Boldog vagyok-e és ha igen, miért nem?

A mai bejegyzés szervesen kapcsolódik a tegnapihoz, amelyben egy igen kedves ismerősömnek, Magdi néninek kívántam nemtől, helytől, kortól, időtől függetlenül sok boldogságot születésnapjára. A kívánság írásos alakba öntését szinte percek választották el attól, amikor az alábbi írást egy barátom (AM) blogjában megtaláltam. AM rendszeres és lelkes olvasója vagyok hónapok óta. Azt bánom csupán, hogy igen ritkán vet fel egy-egy újabb, általános érdeklődésre számot tartó témát blogjában. Mentségére legyen mondva, hogyha megtalálta a fogára való, illetve tollára illő témát, akkor azt aztán tőle telhetően alaposan körbejárja, kivesézi és olyan utolérhetetlenül olvasmányos, közérthető, már-már az egyszerűségig lecsupaszított stílusban adja a többiek számára közre, hogy nehezen tudok hozzá hasonló kvalitásokkal bíró író előadót ismeretségi körömben és azon túl is találni. És most következzék tehát - remélhetőleg mindannyiunk örömére - AM a Boldog vagyok-e és ha igen, miért nem címet viselő értekezésével.
Több mint háromezer méter magasban, az Andok egyik fennsíkján, Cuzco-tól 80 kilométerre egy kis falu indián lakosai a meredek hegyoldalban kialakított medencékben fogják fel egy forrás sós vízét. A nap a vizet elpárologtatja és a visszamaradt sót összegyűjtik. Pontosan úgy csinálnak mindent, mint ötszáz évvel ezelőtt. Asszonyok, kicsi gyerekek is részt vesznek a munkában, amely gyötrelmesen fárasztó és a fizetség, amit az állami szövetkezettől kapnak, nyomorúságos. Az ötvennégy éves asszony, aki már öt éves kora óta végzi ezt a munkát, mégis azt nyilatkozza a riporternek, hogy ő boldog ember. Egyszerű arcának nyugodt, tiszta vonásai azt sugallják, hogy az igazat mondja.
Kényelmesen elterülve a díványon, a kellemesen fűtött szoba melegében nézem a kitűnő dokumentumfilmet és arra gondolok, hogy vajon én is ilyen természetességgel állíthatom, hogy boldog vagyok, mint ez a perui indián asszony?
Első pillantásra a kérdés szinte ostobának tűnik. Már hogyne volnék sokkal boldogabb, hiszen jó sorsom mentesít mindenfajta nehéz testi munkától, kényelmes lakásom, jó autóm megvéd a tűző naptól, jeges széltől, zuhogó esőtől, fagyos hidegtől. Az éhezést is csak hírből ismerem.
Ám hiába győzködöm magam, valami mégis kétkedésre indít. Már a puszta kérdésfelvetés, boldog vagyok e, vagy sem, azt jelzi, hogy valami nem stimmel. Aki valóban boldog, az nincs is ennek tudatában. Csak később, a nehéz időkben ébred rá. A tudat csak akkor foglalkozik a boldogság kérdésével, mikor annak hiánya jelentkezik.
De hogyan lenne képes megragadni egy ilyen tisztán érzelmi kategóriát? Mi a boldogság? Ezerféle módon leírható, nagy költők sorait idézhetjük oldalakon át. Néha egy gyönyörű palota is kevés hozzá, máskor egyetlen mosoly, egy lágy érintés, vagy egy hang a telefonban is elég ahhoz, hogy a boldogság állapotába jussunk. Ha megpróbáljuk e sokféleséget megtisztítani minden egyeditől, hogy eljussunk a lényeghez, ami közös bennük, akkor a végén nem marad semmi. A fogalom kicsúszik a kezünkből, elillan.
Pedig a boldogság elérése a leghőbb vágyunk, ez minden cselekedetünk végső mozgatórugója. Ösztöneink persze segítenek, megsúgják nekünk, hol keressük. Sajnos az így szerzett boldogság nem bizonyul tartósnak és néha túl nagy árat kell fizetni érte. Ráadásul egy fejlett társadalomban nem követhetjük szabadon az ösztöneinket, hanem alá kell őket rendelni a társadalmi együttélés szabályainak, a közerkölcsöknek.
A társadalomnak is érdeke, hogy tagjai boldogok legyenek, ezért igyekszik mintát Nkínálni, hogyan jussunk el a boldogság állapotába. A középkori Európában például arra ösztönözték az embereket, hogy az isteni bűnbocsánatban, az üdvözülésben keressék a végső boldogság állapotát, oda pedig úgy juthatnak el, ha jó keresztény módjára élnek.
A természettudományok fejlődése aztán egyre jobban háttérbe szorította Istent és a boldogságra egészen más recepteket kínált. Ezek között van olyan, amely azt hirdeti, hogy kövesd mindenben a bölcs vezető útmutatásait, rendeld magad feltétel nélkül a párt szabályai alá és akkor boldog leszel az életben. Mások arra ösztönöznek, hogy ne törődj senkivel, csak saját magaddal, ne fogadj el semmit kétkedés nélkül, lépj át a hagyományokon, csak előre nézz, valósítsd meg korlátlanul önmagad. Van olyan minta is, mely azt tanítja, hogy az életben mindennek pénzben kifejezhető ára van, a boldogulás útja pedig a meggazdagodáson keresztül vezet. Boldog, aki nagy választékból korlátlanul fogyaszthat. Ugyanakkor továbbra is szerepel a kínálatban Isten követése.
Melyik mintát válasszuk? Aki diktatúrában él, annak nincs igazán választási lehetősége. Ha erőszakot tud tenni józan eszén és valóban hinni tud a bölcs vezérben és a pártban, akkor boldog is lehet. A józan ész azonban makacs jószág és ezt a történelem is igazolja. A viszonylagos demokráciákban már rendelkezünk akkora szabadsággal, hogy választhassunk a boldogulás lehetséges útjai között.
Néha éppen ez a legnagyobb probléma. Egyszerűen nem tudjuk, melyiket válasszuk? A meggazdagodás útja nagyon egyszerűnek és világosnak tűnik, de mi van akkor, ha olyan körülmények közé születünk, hogy erre semmi esélyünk sincs? És mit tegyenek azok, akik elindultak ezen az úton, jócskán meg is gazdagodtak, ám a remélt boldogság csak nagyon rövid ideig tartott, vagy teljesen elmaradt? Az önmegvalósítás útján sem biztos a siker.
Vannak szerencsés alkatok, akikben ilyen kérdések fel sem merülnek. Rábízzák magukat ösztöneikre és közösségük szokásaira és boldogan élnek anélkül, hogy ennek tudatában lennének. Ilyennek képzelem az Amazonas őserdeinek mélyén, vagy Új-Guinea hegyei közt élő kis közösségek tagjait.
Mi, a civilizált nagyvárosok lakói azonban kénytelenek vagyunk szembesülni a problémával. Mindenki számára jó válasz nincs a kérdésekre, kinek-kinek magának kell megtalálnia a helyes utat. Amiben bizonyos vagyok, csak olyan utat érdemes választani, amelyben erősen hiszünk. Ha ilyet nem találunk, akkor bízzuk magunkat az ösztöneinkre.