Kedves Luzsi!

Azt már látom, hogy nem fogok tudni elmenni a temetésedre, Luzsi, október 24-én 14h15-kor. Őszintén sajnálom, hogy azon az alkalmon, amikor család, barátok, volt kollégák, ismerősök gyűlnek majd össze, hogy végső búcsút vegyenek tőled a Rákospalotai temetőben a  Pólus Centernél, én nem leszek ott. Hidd el, ha nem lennék külföldről úton hazafelé, akkor eljönnék a munkából, hogy egy utolsót legyek veled együtt - képletesen - fizikailag egy légtérben. Amúgy a lelkemben, fejemben, szívemben ott vagy, talán mondanom sem kell. Gondolataimnak pedig egy ideje nem szűnsz meg kitartó szereplője lenni. Nem tudok ez ellen semmit sem tenni és nem is akarok. Nem dolgoztalak még föl, gyanítom, teljességgel nem is foglak tudni soha.  
A Lakatnál ért a szomorú hír, együtt hallottuk meg egy telefonhívás nyomán, hogy végleg elmentél. Visszaemlékezve egy héttel ezelőtti önmagamra a Lakatnál, akkor sem nem sírtam, sem nem törtem össze, sem nem tomboltam ki magam, mindössze egy mélységes szomorúságot éreztem, meg egy azonnali hiányérzetet, amit ott és akkor persze megfogalmazni nem tudtam. Az amúgy is bennem lakozó fáradságom elmélyült, féljókedvem odaveszett. Mert ilyenkor estefelé, egy keményen átdolgozott nap után, ugyan kinek van még meg az egész kedve és tud azzal könnyű szívvel, lélekkel bolondozni. Általában igyekszem magam összekaparni a nap hátralévő esti óráira. Talán futja még egy kis főzésre, mosogatásra, ritka napokon blog, levél írására vagy olvasásra, de tényleg nem sokra. Egyébiránt nézek ki a fejemből, látom, hogy kifelé alig, csak befelé látok, és amit ott tapasztalok, az sem okoz sok örömet. Ezzel foglalatoskodom hát magamban, otthon családi közegben, vagy pl. Lakatnál vendégségben. Szoktam is mondani neki:
- Kész csoda, hogy „elvánszorogtam” ide hozzád és bírok még egy-két szót beszélgetni veled.
Már egy ideje fő helyen szerepeltél beszélgetéseinkben, de maradjon ez kettőnk között, jó, Luzsi?! Sajnáltuk, hogy nem javul, sőt egyre romlik az állapotod, de a legrosszabbra azért nagyon sokáig még csak nem is gondoltunk. Nem tudtuk, hogyan segíthetnénk. Reméltem, hogy tevőlegesen is meg akarsz gyógyulni, vagy ha másképp nem megy, akkor pozitív gondolatok ismételgetésével segítesz magadon. Aztán felrémlett, hogy a mindennapokban nem is voltál olyan optimista ember. Egyfajta iróniával szemlélted környezeted, amely rád jellemző humorban jutott kifejezésre. Bennem lehetett a hiba, hogy nem is mindig fogtam fel elsőre a mélyebb, a kimondottakban megbúvó értelmet. Viszont később, mire a papír tallér leesett nálam, annál elemibb és hosszan tartóbb volt a hatása.
Emlékeim szerint, sajnos sokáig nem vetted komolyan betegséged, mintha az egyszer csak úgy magától szűnne meg majd létezni. Ez a vonulat utolsó éveidnek bizonyos érthetetlen bohémséget kölcsönzött, olyan könnyedséget, mint ahogyan életed élted, s amely ekkor már talán látszat lehetett csupán.
Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy jól ismertelek, hogy ismertelek-e egyáltalán. Kétségeim vannak e tekintetben, miközben nagyon is jól tudom, mennyire kedveltelek, szerettelek. Valahogy bírtam ezt a kicsit közömbös, kicsit semleges, kicsit távolságtartó, kicsit kiismerhetetlen, introvertált, önmagát és másokat iróniával szemlélő, több értelműen jó humorú, nagyon is bohém, könnyed, öntörvényű, élni, szórakozni tudó Luzsit éppen olyannak, mint amilyennek nekem ott a Ráday utcai Irodaházban, sok máshol kötelezően együtt töltött szabadidőnkben lejött. S én ezt a Luzsit, téged, Luzsi, jóval később örömmel vontalak be a Partfürdői találkozók mindegyikébe.
Hívnálak most is. Hívlak. Ugye, eljössz?
Vigyázz magadra, legyél bárhol is és légy jó, ha tudsz!
Puszil:
Szegő Panni