Vaya Con Dios

Ma lesz este nyolctól a Vaya Con Dios búcsúkoncertje az Arénában. A Csücsök óriási örömet szerzett ezzel a születésnapi ajándékával, hogy meghívott a koncertre. Vártam már nagyon, ahogy a dátum közeledett egyre jobban. Nemsokára elindulok, elindulunk, hogy együtt éljünk át valamit, amihez fogható eddig talán Leonard Cohen koncertje volt. Meglátjuk. Ha lesz mondanivaló, megírom.

Azért Leonard Cohenen nem sikerült túl tenniük. Előadták majdnem minden ismert számukat, a legvégére hagyva a garantált tombolással, lelkesedéssel, a székből való felugrálással, a dal ütemére szóló vonaglással, együtténekléssel járó Nah Neh Nah-t, bárhol a világon a védjegyüket. Mindössze másfél óráig tartott a koncert, pedig a pesti közönség bírta volna jóval tovább. Ez egyfajta csalódást jelenthetett annak, nekem, bárkinek, aki két-három órás koncertekhez van szokva.

A Vaya Con Dios fátyolos, búgó, egyéni hangja, az énekesnő, Dani Klein, az egyetlen olyan tagja az együttesnek, aki a kezdetektől, az alapítástól fogva benne van, aktívan működik, énekel.
Nemrég óta tudhat kerek évszámot magáénak, a koncerten ezt be is vallotta, idén január elsején töltötte be a hatodik ikszet. Azt mondja, nem jó megöregedni, hiába minden odafigyelés, plasztikázás, innen már csak lefele visz az út. A korára még visszatért az első pár szám után, amikor is néhány zenésztársával együtt leültek a közönség elé a színpadon, és úgy énekelték el a What's a woman és más számokat. Azt mondja, hogy az idén lett hatvan és neki joga van leülni, ha éppen úgy gondolja.
A Puerto Rico úgy hangzott, ahogyan emlékeztem rá. A Just a friend of mine-t nehezen ismertem föl, de még így is nagyon tetszett. Az Uncroyable-t, Pauvre diable-t, Don't cry for Louie-t olyan érdekes felállásban és hangszerelésben adták elő, hogy kicsit lassan ment a felismerés az első taktusokból, de azután együtt tapsoltunk a dallamokra. Adtak elő orosz népzenei, valamint roma behatású dalokat, amelyekben a hegedű és Dani hangja vitte a főszerepet.
Az együttes tagjai, a zongorista, akinek erre az estére kellett beugrania, a nagybőgős, a gitáros, a dobos, a hegedűs, a trombitás mind-mind kiváló, profi zenészek, akiknek lehetőségük volt szólókban megmutatni tudásukat. Az egy nő és egy férfi háttérénekes duettet is énekelhetett Dani Kleinnel.
Biztos feketében lesz Dani, mondta anyám, mire megkérdeztem, honnan tudja, de hisz mindig feketében van, mondta azzal mindent tudó mosolyával. Most is abban volt. Fekete nadrág, fekete felső, magas sarkú fekete fél cipő, kivétel a fekete alól a hosszú bézs blézer volt. A mozgása a jellegzetes Dani Klein féle mozgás volt, amint két karját széttárta úgy ringott, lépett, jobbra, balra, táncolt elegánsan, ahogy talán az egyetlen belga díva tudja, s aki mindezen közben átéléssel, autentikusan képes énekelni roma dalokat is, tisztelegve azon nép előtt, amely annyi más népet ihletett meg a zenéjével.
Jazz, blues, latinos, roma dallamok, de főleg kellemes jazz szólt ebben a másfél órában, az Arénához képest csendesen, visszafogottan. Ezen az esten a Vaya Con Dios inkább tűnt kamarazenélésnek például nekem, aki ott ültem a legutolsó sorban és a legtávolabb a színpadtól, mint egy egész Arénát hangzásban és látványban betöltő koncertnek. Időben nagyon kevés volt, ám kénytelenek voltunk elfogadni a Vaya Con Dios saját maga által önmagának és közönségére szabott, megkoreografált búcsúját a színpadtól itt Budapesten.
Sebaj, majd a Best of Vaya Con Dios CD-én - konzervben - újra hallgatom őket ahányszor és olyan hangosan, amennyire csak akarom, s közben még fel is idézhetem a megélt Dani Klein mozgását álltában, ültében, előadásmódját.
És mostantól én is csak azt mondhatom, Vaya Con Dios, Isten veled!
(a cikk megjelent 2013.április 7-én a Galamusban az Olvasói levelekben:  http://www.galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=202116:vaya-con-dios&catid=65:az-olvasok-irasai&Itemid=101)