2010. április 13., kedd

Két lánc fülbevalóval

Anyám mielőtt meghalt volna adta oda a jegygyűrűt. Különben egypár aranyat adott nekem, amiből én végül is a két lányomnak egy-egy briliánssal díszített ékszert adtam. Az egyik az nálam van, tudod, az a tied. Meg az Elzuska adott neked egy láncot. Valamint tied az a fülbevaló is, amelyből Bulgáriában elveszítetted a gyöngyöt. Az is itt van, tehát három féle dolog van nálam, ami a tied. Szóval ez a három ékszer nálam van, én vigyázok rájuk, de nem tudom, hogy miért. Nem akarnál mostantól fogva te vigyázni rájuk? Miután ez mind a tied, miért én vigyázzak rájuk?
- Nem tudom honnan jön az, hogy nekem az ékszerekkel szemben olyan anti…, nem is tudom mi ez, nem ellenérzésem van, mert megcsodálom, megsimogatom a szépet, de nézd, személy szerint ugyanazokat az ékszereket viselem: a két láncot, amit a Sanyitól meg tőled kaptam születésnapomra, a fülbevalót meg Kati adta ugyanakkorra és kész.
Most jön az ötvenötödik.
- De többet már nem lehet nagyon rám aggatni.
Karkötőt fogunk adni.
- Ezt a három ékszert viselem folyamatosan családtagjaimtól kapott becses ajándékként. Mást semmit sem. És hogy ennyire nem értek hozzá, ezért a lányomnak sem tudom tovább adni az ékszerek szeretetét, hiszen bennem ez ki sem alakult. Érdekes, hogy az Eszter saját magától alakította ki ha nem is az ékszer mániáját, hanem kedvtelését. Az Eszter sokkal nőiesebb most, mint én voltam valaha az ő korában, tizennyolc évesen.
Ha végig gondolom, én mindig büszke voltam arra, hogy örmény származású vagyok.
A legkevésbé sem hasonlítasz az örményekre. Az apád külső jegyeit örökölted.
- Sosem titkoltam, hogy örmény és zsidó vér folyik bennem, de ennek az örmény-zsidó vérnek egy olyan egyvelege, keveredése, amilyen talán nincs még egy a világon. Ez a romantikus, ez a szentimentális, és ez az abszolút jó indulatú, tiszta, úgy gondolom, hogy tiszta, mert ötvenhárom évesen még mindig meg lehet engem vezetni, még mindig hiszek az emberekben, az emberi jóságban, abban, hogy tegyél úgy jót, hogy ne várj érte semmit sem cserébe. Bennem sosem az van, hogy jót teszek, mert azért majd én is hasonló jót várok cserébe. Bár azt mondja a mese is, hogy jótett helyébe jót várj. És annyiszor, de annyiszor ez nem így működik, talán csak nagy néha. Nekem az örmény egy nagyon kedves vonal a tájaiban, az építészetében, a zenéjében, egyszóval a kultúrájával. Az örmény vallást nem gyakorlom.
Azt szoktuk mondani magunkra, hogy armjane gregoriane, örmény gregoriánusok vagyunk.
- Nagy hívők az örmények?
Amilyenek a többiek. Leginkább a nemzeti szokásokat tartják. Lehet, hogy az utóbbi időben már többen járnak templomba, imádkozni, de az igazság az, hogy én ezt nem tapasztaltam.
- Neked hiányzik az, hogy nem vagy hívő? (Ez egy elég bután föltett kérdés volt. Nem is tudom az érzést rendesen megfogalmazni. Valahogy azt szerettem volna ezzel a sete-suta kérdéssel kifejezni, hogy igenis léteznek olyan valós élethelyzetek, amikor az ember vallásos, mély hittel esetleg könnyebben tudja fel- és megoldani az útjába került problémákat. Ilyen lehet többek között egy nagy tragédia vagy valamilyen bonyolult döntéshozatal.)
Nem. Nekem az hiányzik, hogy nem tudok ellenük semmit sem felhozni, amit a hívő emberek is elfogadnának, ugyanis nem sokat tudok a hívésről, a vallásról. De nekem ez abszolút nem hiányzik. Én azt tudom, hogy úgy próbálok élni, ahogy az embernek elő van írva. Én nem azt mondom, hogy úgy élek, hanem hogy csak próbálok úgy élni.
- Ha te nem olvastad a Bibliát, nem jártál templomba, honnan tudod, hogyan kell a hit értelmében helyesen élni?
A Tízparancsolatot akkor is megismertetik az emberrel, ha nem olvas Bibliát. A Biblia képekben, a Biblia gyerekeknek könyvekből anyánk mesélt nekünk. Mindig a Starij Zavet-et, Ószövetséget – az Újszövetséget nem nagyon – mesélte, és megismertette velünk a Tízparancsolatot. Egy csomó Bibliai történetet mesélt, rengeteget. Mózestől kezdve Salamon, Dávid király történetéig mind-mind elmesélte nekünk anyuka. Mi ezekkel tisztában voltunk és ezeket a történeteket meséknek fogtuk föl, hiszen olyan szép mesék voltak.
- Amikor anyukátok mesélt nektek, azt apukátok is hallgatta?
Nem, nem, apánk az paraszt volt. Földműves paraszt volt.
- Meg fűszeres.
Az a parasztságából adódóan, hogy amikor már nem művelték a földet, nagyban nem csinálták, akkor ő vett egy üzletet és abban kereskedett. Egyébként mielőtt az anyámat elvette volna feleségül, akkor megtanulta a távirászi szakmát is és akkor távirászkodott. Mert addig Morse-val (ujjaival kopog az asztalon) vagy nem is tudom hogyan küldték a táviratokat. De aztán rögtön nyugdíjba ment, őnála nem volt probléma, ahogy eljött az ideje, elment nyugdíjba.
- A fűszerboltot nálatok senki nem örökölte meg?
Nem, nem.
- Az elveszett úgy ahogy volt, vagy apukád eladta?
Valószínűleg eladta.
- És te hogyhogy bőrvegyész lettél és nem fűszeres (sicc!)?
Úgy, hogy nem vettek föl amiatt, hogy anyukám, apukám nem voltak professzorok. Nem vettek föl a moszkvai Lomonoszov Egyetemre, pedig oda akartam menni közgazdasági szakra, mert úgy gondoltam, hogy az lesz nekem a legjobb. Igazság szerint az én gyerekkori álmom a rendezés volt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése