Bächer Iván: Cserépfalvi

Tegnap volt száz éve, hogy megszületett Cserépfalvi Imre könyvkiadó.

A könyvkiadóknak is megvan a maguk sorsa.

Az övé egy baloldali polgárkiadó sorsa volt, szép magyar balsors.

“Iván, én utálom a fröccsöt, de Veled szeretnék még odaát meginni egyet … Isten Veled, találkozunk!” ( Megyeri Orsolya)

Gimnázium után még éppen sikerül elcsípnie a háború végét, még belekóstolhatott az olasz front borzalmaiba — a vesztett Vittorio Veneto-i csata után láthatta először azt, amit olyan sokszor láthat még majd hosszú élete során: a rabló, fosztogató csordába verődött embert.

A háború után orvoskarra iratkozott be, majd a húszas években Párizsban szívja magába a francia kultúra legét. 1928-ban mint a francia Hachette cég budapesti képviselője tért haza, majd 1931-ben megkezdte önálló kiadói ténykedését. Első kiadványa 1931–1932-ben egy francia konyhasorozat volt, első könyve, amit kiadott, az Ebéd húsz perc alatt — 100 rögtönzött étel címmel jelent meg. 1933-ban francia, majd német nyelvű Budapest-kalauzát Karinthy Frigyes gasztronómiai könyvecskéje követte, aztán már szépen sorjáztak: Malraux, Aragon, Kassák, majd a harmincas évek második felében: Fejtő, Hevesi András, Ignotus Pál, Bálint György, Radnóti, Tersánszky, no meg Totis Béla, a legendás nőgyógyász, akinek a fogamzás titkairól szóló könyvecskéjéből szinte minden évben elfogyott egy-egy kiadásnyi.
a mindenkori másik Magyarország kiadója volt

Legendás könyveinek élén persze József Attilától a Nagyon fáj áll már felstószolva, eladatlanul immár mindörökké, de nevezetes Móricz Tiborca, Gide szovjet útinaplója, és a falukutatók kötetei, Szabó Zoltán Tardi helyzete és Cifra nyomorúsága, Kovács Imre Néma forradalma és József Jolán első — tehát még becsületes — Attila — könyve.

A háború alatt — szemben máig ünnepelt kiadótársával — ő nem a tiszaeszlári vérvádper fölelevenítésével köszöntötte háromnegyedmillió polgártársának elpusztítását — ő 1944-ben Gorkijt jelentette meg, Németh Andor József Attila-könyvét és a Don Quijotét.

A felszabadulás után — belevágva zeneműkiadásba is — folytatta a munkát: a humanista baloldali szellem könyvekbe örökítését. Közben részt vett a Szabadság című napilap szerkesztésében, és alapítója volt a Francia–Magyar Társaságnak is. Miután államosították, és a kiadásra váró harminc kéziratát megsemmisítették, Cserépfalvi Imre méhészkedéssel foglalatoskodott.

1954-től a Corvina Kiadó vezetőjeként rendkívül szép kivitelben jelentetett meg értékes magyar műveket, albumokat idegen nyelven, s ráadásul nyereségesen, mert a kiadó — szinte egyedülállóként az akkori “piacon” — nem kapott állami dotációt.

A Corvinánál — s ez is az ő érdeme — különleges “csapat” verődött össze, jobbadán börtönből frissiben kikerült emberek: Noel Field, Justus Pál, Tarisznyás Györgyi, Balabán Péter, Halász Zoltán és sokan mások. Aztán kirúgták persze Cserépfalvit innen is.

Élete végén még megérhette saját kiadójának újbóli föltámadását, és megélhette újra azt, amit oly sokszor megélt már: hogy a rablás és a hazudozás eluralkodjon az országon megint.

Csudálatos elnézni, hogy a Cserépfalvi Kiadó szerzőinek zömét megölték, de legalábbis börtönbe valamikor bezárták biztosan. Cserépfalvi Imre a másik Magyarország, a mindenkori másik Magyarország kiadója volt, azé a Magyarországé, amely a múló században soha egyetlen percig hatalomra itt nem került, és valószínűleg nem is kerül már hatalomra soha.

És talán nem is baj ez.

Bächer Iván

Megjelent: Népszabadság, 2000. július 29.