi ember vendéglátásához nem rendelkezem megfelelő méretű lakással.
- Mert ugye szükségeltetik egy főre előírt bizonyos négyzetméter nagyság, hogy vendégül tudjad őket látni?
Igen, s ha a nyugdíjam még lehetővé is tenné a meghívást, azonban a hivatalos elvárásokhoz képest a lakásom semmiképp sem lenne megfelelő méretű. Ebből kifolyólag a gyerekeim a saját nevükben tudnák a szent pétervári rokonságot meghívni. Nagyon rendes egy család ez a szent pétervári vonal, de mindenki nagyon el van foglalva a maga dolgával és a mama, Nyina, intenzíven foglalkozik a három vagy négy unokájával. Nincs pardon, ott nincs lébecolás, mindenki dolgozik, nehezen keresik a pénzt, hogy meg tudjanak élni, valahogy egyről kettőre jussanak.

2009. december 20., vasárnap

Szemjon Ivanovics

Anyám, Xenia elbeszéléseiből tudom, hogy a rokonság közül a legillusztrisabb apám édes bátyja , Szemjon Ivanovics volt, akit még mi is – a hivatalosnak számító formában – kereszt- és apai nevén, azaz Szemjon Ivanovicsnak szólítottuk. Mikor megismertem Szemjon Ivanovicsot, aki akkoriban nem akárki, hanem a moszkvai katonai körzet és a Kreml parancsnoka volt. Volt neki egy zsidó felesége, akit Nyina Berlinnek hívtak és ez a Nyina Berlin volt az egyetlen egy hibája az én nagybátyámnak. Amúgy az égvilágon semmi, de semmi kivetni valót nem lehetett Szemjon Ivanovics múltján találni addig a legeslegutolsó napig, amíg zsidó származású feleségére hivatkozva el nem vitték egy Gulaghoz hasonló táborba. Azt is az anyámtól tudom, hogy Szemjon Ivanovics ott megbetegett és végül a táborban halt meg. Xenia azt mondta, hogy egy ilyen táborban, amikor valaki súlyos beteg lesz, akkor a halálos beteget, mint egy súlyos problémát minden továbbiak nélkül, azonnal likvidálják. Szemjon Ivanovics tehát a táborban halt meg, de még nem sokkal a halála előtt összeismerkedett ott egy orosz nővel, akitől született neki egy fia. Ez a fiú végül is börtöntöltelék lett, mert sem az anyja, sem az apja semmi jóra nem tudta megtanítani: az apja ugye elég korán meghalt, az anyja pedig nem tudta nevelni, gondolom, képzetlen, alig valamit tudó orosz asszony lehetett. Később sem tartottunk semmilyen kapcsolatot ezzel az emberrel, az úgy nevezett börtöntöltelék unokatestvérünkkel, viszont Szemjon Ivanovics első két gyermekével, a lányaival azt lehet mondani, hogy eléggé normális volt a viszonyunk. Margarita Szemjonovna volt Szemjon Ivanovics nagyobbik lánya...
- Megköszönöm, hogy bemondod a rokonsági fokokat, hogy kit milyen rokonsági kapcsolat fűz egymáshoz.
Margarita Szemjonovna volt tehát nagybátyám nagyobbik lánya és Eleonora Szemjonovna a kisebbik. Később mindkettőjükből jeles személyiség lett. Míg Margarita Szemjonovna munkájáért ezerkilencszázötvenháromban megkapta a Szálin-díjat, addig Eleonora Szemjonovna egy nagyon híres újságírónő volt a maga idején Moszkvában. Mivel anyjuk zsidó nő volt, így mindketten zsidó származásúnak számítottak. Mindegyikőjüknek született egy-egy gyermeke, akikkel egy jó ideig tartottam a kapcsolatot, ill. valójában csak Margarita Szemjonovna lányával és annak a fiával. Elkezdtem velük levelezni, egyideig  válaszoltak, a többi levelemre viszont már nem, így elég hamar megszakadt a kapcsolatunk. Nem tudom, hogy mi történt Margarita Szemjonovna lányával és unokájával. Azt viszont tudom, hogy Eleonora Szemjonovna már meghalt, lányának és az ő leszármazottainak sorsát már nem tudtam tovább követni, ez a rokoni vonal sajnos megszakadt.

2009. december 19., szombat

Egy szem szilva

Beszélgetések anyámmal
Wörther See – Payerbach 2009. április 30 – május 5.
Itt ülünk a Wörth-i tónál, kedvenc panziónkban, a Weisses Rössl-ben, Helgánál. Ezúttal a hetes számú szobát kaptuk, ahogy kértük, s amely egy földszinti sarokszoba két irányba nyíló ablakokkal. Gyönyörű szép tájat látunk magunk előtt virágzó fákkal, bokrokkal, minden csupa-csupa zöld. A szomszédos ház is látható fáktól félig-meddig takarásban és egyáltalán nem zavaró közelségben. Anyu itt mondja diktafonba emlékeit. Azzal kezdi, hogy a szülei egy közös szobában aludtak, arra is emlékszik, hogy két ágy volt a szobában.
A háznak három vagy négy helysége volt, két szobából, egy szép nagy konyhából és egy gyönyörű, beüvegezett verandából állt. Ez utóbbi egész éven át nappaliként funkcionált, hiszen ide jöttünk össze közös étkezéseink alkalmával, szüleinkkel itt beszélgettünk vagy egyszerűen csendben üldögéltünk egymás mellett. A papa meg a mama az udvari szobában aludtak, mi meg Kolja öcsémmel az utcai szobában. Amikor a papa meghalt, akkor az anyu, úgy emlékszem legalábbis, hogy a hálószobájukat kiadta egy idegennek, vagy befogadott valakit a szamarkandi rokonságbó, már nem emlékszem pontosan. Azt viszont tudom, hogy egy alkalommal magához vett egy rokon kislányt vagy lehet, hogy egy teljesen ismeretlent, aki Ashabadban tanult, és ahhoz elég messze, hogy haza s visszautazzon minden áldott nap. Hogy ne kelljen neki pénzért bérelnie egy szobát idegen helyen, inkább magunkhoz vettük, a családban így lettünk három helyett akkor megint négyen. Mi hárman nők, az anyám, a rokon vagy nem rokon bérlő és én aludtunk abban a bizonyos utcai szobában, míg öcsém a konyhában aludt, ami szobának volt inkább kialakítva. Mivel anyánk, aki reggel nyolctól este nyolcig tanított és egyik étel sem, amit ő vagy mi, gyerekek főztünk közel sem volt annyira bonyolult, hogy órákat bíbelődjünk vele a konyhában, érthető hát, hogy a konyhánkból a főzéshez szükséges kellékek, eszközök vették el a legkisebb helyet.
Emlékszem arra, hogy ötéves koromban édesapám ültetett egy szilvafát az udvaron. Mivel ez volt az első szilvafánk és nem tudtuk, hogy milyen fajtájú szilvát terem, apánk mindannyiunk lelkére kötötte -, köztük nekem is, aki ötéves voltam akkor, s gondolom, feltételezte, hogy megvan a magamhoz való eszem és megértem, mire is kér -, hogy addig ne szedjük le és együk meg a fáról a gyümölcsöt, amíg az teljesen be nem érik és meg nem kóstoljuk, hogy milyen is az íze. Ha nem lesz ugyanis jó, akkor egyszerűen kivágjuk a fát, ha meg finom lesz a termés, akkor meghagyjuk. A legelső évben egyetlenegy szilvát termett a fa: zöld volt kemény volt és én nem bírtam kiváncsiságommal. Leszakítottam a fáról a termést, hogy én legyek az első, aki megkóstolja. Természetesen savanyú volt, rossz volt, zöld volt, éretlen és apró, én mégis megettem. Ma sem tudom, miért tettem, honnan tudtam volna, ötéves kispisis voltam. Apám erre úgy elvert, hogy majdhogynem mentőt kellett hívni hozzám. Akkor is úgy éreztem, mostani fejemmel tudom, hogy a kapott  büntetés egyáltalán nem állt arányban elkövetett bűnömmel. Apám kicsorbult szülői tekintélyét kívánta ily módon  helyre igazítani: nem fogadtam szót, megettem a gyümölcsöt, márpedig ő jó előre figyelmeztetett a következményekre. Hogy valamiképpen mégiscsak kiengeszteljen, apám nem sokkal később elvitt Moszkvába, hogy bemutasson az ottani rokonságnak.

2009. december 17., csütörtök

Kezdetekben

Előszó 2009.április 30-május 5., csütörtök-kedd
Ezévi Ausztriában anyámmal közösen eltöltött szabadságunk fő programja volt az a többórás interjú, amelyet anyámmal készítettem és diktafonnal vettem fel, hogy újra meg újra lejátszhassam, amikor örmény anyukája, családja életét, saját gyerekkorát, örménységét, Türkmenisztánban való életét tisztázom s írom le egyszer s mindenkorra emlékül magamnak és a többi, következő generációnak.
Anyám nem igazán szeret mikrofonba beszélni, ezidáig talán nem is volt hosszabban tartó időn át ilyen szituációban. Mondta is, hogy nyűgnek érzi tőlem ezt a kérést, kellemetlennek a helyzetet, nem szívesen, nehezen állt rá. Szerinte én voltam olyan nagyon erőszakos, ami elől képtelen volt kitérni. Engedj és akkor hamarabb szabadulsz, győzött ez az egyszerű teória. Valóban, kicsit nehezen, akadozva indult ez a mi beszélgetésünk annak ellenére, hogy előre megbeszéltük a komplex, gazdag téma sarokpontjait, mindig előre tisztáztuk a kérdésköröket, melyekre - emlékei szerint - válaszait vártam. Élvezet volt nézni, hallgatni, meg- és átélni, ahogy anyám kivirul az emlékezésben, egyre-másra jutnak eszébe újabb mozzanatok, mesélésében színesedik, gazdagodik a múlt. Így lett a kezdeti teherből élvezetes visszaemlékezés, beszélgetés, egymásra felelés, amikor anyám szüleinek, saját gyerekkorának múltja mellé tettem a sajátomét, amikor a helyzet úgy hozta és belőlem önkéntelenül is kikívánkozott.
Hallgattam, ahogy anyám anyukájáról, Xeniaról, apjáról, testvéréről, gyerekkoráról, rokonokról, barátokról, szülővárosáról, Ashabadról mesélt, hús-vér rokonokkal, igaz mesékkel egyre benépesülni látszott előttem a múlt. Már magam sem tudom, hanyadszor hallottam és éltem át az ismert történeteket, melyek most kivételesképpen diktafonba mondódtak, végérvényesen érteni, érezni véltem anyámat, hogyan s miért lett olyan amilyen: egyedi, magányosan fénylő csillag ezen a sűrű égen Türkmenisztán, Örményország, Magyarország, most Ausztria fölött.

2009. december 15., kedd

Első blogbejegyzésem

Kedves Mindannyian!
Nagy késéssel indítok blogot, hiszen néhányan a barátaim, ismerőseim, távoli ismeretlenek közül javasolták, hogy fogjak bele egy internetes blogba, amely egyszerre lehet egy folyamatos napló, írások közzétételének színtere, egyfajta megmérettetés. Eddig blogügyekben való tájékozatlanságom, meg egyfajta félelem a folyamatos megmérettetéstől akadályozott meg az indulásban. De most leginkább az késztetett cselekvésre, hogy vészesen fogy az időm, téma viszont lenne, amit szélesebb nyilvánosság elé szeretnék tárni megvitatásra, közös tovább gondolkodásra, együttes munkára. Többek között ettől is remélem, hogy tervem nem a füstbe ment tervek panteonjába kerül, hanem hosszú, fáradságos, együttes munka következtében meg is valósul.
Ehhez - hogy mihez is pontosan, arról legközelebb - kérem és köszönöm meg előre is közreműködő segítségeteket.
Sziasztok:
Szegő Panni