2012. március 18., vasárnap

A tehén és én

A hegyek bolondja vagyok meg a síkságé, mely utóbbiról sohasem gondoltam volna, hogy ennyire megérint. Pedig a síkságnak, a Szeged felé vezető M5-ös tájnak köszönhetem, hogy a barátaim szanaszét híresztelték: szeretem a teheneket. Addig ezt egyáltalán nem tudtam. Mindössze annyi történt, hogy a drága jó Candide-hoz hasonlatosan együgyű módon lelkesedtem a tájban legelésző tehenekért, megjósolva, hogy akkor általuk elegendő lesz a tej. Száguldottunk a békés tájban, a száguldásunkkal mit sem törődő békésen legelésző vagy kérődző vagy okosan az árnyékban ejtőző tehenekkel, akikért - be nem állt a szám -, úgy lelkesedtem. Odavoltam, hogy vannak, és mennyien!, és akkor ugye a tejből is elég lesz. Együgyű egy eszmefuttatás. Ám lelkesedéssel, rácsodálkozással megtöltve, talán nem is hathatott olyannyira botorságnak egy ügyei intézésére elindult export üzletkötőtőtől a mezőgazdaság bizonyos szereplőiért való, önkéntelenül is a felszínre úszott, minden nemű tudományosságot nélkülöző rendszeres megállapítás. Magam sem tudom magamnak megmagyarázni, miféle logika, miféle erő és benső indíttatás következtében kerültek a tehenek a figyelmem fókuszába, de oda kerültek és évekre ott is ragadtak. Ennek a butuska, csacska kis lelkesedésnek aztán meg is lett az egyenes, ám általam akkoriban még előre nem látott következménye: egyre-másra kezdtem tehenes szimbólumokat tartalmazó ajándékokat kapni legelébb szűkebb, majd tágabb környezetemtől. Így lettem boldog tulajdonosa egy sereg tehenes teás csészének, tehenes hűtő mágnesnek, és kaptam tehenes fejpárnát is ajándékba. A tehén, mint olyan észrevétlenül és óvatlanul, magam számára is meglepetés szerűen vonult be az életembe és foglalta el ott tárgyiasulva is a helyét. Amikor az ikszedik tehenes csészémnek kellett helyet keresnem anélkül, hogy az merő véletlenségből csúszott volna ki a kezemből, addigra már magam is különös vonzalmat kezdtem a tehenek iránt érezni. Mindez nem csupán azzal volt magyarázható, hogy akár szembe, akár oldalvást fordulva néztem magammal szembe a tükörben, elmélyült vizsgálódásaim közepette egyre több hasonlóságot véltem a tehén és magam között felfedezni. Nem mondhatni, hogy ettől akár valamelyest is boldogabb lettem volna, de az a sok út Szegedre és vissza, a tehén és a tej egyenes kapcsolatának hangoztatása, a rengeteg tehenes ajándék meghozta a maga gyümölcsét: egyre közelebb kerültünk egymáshoz, a tehén és én. Kezdte magát az állatok közül egy bugyuta, folyton-folyvást zabáló, kérődző, tunyuló állatból valamiféle kedvenccé kinőni magát, s tette ezt úgy, hogy nem rendelkeztem a leghaloványabb tudományos ismeretekkel sem tehén ügyben, melyre egyáltalán nem lehetek és nem is vagyok büszke. A tehén, mint kedvenc a mai napig rajtam ragadt, magam is képes vagyok elhinni, hogy az. Hiányolom, illetve kevesellem jelenlétét a tájban, különösen a magyar tájban, és visítás szerű örömmel konstatálom, ha megpillantok egyetlen magányosat, vagy egy párat, vagy akár egy egész csordát. Mit bánom én, ha a fejüket földig hajtva szinte állandóan legelnek, fejük sem rezdül tova száguldó zajunkra, vagy elterülve lustán kérődznek, gülü szemükkel kifejezéstelenül meredve a világba, nekem elég, hogy vannak, s akkor talán tej is lesz és elég, meg hús.

2 megjegyzés:

  1. Ez egy nagyon jó írás. Gratulálok!

    VálaszTörlés
  2. Számítógēpem éppen felfrissíti ma at, így volt egy kiss idöm olvasni, és Nagy élvezettel olvastam írásod. (Csaladunkban is nagy öröm van amikor legelözö tehenek mellett húzunk el és gondolataimban veled fogok ünnepelni.)

    VálaszTörlés