(Ha már így belejöttem, hogy vacsorákról, baráti találkozókról számolok be, akkor ne hagyjuk ki az épp tíz nappal ezelőtti autóklubos összejövetelről írt rövid összefoglalómat, amelyet Valentin napon, Kingi barátnőm és egy másik barátnőm apukájának, Jóska bácsinak születésnapján teszek közzé. Jó egészséget, sok boldogságot kívánok nekik.)
Nagyon jó volt veletek a legutóbb a Kálmán Imre utcában együtt lenni! Hogy a sólet tette-e, vagy a Nusi süteménye, vagy a Solymárról ideszármazott négy mousse, amelyeket a maguk sokszínűségében, egyediségében életemben először akkor élvezhettem, nem tudom. Vagy mindez a helyszínnek, a Kálmán Imre utcai "kastély" második emeleti lakásának szalonjának, vagy az ott összegyűlt társaságnak köszönhető-e, ezt sem tudom, nem filozofálgatok, azt hiszem, így együtt az egész. Ugyanezekre a bútorokra annak idején a Pálma utcában valóban nem csodálkoztam rá ilyen elementárisan, észrevenni persze, hogy észrevettem őket, azonban sajnáltam őket a szűk terért, amelyben léteztek, lélegeztek. Merthogy ezeknek az antik bútoroknak, melyek inkább kecsesek, mint testesek, finoman íveltek, légiesek, térbe, falba, szögletbe akként simulnak bele, hogy egyúttal elő is tünjenek, amelyeknek igenis kell a tér, magasság, hófehér háttér, hogy egyediségükben, utolérhetetlenségükben érvényesüljenek. A vitrines szekrény például úgy áll ott sarokban, mint akit (direkt nem 'amit' írtam) odaöntöttek, észrevétlenül, mégis hangsúlyosan. A két fiókos komód -, amelynek hivatalos nevét szegényes emlékezetem ejtette ki könnyedén magából, pedig akkor este kétszer is rákérdeztem -, alkatilalag hasonló, ám a maguk részleteiben térnek úgy el egymástól, hogy közben egymással teret átívelőn a legharmónikusabban csengjenek össze. A sóletet, süteményeket szervízelő, Chiraz névre hallgató igen kellemes zamatú vörös bort kínáló kecses lábakon álló asztalnál a legóvatosabban igyekeztem étkezni, mintha egy-egy erőteljesebb mozdulatom nyomán a finoman ívelt asztalban könnyedén kárt tehetnék. Az asztal melletti falon a cirádás keretű, méretes tükörben nem csak magamat láttam, hanem a szemközti kanapét az új fotelekkel, amelyek hívón csalogatnak magukhoz, s ha már beleültél, magukba szívnak, úgy tartanak fogva, hogy azt a kényelem szabadságának éled meg. A szalon társalgó részében szemben ültem az Erdős festménnyel, melynek rozsdabarna színeire a rézszínű keret felelt. Felette a lámpa diszkréten világította meg és emelte ki az egymással összecsengő árnyalatokat. Sokszor erőszakkal kellett elszakadnom ettől a festménytől, mely a kastély szalonjából egy erdő, az erdő közepébe repített.
Esterházy korában érezhettem magam kettőezertizenegy februárjának legelején, az akkori délutánban, estében, amikor modern ízek, zamatok keveredtek az antik hangulattal. Utolérhetetlen, ritkán megismételhető, kivételes egy érzés.
Hálásan köszönöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése