Kolja

Megint nem tudok aludni. Lassan megszokottá válik, hogy egy fojtogató gondolat vagy érzés miatt megébredek, és nem tudok tovább aludni az éjszaka egy részében vagy teljesen.

Emlékszem, ahogy Koljával álltunk a kelenföldi Fraknó utcai lakásunk balkonján, beszélgettünk. Meséltem neki a kételyeimről, hogy én most elmegyek a családból egy hosszabb időre, Harkovba megyek egyetemistának. Fájt az elválás, hogyne fájt volna egy olyan családtól, ahol irtó jó volt gyereknek lenni. Kolja mondott valami biztatókat a jövővel kapcsolatban, hogy ez már a felnőtté válás elkerülhetetlen útja, kinél későbben megy végbe, örüljek, hogy nálam korábban. Azt is mondta, hogy bármikor meglátogathatom, amikor el szeretnék menni hozzá Jerevánba, szeretettel lát.

Nem is olyan könnyű eljutni Jerevánba Harkovból, de az egyetem alatt egyszer és nagy sokára sikerült. Tíz napot töltöttem Koljáéknál a családjában. Mostanra nagyon távoliak ezek az emlékek, nem is emlékszem tisztán és mindenre. Egyedül az maradt meg bennem világosan, amikor Kolja hazaér a munkából, átöltözik otthoni ruhába, ami egy tréning alsót és fehér trikót jelentett, és leül az asztalhoz a falnál álló legbelső székre, és várja a vacsorát. Szvéta odateszi az egy tál ételt az asztal közepére. Először Kolja szed, utána Szvéta meri ki nekem és a három gyereknek az ételt.

Az a kép él bennem róla, amint ott ül az asztalnál egy szál trikóban és egész este nem mozdul onnan. Aki beszélni akart vele vagy elmesélni neki valamit, az odaült mellé vagy vele szemben:
- Mi van, matan, kérdezi, és teljes figyelmével odafordul. Matannal szólított meg mindenkit, a gyerekeit és engem abban a tíz napban, amit náluk töltöttem.

Megbeszéltük mindig a másnapot, hova megyek, miket nézek meg. Mesélt az aktuális programhoz, látnivalóhoz, ellátott valami okossággal, amit ő tudhatott, merthogy ott élt Örményországban, abban az országban, amelynek a nyelvét csak nagyon korlátozottan volt hajlandó megtanulni, amennyire a mindennapi életben szüksége volt rá. Az orosz volt az anyanyelve, az örményt a szükség, az ottlét, a munka kényszerítette ki. Nem tudom, hogy mennyire szeretett ott élni, ezzel kapcsolatban ködös kételyeim vannak.

Merthogy félig-meddig idegennek érezte magát a munkahelyén, ahol kohászati kutatásokkal foglalkozott, termékeny kutató-agy lévén vagy százötven jelentős találmánya volt. Világhírű lehetett volna, ha beadja a derekát, és hagyja, hogy a nevét az alkotók listáján a második, a harmadik, a többedik helyre tegyék a nyomtatásban. Hiú lehetett, amikor nem ment ebbe bele, nem is valósultak meg a víziói, névtelen napszámosa maradt a tudományának.

Vendégapa lehetett otthon, ill. pontosan olyan, mint amilyenek az örmény apák: otthon is vannak, meg nem is, segítenek, meg nem is. Ülnek a fal melletti ülésen és gyakorlatilag semmit nem csinálnak. Beszélnek. Egyedül csak beszélnek. Igaz, azt sokat és vég nélkül, mindenhez hozzá tudnak szólni. Egyéb otthoni munkát lehetetlenség volt tőle elvárni. Elvárták tőle, ám mindhiába, jóval később elváltak, az összes gyerek Szvétával ment.

Két házasságból összesen négy gyereke született a nagy nőfaló Koljának, akit így hívtak már egyetemista korában. Jóképű örmény fiú volt, dús fekete hajjal, vastag szemöldökkel, mélytüzű barna szemekkel, egyszerűen nem lehetett neki ellenállni. Moszkvában az egyetemen sok orosz lány ahelyett hogy ellenállt volna neki, egyenesen belezúgott a szép fiúba, akit férjének gondolt azzal megszerezni, hogy a bele szerelmesedéssel egy időben le is feküdt vele.  Anyám mesélte, hogy Xeniának és neki jó néhányszor meg kellett segíteniük a bajba esett lányt az abortuszt végző orvos címével, meg azzal, hogy elkísérték hozzá a lányt, és megvárták a beavatkozás végét, a műtét árát kifizették. Sokba került Kolja szerelmi élete Xeniának.

Amikor meg Kolja unta az egyetemet, és nem járt be az órákra, merthogy ő már mindent tud, amit ott tanítanak, s akkor meg minek, Xenia bement a rektorhoz és ragaszkodott hozzá, hogy a fiát vágják ki az egyetemről, ahova majd akkor megy vissza tanulni, amikor benő a feje lágya, ha egyáltalán.

Többek között ilyen szeretni- és csapnivaló bohém volt az én egyetlen örmény nagybátyám, akitől a magam bohémságát is eredeztetem.