2012. január 5., csütörtök

A Tarjányi

Még azt sem tudom, jól írtam-e le a nevét, azt viszont előre eldöntöttem, ha majd írni fogok róla, éppen a neve lesz a címe. Sosem hívom így. Nekem ő Janó vagy becsületes nevén János, és sohasem Jani, ez utóbbi ui. nagyon nem illik hozzá. Ő magát sokszor - félig viccesen, félig komolyan - Ördögnek hívja, ő tudja, miért. Amikor olyan társaságba készülök, ahol ő is ott van, előre nem gondolok rá, amikor meg már ott vagyok, sajnálom, hogy nincs nálam egy diktafon. Jánosnak minden szavát már-már kötelezően kellene ui. felvenni, változtatás nélkül begépelni a PéCébe, ha nagyon muszáj, egy szerkesztővel átolvastatni, azután úgy ahogy van kiadni sok-sok példányban, hadd terjedjen a nép egyszerű gyermekének méltán híre és szava. Ömlik belőle a szó, történetek, viccek végeláthatatlan folyama, elegendő hozzá egy témacsökevény, egy elejtett gondolat, vélemény, egy magára hagyott mondat, olykor egy szó önmagában. János nem rest utána szaladni, fölvenni a megkezdett, félbehagyott gondolatfoszlányt, kicsit megforgatja, leporolja és a maga történetével egészíti ki, gazdagítja, koronázza. Azt is mondhatnánk, hogy story-zik, l’art pour l’art, csupán a történetek mondásának kedvéért öncélúan beszél, de nem így van. Minden meséje, vicce ül, éppen jól kapcsolódik az előzőleg szólóéhoz. Ez valami fantasztikus. Ha nem hallottam, nem láttam, nem éltem volna át ezerszer, amint János megszólal, felkapja az elejtett fonalat, ott folytatja a magáéval, ahol az őelőtte szóló abbahagyta, akkor nem hiszem el, hogy ilyen létezik a világon. Hallgatom, amit mond, figyelem, ahogy beszél, próbálom eszembe vésni, megjegyezni csattanós vicceit, hasztalan, különösen annak, akinek minden vicc egyenesen az újdonsága erejével hat. Hálás közönsége lehetek Jánosnak, hinni vélem, hogy lankadatlan ébren tartója élete megtörtént eseményeinek, történeteinek kimeríthetetlen tárházának örökös csobogásának. Mesélése vegyesen simogat, elképeszt, elborzaszt, helyben megnevettet, a történetek tartalmától függően. Nem tudom, hány életet élt meg János és nem csak a sajátjáét. Az idegen történetek az ő száján autentikusan szólalnak meg. Csüggök a száján, elmerülten figyelem meséjét, néha azt mondom magamban, no innen már nincs tovább, nem tudja folytatni, mindig tévedek, hiszen egyik mondatba öltött gondolat úgy követi a másikat, mint ha évek óta várta volna felszínre kerülését. Jánoshoz kevés a két fülem, amikor a diktafonról, mint elengedhetetlen kellékről beszéltem. Sosem jutok oda, hogy ezt meg is valósítsam, torzónak marad az elképzelés, sosem kerül könyvbe hangja. A felesége, egyben barátnőm, Frildi persze mosolyog rajtam, ahogy azon is, amikor nem túl gyakran János történeteinek ismétlésébe botlik. Nekem persze az is újnak tűnik. A társaságban lévő másik két „mesemondót” szoktam egy kicsit sajnálni, akik persze nem szorulnak erre rá. Gabro és a másik János is el vannak jó kis beszélőkével eresztve. Gabronak még vidékies íz is keveredik szavai közé, amelyet különösen jól esik a kincstári beszédhez szokott fülnek hallani. Három ilyen beszélő között nagyon jó csöndben maradni, csilingelően nevetni, hahotázni és néha odaszólni:
„Az asztalon a túrós sütim, egyetek.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése