Kata Vank: Az én édesanyám értelmi fogyatékos volt.

Neked adom ezt a történetet. Annak az embernek, akivel valamikor barátok voltunk, aki nekem ma is, így is az, és én is a barátja vagyok, és aki csak akkor olvassa el a hosszú írásokat, ha azok nagyon érdekesek. Neked adom, mert gondolok rád, és örülök, hogy a gondolat szabad és szárnyaló, és kívánom, hogy ne fájjon a fejed és boldog légy.

Az alábbi írás forrása: FB, 2017. május 7.

"Az én édesanyám értelmi fogyatékos volt. Senki nem törődött vele, édesanyja halála után. Mégis képes volt ellátni magát, és aztán engem. Egy kis faluban élt ő,  én is oda születtem. A falu próbálta kitalálni, ki lehet az apám. Bár értelmi fogyatékos volt, csodás édesanya lehetett volna belőle. Emlékszem a meséire, emlékszem mennyit nevettünk. Ő megragadt egy hat éves szintjén. Játszott, nevetett. Boldog volt.

Még ennyi évvel a halála után is, ha visszaemlékszem rá, a boldogság szó jut róla az eszembe. Aztán, amikor iskolás lettem, csúfoltak miatta. Egy kis faluban ez nem is csoda. Volt, hogy a tanítónő kiültetett előre egy külön padba, mert egy értelmi fogyatékos gyereke is csak értelmi fogyatékos lehet. Végül elvett tőle a gyámügy.

Egy nevelőotthonba kerültem, de minden hétvégén mehettem hozzá. Életem legszebb napjai voltak, amit vele tölthettem. Játszott... mindig játszott, és mindig nevetett. 

Felnőttem, bár nem vele, de mégis minden hétvégét együtt töltöttünk. Bár értelmi fogyatékos volt, olyan sok bölcsességet tanított nekem az életről. Sírni csak akkor láttam, amikor a vonat állomáson integetett utánam, mert mentem vissza az intézetbe. 

Szerettem őt, és ő is engem. Amikor felnőttem, én lettem a gyámja, és gondoskodtam róla, amíg élt. De valójában ő gondoskodott rólam. Tőle tanultam szeretni az életet, és nem gyűlölni az embereket, amiért erőszakkal elvettek tőle.

Egy éjjel bejött a szobámba. odaült az ágyam szélére, megsimogatta az arcom, könnyes volt a szeme, és mosolygott. Néztem őt. "Tudtam, hogy belőled sikeres ember lesz. Tudtam. Mert tudtam, Te többet érdemelsz annál, hogy a bolond anyád miatt gúnyoljanak, és a szégyen padba kelljen ülnöd. Ezért engedtem, hogy elvigyenek. És mert, megígérték, láthatlak. Legalább ezt az ígéretüket nem szegték meg. Minden vasárnap este meghaltam, amikor elmentél, de tudtam, ezzel tehetek meg érted mindent. Mellettem, és ebben a kis faluban nem lett volna esélyed, hogy emberré válj." Átöleltem őt.

Bár tudom, értelmi fogyatékos volt, de én ezt nem így gondolom. Ő egyszerűen csak boldog volt egy kegyetlen világban. Ő megmaradt gyermeknek, felnőtt testében egy hatéves gyermek lelke élt. Ő rácsodálkozott a világra, órákig tudta nézni a hangyákat, és hangosan nevette őket.

Mi kimentünk a gátoldalba, és egész nap mást sem csináltunk, csak gurultunk le... újra és újra. Vagy fogtunk egy nagy nejlon zsákot, és azzal csúsztunk. Télen órákon át építettük a hóembereket, vagy csak sétáltunk a hóesésben.

Nem telt el úgy este, hogy ne olvasott volna nekem mesét, és ne énekelt volna egy dalt. Mind a mai napig ott cseng a hangja a fülemben. Gyönyörűen énekelt. Gyönyörűen. Ringatott. Minden este ölébe vett, és ringatott... közben énekelt. Még mindig hallom énekelni, pedig nagyon régóta nincs már velem. 

Emlékszem az iskolai ünnepélyekre. Ő ott állt vádló, és szánakozó tekintetek kereszttüzében, de nem érdekelte. Mind a mai napig előttem van, ahogyan csillog a szeme, és ahogyan mosolyog. Nem telt el úgy nap, hogy ne mondta volna, mennyire szeret engem, és mennyire büszke rám.

Még megvan a Barbie ház, amit ő készített. Istenem... mennyit játszottunk együtt. Csak ő meg én.

Aztán kiültettek a szégyenpadba, és mindenki rajtam nevetett. Értelmi fogyatékos vagy, mint az anyád! Kiabálták nekem mindig. Ekkor lépett közbe a családvédelem. Elvettek tőle, bár nem örökre. Nagyon fájt, hogy nem lehettem mellette, de nekünk minden hétvége ajándék volt a sorstól. Mert bár elszakítottak minket egymástól, mégis engedték, hogy kapcsolatban maradhassunk.

A kedvence a Paff a bűvös sárkány volt. Olyan sokszor énekelte. Azt mondta nekem a nagy játékok közben, hogy ő nem értelmi fogyatékos, ő csak egy álomvilágban él, a játékai között, és én nem a kislánya vagyok, hanem a legjobb barátja, aki megérti őt, és aki nem ítéli el. Én voltam számára Peti... a legjobb barátja, a Paff a bűvös sárkányból.

Ahogy nőttem, úgy vált egyre szorosabbá és szorosabbá a kapcsolatunk. Mellette nem lehetett igazán felnőni, mert én már 15 éves voltam, ő mégis babázni akart, és a gátoldalon lecsúszni, sétálni az esőben, ugrálni a pocsolyákba, és nevetni.És én vele tartottam. Sosem éreztem szégyent miatta. Büszke voltam rá, hogy ő ennyire tiszta maradt egy kegyetlen világban.

Sosem tudtam, mi az, amit felfog, mi az amit érzékel abból a világból, ami körülötte van. Volt, hogy elbiciklizett a piacra, ahol körbeállták az emberek, ellökték, leköpték. Ő fölállt, megvette, amit szeretett volna, hazajött, megmosakodott, és nevetett. Nem tudom, érzett-e fájdalmat, vagy érzett-e bármit, amiért ezek megtörténhettek, megtörténtek vele. 

Sírni csak akkor láttam, amikor a vonat ablakából integettem neki. Akkor mindig sírt. De közben mosolygott is. 

Olyan gyönyörű volt a szeme. Annyi csillogás és annyi élet volt benne. 

Őt a külvilág mégis értelmi fogyatékosnak kiáltotta ki, és elvették tőle a tökéletes élet reményét. Bár nem adta ő azt oda. Ő boldog volt, akkor is, ha fájtak neki a dolgok.

Mikor felnőtt lettem, mindent elkövettem, hogy diagnosztizálják nála bármi is legyen a baja. Én a szívem mélyén mindig is  azt gondoltam, ő fejleszthető lett volna, ha nem abba a korba születik, amelyikbe.

Emlékszem, amikor felhoztam Pestre.Rácsodálkozott a világra. Ő sosem tette ki a lábát, abból a kicsinyke faluból. Alice volt ő csodaországban. Rettegett az orvosoktól, rettegett mindentől, mert teljesen ismeretlen volt neki ez a világ.

És akkor eldöntöttem, nem érdekel, mi lehet a baja, nem teszem ki őt ennek soha többé.

Visszamentünk a kis otthonunkba, abba a vályogházba, amelyben világra jött, és amely oltalmazta őt élete végéig. Nem akartam, hogy fájjon neki az, amit én teszek vele, mindezt önös érdekből. Bebizonyítsam egy falunak, ami mindig kivetette őt magából, hogy ő valójában nem bolond, csak egy álomvilágban él, és boldog. Már nem akartam nekik bizonyítani semmit.

És soha többé nem engedtem, hogy bántsák az édesanyámat. Azt az asszonyt, aki fogyatékossága ellenére a legtökéletesebb édesanya volt ebben a világban. 

Büszke vagyok rá, hogy ő volt az én anyukám. A legcsodálatosabb édesanya, aki valaha ezen a Föld nevű bolygón élt.