2011. január 18., kedd

Az öldöklés Istene

Együtt néztük meg egy csöppnyi baráti társasággal Az öldöklés Istenét tegnapelőtt a Vígben. A darabban volt ugyan millió víg-elem, ám mégis úgy gondolom, hogy alapvetően a legmélyebb valómat kavarta föl, amikor a négy nagyszerű színészt (Eszenyi, Börcsök, Epres, Kern) láttam már-már burleszkszerűen a színpadon beszélgetni, veszekedni, bohóckodni.
Közben sok minden jutott az eszembe és sehogyan sem bírtam ezeket a gondolatokat lenyomni a darab másfél órája alatt a felhőtlen szórakozás mellett. Magamat láttam bármelyikükként akkor, amikor valami, írd és mondd: bármi kihozhatja az embert sodrából, kibillentheti látszategyensúlyából, kiforgathatja emberi mivoltából, olyanokat mondattat és csináltattat vele, amit később milliószor megbán, mindhiába.
Tapasztalhattam már magamat eleget a dialógus mindkét pólusában. Voltam bántó fél és voltam megbántott is. Amikor bántottam, azt követő bocsánatkérésemmel csupán a felszínen voltam képes elsimítani a hullámokat, a másik lelkének a mélyére semmiképpen sem érhettem el. És amikor megbántottak, úgy éreztem, hogy a gyors, azonnali bocsánatkérés - időszerű volta mellett sem - hatolt le lelkem legmélyére, az elhamarkodott, elvadult kommunikáció nyomán ejtett sebek, akár a szögek egy fehér kerítésben, csúfolkodtak ott. Hónapokkal és évekkel később is. És nem azért, mintha dédelgetném a sértettséget, vigadnék megbántottságom felett, hanem mert tehetetlenül nem tudtam mit kezdeni a durvaság által életre keltett fájdalmammal.
Az öldöklés Istene tornádószerű munkálkodását követően már senki sem ugyanolyan, mint annak előtte volt. Hiába igyekszünk váltig kincstárian viselkedni, agyon simogatni és hallgatni, mi nemrégiben még annyira fájt, semmi nem használ. Az emberi kommunikáció okozta sebekre még nem született meg az általános gyógyír meg a tabletta, melyek maradéktalanul és nyomtalanul kezelnék a deformációkat. Mondom is magamnak, szinte szuggerálom, hogy a kimondott szavaknak, hangsúlyoknak fatális következményei lehetnek. Megbabonázva olvasom Dale Carnegie Sikerkalauzát az emberi viselkedésről, mi mindenre kellene odafigyelnünk, hogy ne csak sikeresek, hanem méltósággal lehessünk önmagunk.
Érdekes az is, hogy a hozzám legközelebb eső embereket mily könnyűséggel bántok meg és kérek tőlük rögtön bocsánatot, míg a távolabbiakkal mindez - a megbántás és bocsánatkérés - jóval nehezebben, köhögősebben megy. Valahogy persze helyre állítódik a kapcsolat, működik is, de a magunk és a másik megítélése a kapcsolatban könyörtelen csorbát szenved. Bármennyire is igyekszünk vért verítékkel elegyítve a status quo helyretételére, nem sikerül, egy eladdig jól működő valamire vethetünk keresztet és igyekszünk, magunk sem vesszük észre, mennyire a másikat elkerülni, illetve ha ez nem lehetséges, az átlagosnál jóval puhább kézzel bánni vele.
Mindez jutott ott eszembe, no nem ennyire plasztikusan megfogalmazva. Ehhez kellett ez az egy-két nap, az ülepedés, az elmélázás, miközben nem tudnék úgy igazából egyetlen szófordulatot sem felidézni a vasárnapi darabból, melynek szerzője magyar és valamilyen tőről fakadt francia és nő, Yasmina Reza, s mint ilyen, népek, nemzetek, vérvonalak, kultúrák keveredéséből adódóan és már a neméből is eredendőn színesebb, mélyebb, magával ragadóbb és elgondolkoztatóbb, mint kicsoda is?, talán aki nem pont ilyen, szóval miközben nem maradt meg bennem egyetlen mondat sem, mégis összes mondatával taglózott le és okozott maradandó élményt az est.
Azt nem gondolnám, hogy ennek nyomán majd okosabban, intelligensebben, empátia-dúsabban fogok viselkedni mindennapi közlekedéseimben. Elhatározni persze, hogy elhatározom, aztán jól tudom, mi lesz a sorsuk ezeknek az egetverőn nagy fogadkozásoknak.
És az ember önmagának mindig megbocsát, könnyen, nyomtalanul. Csak az a másik dédelgeti oly sokáig sérelmét, sokszor mindhalálig. Magunknak megbocsátunk, mert magunk felé húz a minden kezünk, mert saját magunkkal élünk közvetlen közelségben, egy bőrben, hús- és vérmasszában a csontokat beborítva olyannyira, mint mással sosem, s nem lehetünk ugyebár magunkkal hosszú távon rosszban, tudjuk nagyon jól, hogy ez sok jóra nem vezet.
Megpróbáltam összefoglalni mindazt, mi lehetetlen, mit egy színdarab alapján, ha jó és érdekes és hatásos és mély, egy emberből, most éppen belőlem kiváltott.
Úgy gondolom, hogy a magam módján így állítottam maradandó emléket a Kino-ban elfogyasztott sonkás baguette-nek, és az utána következő Öldöklés Istenének.
Az az EST most már nem tűnhet el egyszer s mindenkorra nyomtalanul.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése