Volt egy régi bál
Ott volt az a rádióműsor, a Party. És benne a sok, azonos nevet viselő híresség. Mindenki mosolygott. Illényi Katica, a hegedűs énekes, Takács Katalin a színész, dr. Kutrucz Katalin a politikus (akinél régen jelesre vizsgáztam az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán, és az indexemet is elhoztam, hogy megmutathassam neki), Sándor Erzsi és Fodor János a műsorvezetők. Én a Kataposta miatt keveredtem oda gondolom, amit akkor már sok éve találtam ki, szerkesztettem, és vezettem. Na és mielőtt elbúcsúztunk volna, körbejárt a kérdés: Melyik nevet választanátok magatoknak? És mindenki azt felelte, csakis ezt, a Katalint. Vagyis nem mindenki. Mert én azt mondtam, bármelyik másik nevet. A szó fennakadt, a műsor véget ért.
Nem volt rá mód, hogy elmeséljem. Tehát most, 2017. november 25-én írom le.
A nevemet anyám után kaptam. Anyám után, aki Anna volt. Csak első bálozóként a Vigadóban fölkérte egy fiatalember. Egy Jenő. Anyám, nem győzöm eléggé hangsúlyozni, bombázó volt. A lábai álomszerűek, a dereka hosszú, és vékony, és egyáltalán. Én apámra hasonlítok.
Szóval, nem meglepő, hogy nagyon megtetszett Jenőnek. És Jenő igazán igyekezett. Mellékesen jegyzem meg, hogy anyám elmondása szerint, Jenő alacsony volt, szemüveges, és ronda, tehát szerinte nagyon nem illett mellé és hozzá, aki ugye szépségkirálynő volt. Tehát amikor a szegény fiatalember a nevét kezdte dicsérni, anyám egyre idegesebb lett. Hogy jön ahhoz ez az illető, hogy ilyeneket mondjon?! Hogy milyen szép név ez az Anna, hogy hányféleképpen lehet becézni, és egyik kedvesebb, mint a másik. Jenő gyorsan előhozott egy ellenpéldát is. A Katalint. Ezt a nevet ki nem állhatja, jelentette ki határozottan.
Anyám ekkor nem kis zavart okozva a báli összhangban, kitépte magát táncpartnere karjából, és ezt kiabálta: Tudja mit?! Akkor én inkább leszek Katalin, mint Anna! Így volt, és így lett. Anyám, nagykorúsága első napján Katalinná vált. Méghozzá büszke Katalinná. Úgy érezte, saját bevallása szerint hibátlan lényét megkoronázta ez a választás.
Aztán jött 1956 február 20., az a hóviharos, elátkozott napja életének, amikor a világra jöttem. Hát nem örült, mondhatni. Utálkozott, dühöngött. Mit kezdjen ő egy lánnyal?! Főleg ezzel itt! Nagyon kicsi, nagyon ronda, vörös a haja, na ne!
Persze nevet kellett volna adnia a babának, aki én voltam. Neeem! - ordította behunyt szemmel sokszor, nagyon sokszor. Aztán valaki, akinek föl kellett jegyeznie a neveket, egyszerűen beírta azt, hogy Katalin. Anyám neve után.
És jöttek sorra a november huszonötödikék. Ilyenkor anyám mindig elmondta, hogy én nem vagyok egy Katalin. Nem úgy, mint ő, aki tökéletes. Én meg szép lassan meggyűlöltem a nevemet.
Anyám régen meghalt. De ezen a napon mégis tisztán látom büszkeségtől sugárzó arcát, és fenséges termetét, és érzem azt a mély megvetést, amit egész lényem iránt érez. Nem tud elmúlni.
És teltek az évek. Valaki egyszer kitalálta azt a nevet, amit nagyon szeretek. Ez így hangzik: Dezsa. Így hívott már mindenki a Rádióban, a baráti társaságban. Azért persze szólt a Kataposta, amit nagyon szerettem, ami Gömisz barátnőm szerint pont olyan volt, mint én.
Már megszületettek a gyerekeim, már nem is voltak kicsik, amikor ez történt.
Egy alkalommal megkérdezte valaki egy topikban, miért nem szeretem a nevemet. Hááát, írtam én, nem a névvel van igazából bajom, hanem azzal, ahogy az enyém lett. És röviden előadtam azt a régi bált, az alacsony és szemüveges Jenőstől, bizony. Ez egy női topik volt, de belekukkantottak pasik is.
Na és a fiam, Ábrahám egyetemi felvételi sikerét ünnepeltem Szentendrén (ahol már jó tizenéve éltem, elhagyva Budát), a Kis Dalmátban. Igen!!!! Üvöltöttem, és körbeugráltam a teret. Aztán zárt a Kis Dalmát, és a társaság levonult a Duna parti Gombába. Gyönyörű, nyári este volt.
És ott, az asztalunkhoz ült egy pasi, akinek Kata lányával az én kislányom együtt járt valaha oviba, tehát régen ismertem. Jenőnek hívták. Mellém ült. Lassan és halkan beszélt. Fölmondta a régi bál történetét. Az apám volt az a Jenő, fejezte be. Nagyon hasonlítok rá, tette hozzá.
Csak ültem ott, és nem is kerestem a szavakat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése