A nagymama nagyon jól főzött. Azóta sem tudok olyan rakott krumplit főzni, mint amilyent ő csinált. Nem létezik, egyszerűen nem létezik. Én tehetek bele vajat, tehetek bele disznózsírt, tehetek bele kacsazsírt, tehetek bele száz tojást, kétszáz tojást, tök mindegy, olyan rakott krumplit én nem tudok csinálni, mint az anyósom. Nincs. Nincs.
- Meg nem tudjuk például az egress szószt sem.
Én tudom, csak én nem szeretem.
- Én egyszer megcsináltam, ill. meg próbáltam csinálni, de az csak emlékeztetett a Nagyiéra. És nem sütjük a püspökkenyeret sem.
Dehogynem, én hányszor csinálom a pompás gyümölcskenyeret.
- Amit te csinálsz az a pompás, tele kandírozott déligyümölcsökkel, mazsolával és dióval, meg a formája is más az őzgerincben. A Nagyié egyszerűbb és üresebb volt, talán csak fekete csoki és dió volt benne, de az akkori tojásoktól olyan napsárga volt, hogy az valami csuda.
Na de, Pannikám, ez fontos?
- Fontos, nem fontos, a püspökkenyér nekem a Nagyihoz kötődik, a pompás gyümölcskenyér pedig a tiéd, bármennyire is próbáljam meg utánatok csinálni. A rántott csirkét úgy csinálta, hogy előző este besózta, és másnap panírozás után sütötte ki.
Én is így csinálom. A rántott csirkével nincs semmi probléma.
- Emlékszem, hogy volt neked valami olyan problémád a nagyival meg az Elzával, szeretted volna, ha a gyerekek a suli után náluk vannak és étkeznek? Valamiféle segítséget kértél, ami aztán nem jött össze.
Nekem életemben az volt az egyetlen vágyam, hogy a nagymama meg az Elzuska, amikor már mind a ketten teljesen nyugdíjba vonultak, és egymástól kb. másfél kilométerre laktunk, hogy jöjjenek át a mi lakásunkba reggeli után, főzzék meg az ebédünket, egyenek nálunk a mi ebédünkből, igyanak kávét nálunk, pihenjenek, utána menjenek haza és a maradékból megvan a mi vacsoránk is. Nahát ezt nem sikerült elérni. Ezért smikor már nekem lehetőségem volt, hol a Panninak, hol a Katinak segíteni, mindig próbáltam főzni, odaküldeni a papával, amikor a Panniék mellett laktunk, aztán amikor a Katiék mellé költöztünk, akkor többnyire én vittem át nekik a készételeket.
- Ti az apuval magatokat milyen nagyszülőknek tartottátok?
Kati megmondta, anyuka ti csodálatos szülők voltatok, de nagyon rossz nagyszülők.
- És te ezt így érzed?
Nem érdekes, hogy én mit érzek. Én úgy érzem, hogy mi már olyan nagyszülők vagyunk, akiknek annak idején már elég sokáig kellett dolgozniuk, én speciel 58 éves koromig dolgoztam, és amikor az első unokám megszületett, akkor mindössze 48 éves voltam. Tehát még tíz évig dolgoztam, miután unokám lett.
- Munkahely mellett nagyon nehéz lehet nagymamának lenni.
Nem mondom, hogy én egy ideális nagymama voltam, sosem állítottam, de hogy én szeretem az unokáimat, az biztos, úgy éreztem és most is így érzem. Lehet, hogy most már a kapcsolat nem olyan erős, de akkor én úgy éreztem, hogy szeretem az unokáimat. Igaz, hogy az unokáim nem ezt igazolják vissza, de ez mondjuk sem nem segít, sem nem ront a helyzeten. A Dórika mondta például, hogy ő a Teca mamát sokkal jobban szereti, mint engem. Igen, mert a Teca mama az, úgy emlékszem, elég sokat volt otthon és elég sokat vigyázott a Dórira. Természetes, hogy ez így volt. De én azért nem haragszom. Semelyik unokámra sem haragszom. Egyáltalán nem.
- De elvárnál egy valamiféle kis érdeklődést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése