A Béla

Most kaptam a hírt, hogy egy gimnáziumi osztálytársam meghalt. Méltósággal viselt hosszú betegség után. Majd a katonaság intézkedik a temetéséről, merthogy katona volt. Sokmindent nem tudtam róla, mi történt vele a gimis évek óta. Volt neki egy lánya vagy egy fia, vagy mindkettő, mert bizony ezt sem tudom. De hogy katona volt, az rémlik. Talán valamelyik először ritka, majd egyre gyakoribb osztálytalálkozón mesélte el az osztálynak, négyszemközt nem sokat beszéltünk. Pedig akár beszélgethettünk is volna. Olyan jó hangulatú, közvetlen srácra emlékszem, persze még a gimiből. Erre fogja magát, betölti a hatvanat és meghal. Csak úgy. Nekem mindenesetre nagyon váratlanul. Eszembe juttatja, hogy lehet még vagy húsz évem hátra. Jó esetben. Mert a legrosszabb esetben mindjárt meghalok, pillanatok alatt, a magam számára is meglepetésszerűen, minden előzetes intő jelzés nélkül. Vagy a szívem körüli olykori fájásra, no nem fizikai, hanem olyan lelki fájásra kellett volna jobban odafigyelnem? Hogy ne izgassam magam olyan sok dolgon és emberen? Hogy ne legyek már annyira empatikus ezzel, meg azzal, amarról nem is beszélve? Hogy szaharjak le mindent, mindenkit, ügyeket, jelenségeket, semminek és senkinek ne tulajdonítsak túl nagy jelentőséget? Erre Béla meghal. Az egyik Béla, aki az osztály másik Bélájának volt a legjobb barátja a suliban. Bélából ritka a kettő egy helyen, és még hozzá úgy, hogy kitűnően meglegyenek egymással. Az osztály összes Bélája összetartott, ahelyett hogy féltékenyek lettek volna a másik "Bélaságára". Most akkor az egyik Béla egyedül maradt. És az az igazság, hogy én is, bár nem vagyok a megmaradt Béla, de nagyon átérzem a hiányát, meg a fájdalmat, meg azt is, hogy milyen elveszíteni valakit, akit akkoriban, siheder-hajadon korunkban ismerni véltünk, most meg tessék: volt, nincs. Dehogy is nincs. Itt van a kósza, bátortalan emlékeimben. Még az arcára is emlékszem. Arra is ahogyan beszélt. A nevetését is hallom. Pedig a barátom sem volt. Mégis hiányzik Béla. Azt hiszem, nagyon.