Kaptam egy búcsúlevelet Andrástól. Azt írja, hogy szeretett ennél a cégnél dolgozni. Amikor ide belépett, akkor "fogadták a köszönését, körbe vezették, bemutatták a logisztikán, egy igazi családban érezte magát". Azóta sok minden megváltozott, évek teltek el, "nem divat már a köszönés, sok nehéz és kőkemény időszakon esett át". Azt írta, hogy "nagyon sokat tanult itt, a legtöbbet az emberségről tanulta meg, hogy mennyire rossz és jó emberek élnek a földön, így közöttünk is. Munkájában megpróbálta mindig a maximumot teljesíteni, még ha ez sokszor nem is sikerült." Reméli, hogy "ez a cég egyszer újra az a cég lesz, ahová az emberek nem csak a pénzért járnak be dolgozni."
Valamelyik naptól júliusban András, egy belevaló, jó hangulatú, optimista srác, aki sokkal inkább keresi a munkát, mint elugrik előle, ha olyan a helyzet, kiáll magáért, de másokért is, jókat lehetett vele beszélgetni mindenféléről, ez az András nem dolgozik a cégnél. Végig úgy éreztem ebben a felmondásos egy hónapban, hogy nem akar innen igazán elmenni. Ha a helyzet kicsit is javult volna, kérése egy csöppet is teljesült volna, konfliktusa a közvetlen főnökével rendeződött volna, a még feljebb való vezetője kiállt volna mellette, egy másik vezető határozottabban átkérte volna, ha mindebből legalább picurka valamennyi is másképp alakult volna, neki bizony esze ágában se lett volna innen elmenni.
Így aztán András ittlétének utolsó napján búcsúlevelet küldött néhányunknak röptiben. Még emlékezett az egykori társaságra, már-már baráti emberi és munkatársi kapcsolatra, amely köztünk volt, a szakmai és privát beszélgetésekre, az őszinte érdeklődésre, odafigyelésre, amely egy munkahelyet igazán meghitté tud varázsolni.
András búcsúlevelét megírta és elküldte. Ilyenkor annyi szál van, amit el kell vágni vagy el kell varrni, az idő meg oly kevés hozzá. Úgy érezhette, hogy nem csukja be szó nélkül maga után az ajtót, hanem szól nekünk egy kicsit, egy pár szót. Talán a legfontosabbak, amelyek ilyenkor az ember eszébe jutnak: szép volt, jó volt, ennyi volt, kár, hogy vége. Mert a fájdalom nem volt így szószerűen kimondva a levélben, de ott lebegett minden egyes szó felett, alatt, mögött, ott volt a visszavonhatatlan veszteség érzete a valamikori nagyon jónak, családiasnak érzett cég felett, és a remény annak kapcsán, hogy majd egyszer ugyanolyan jó lesz itt megint dolgozni, ill. egyszerűen csak benne lenni, de akkorra ő már hol leszen.
András búcsúlevele elért, szívembe markolt, a szívemet jól megfogta, megcsavarta, másodpercekig levegőhöz sem jutottam. Bőröm alá kúszott a sejtelem, hogy aki ilyen búcsúlevelet képes megírni és elküldeni, annak egyáltalán nem kellene búcsúlevelet írnia, hanem a cég szerves tagjaként a maga természetességében kellene ott dolgoznia. És aki ilyen röviden és tömören, összefogottan, az érzelmek sejtetésével, mégis mély érzelmektől, gondolatoktól, kötődésektől telítve, mindennemű sértődöttség, sértettség nélkül meg tud fogalmazni egy nem is akármilyen búcsúlevelet, annak - a fenébe is - ha bármit is írogatnia kellene, akkor az elmenők legesleg utolsójaként.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése