Nem akarásnak...

Tudjátok, ha igazán el akarnék menni, akkor elmennék. Az Atya Úristen sem tarthatna itt.
Mondják, hogy van az a pénz, de ha egyszer el akarok menni, mert valamiért elég volt, mert nem stimmelünk, mert nem látom tovább az értelmét, mert nem látják tovább az értelmemet, mert már nem úgy kötődöm, esetleg sehogyan sem kötődöm, és ők sem hozzám, akkor megyek és kész.

Nekem telebeszélhetik a fejemet különböző emberek a legkülönfélébb nyelveken, meghallom ugyan, de értelmük nem ér föl hozzám, mert menni akarok. Ennyi volt, befejeztük, én legalábbis befejeztem.
Eljátszogathatok azzal is, hogy belengetem, elmegyek, aztán mégsem. Mert csak. Minek azt nektek tudni, hogy mi mozgat engem. Lehet, hogy akadt valaki, aki itt tartott. Egy fehér holló vagy kettő, esetleg több is. Mondtak egy olyat, hogy kettő lett belőle. Először plusz két hét. Azután három. Meg még egy hónap. És nem látni a végét a további háromnak. Nyúlik az idő. Ez az el is akarok menni, meg a nem is ideje. Mint a szegény lány a mesében, aki a király próba-kérésére hozott is ajándékot meg nem is. Az ő galamb ajándéka pár percig ott volt, majd huss, elrepült, bottal is hiába ütötték volna a nyomát. Pedig azért a galambért érdemes lett volna utána menni, szállani.

Jó érzés, ha ennyire tartóztatnak. Csúsznak-másznak előttem, térdig könyörgik magukat, annyira akarják a maradásom. Erősítik az amúgy is masszív egómat. Nélkülem ezek itt egy fabatkát sem érnek. Én, én, vegyétek tudomásul, én kellek neki. Nem vitás. Már mennyi ideje is vagyunk ebben a Shakespeare-ban?

A hülye is láthatja, hogy nem érdekel a mások véleménye. Az meg végképp nem, hogy ki szeret és ki nem. Vannak, akik egyenesen utálnak, na és, kit érdekel. Utálatuk csak engem erősít. Én vagyok az Én, a többiek meg a többiek és sokan vannak, összefolynak egy szürke, homogén, átláthatatlan masszába.

Fölfogtátok végre, hogy én kellek ide, mert ti azt sem tudjátok, hogy merre van az előre, agyatok, eszközeitek, tudásotok sincs meg hozzá. S különben is, ezt a helyet többek között én juttattam ide, ekkora szaharba, és most én teszem majd úgy naggyá, hogy a mennybe megyek vele.

Kéretem magam pár hetente még párszor, odébb tologatjuk ezt az elmenési gondolatot, amivel olyan jó eljátszogatni, közben persze titeket is jól kiidegellek, és bibibííííííí, maradok az idők végezetéig. Meglássátok. Ha maradtok. Vagy ha hagyom egyáltalán, hogy maradjatok.